15. fejezet - Temess el!

Dana belemegy egy kétes kimenetelű rítusba, amikor megjelenik egy nem várt szereplő. Dana átél rengeteg borzalmat és Cala ijesztő felfedezésre jut.
Ajánlott dal: 30 Seconds to Mars - The Kill (acoustic)

  Ahogy Cala és még két Rilma lefektettek egy zöld trutyival rajzolt kör közepére és erősen a földhöz szíjaztak, megbántam, hogy egyáltalán megfordult a fejemben az, hogy belemegyek ebbe a teljességgel őrületes ötletbe. Több okból kifolyólag is ideges lettem: először is nem vehetem biztosra, hogy Cala és a többi lény nem ver át és ad át Klaus-nak miközben az agyamban, az emlékeim között turkálnak; másrészt pedig féltem attól, amiket láthatok, érezhetek eközben. Nem a haláltól rettegtem úgy, hogy idegesen kaparásztam a koszt a padlóról, hanem azoktól a dolgoktól, jobban mondva rettenetektől, amiket nagy valószínűséggel újra átélhetek. Ezek le tudják rombolni a nyugalmam és megmutatni milyen gyenge is vagyok valójában. Mivel egyetlen kellemes emlékem sem volt Klaus-ról. Terrorizált mióta csak elraboltatott.
  - Jól értettem, hogy csak azokat a múltbéli dolgokat fogom érezni, amiket ő álmomban, vagy a fejemben tett velem? -kérdeztem bizonytalanul, az egyik Rilma-tól. Azt hiszem Bri a neve.
  Az rám emelte sugárzóan kék szemeit -ami a Rilma-k egyik sajátossága volt- és bólintott.
  - Ez megnyugtató... -fújtam ki a levegőt. Természetesen ironikusan értettem.
  - Nem kell félned. Ha túl intenzív lenne az emlék, akkor leállítom a varázslókat -mosolygott Cala. Felvontam a szemöldököm. Örültem neki, hogy ennyire megértő és kedves, de én nem várok pátyolgatást...főleg nem tőle!
  - Bírni fogom! -biztosítottam és kezdtem összeszedni magam. - Lesz eredménye. Klaus eltűnik a fejemből. És ez a cél! -folytattam határozottan és kőkeményen néztem a plafont. Már csak arra vártam mikor kezdik el és eshetek túl ezen.
  Most nagy a szám, most még bírom -de csak mert nem történt egyenlőre semmi. Volt egy olyan balsejtelmem, hogy ez hamarosan megváltozik és üvöltve őrjöngök majd... De mindent meg kell tennem, azért, hogy növeljem a saját és Damon esélyeit a túlélésre. Egyik lépcsőfoka ennek a Klaus által áthatolhatatlan fal kiépítése az elmémben. Így nem fogja tudni, mikor készülök hátba döfni egy karóval.
  - Belekerülsz majd egy álomvilágba, ahol semmi sem lesz kellemes, de legfőképpen nem igazi! Csak tudnod kell, hol kezdődik a képzelet! -fűzte még hozzá az egyik Rilma varázsló. Ezzel nemigen sikerült jobb kedvre derítenie.
  Kifújtam a nyomasztó levegőt tüdőmből és értetlenül érzékeltem, hogy a három hosszú leplet viselő; csuklyát az arcukba húzó Rilma táncolni és mormogni kezd körülöttem. Szemüket csukva tartották és piruetteztek. Nem értettem mit mondanak, vagy hogy miért kell nevetségessé tenni magukat, de nem is igazán érdekelt. A lényeg a szemem előtt lebegett.
  De egyből elveszítette jelentőségét, mikor is az egyikük felmordult és vicsorogva felém vetette magát. Szeme vörösen izzott, kivillant kapucnija sötétjéből és hegyes karmaival próbálta lekaparni a bőrt megfeszült karjaimról. Én gondolkodás és hezitálás nélkül vámpír arcommal ráfújtam és szétfeszítettem az erős szíjakat és vas kampókat, amik lent tartottak a mocsokban, de pechemre ezek hirtelen égetni kezdtek. A verbéna a húsomig hatolt, amitől lihegve felpattantam. Még időben, ugyanis az őrült Rilma másik két társával együtt rám akart ugrani, de így is kiszakították a pólóm jobb oldalát.
  Mérges megpördültem és egy jókorát rúgtam a nő Rilma gyomrába, amitől összecsuklott. A férfi dühödten ugrott egyet, de én megmarkoltam a nyakát és egy reccsenés jelezte, hogy sikerült eltörnöm azt. Lehajoltam a nőhöz és egy gyors mozdulattal áttörtem a mellkasán és kitéptem a szívét. A vér szétfröccsent a padlón és az arcomra is került pár csepp. Eldobtam a ragacsos szervet és szétterpeszt lábbal felálltam. Kezemről csepegett a vörös nedű. Ijesztő látványt kelthettem bárkiben, akiben csak akartam.
  Az utolsó Rilma Cala volt, akinek a szeme hirtelen izzani kezdett halott társai tetemei láttán.
  - Ezt nem kellett volna! -morgott és vészjóslón pillantott fel rám. Határozottan megtartottam a pozíciómat. Hirtelen felnevetett, akár egy gyilkos bohóc és arca átalakult Klaus kárörvendő pofájává. Megdermedtem és kikerekedett a szemem. Agyam leblokkolt.
  - Szia Dana! -mosolygott kacéran és élvezte az arcomról sütő értetlenkedést és rettenetet. -Akarsz játszani? -röhögött eszeveszetten és kivillantotta sugárzóan fehér vámpírfogait. Nem bírtam megmozdulni, pedig bekapcsolt a menekülési ösztönöm és ő csak egyre közelebb lépkedett hozzám. Valamilyen oknál fogva képtelen voltam gondolkodni, mintha egy láthatatlan erő ott marasztott volna.
  Kezeimet védekezőn magam elé helyeztem, jelezve, hogy nem akarok balhét, de Klaus gyorsan súlyos csapást mért rájuk, amitől mindkét karom hatalmas roppanás kíséretében szilánkosra tört. Könyökeim alatt kettéhasadtak és kilátszódtak csontjaim húsom takarásából. Egy vastag ér elpattant és vér spriccelt tehetetlen képembe. Elfogott a hányinger attól, hogy ilyen állapotban kell látnom felső végtagjaimat, de megnyugodtam, mivel be fog gyógyulni.
  Ehelyett a sebek két másodperc múlva sem tűntek el rólam és a fájdalom felerősödött. Nem tudtam megemelni a karjaimat.
  - Mi a fene? -kérdeztem lihegve, de nem volt időm megválaszolni magamnak. Klaus mélységes dühvel megrántotta a vállaimat, amitől azok szépen ki is ugrottak. Felsikoltottam az elviselhetetlen kíntól és könnyek szöktek szemeimbe.
  Nem bírtam megtámaszkodni használhatatlan karjaimon, se vállaimon, ezért a térdemre zuhantam. Nyögdécseltem a kibírhatatlan fájdalomtól és legszívesebben itt helyben feladtam volna a harcot. Klaus csak kuncogott és figyelte haláltusám. Fogalmam sem volt mi lesz ezután, csak szenvedtem és kezdtem teljesen kimerülni.
  Épp hogy csak felpillantottam kínzómra jeges ujjai áthatoltak a mellkasomon. Felsikoltottam és nem bírtam ellökni karjaim állapotából kifolyólag. Rengeteg könnycseppem zúdult le a földre, liternyi véremmel együtt, ami miatt szédülni kezdtem. Leírhatatlan kétségbeesés, szúrás és téboly lett úrrá rajtam. Ilyet még soha ezelőtt nem éreztem. Mintha nem evilági fájdalmak vagy érzelmek lennének. Felülkerekedtek rajtam és átvették az irányítást.
  - Fáj drága Dana? -kérdezte nyálasan és undorítóan gúnyosan kínzóm és én még egyet belegrimaszoltam ocsmány képébe, mielőtt engedtem volna súlyos szemhéjaim nyomásának. -Ennek örülök! Mert ez még csak a kezdet, csillagom! -nevetett fel.
  Minden zúgás és háttérzaj megszűnt; nem éreztem illatokat; se nem láttam; se nem hallottam. Olyan volt, mintha lebegtem volna az elmúlás tengerén. A hullámok kacéran simogatták csupasz testem és nem csikartak, nyúztak, kínoztak, hanem most először gyengéden cirógattak. Mintha olyan emberi érintések lennének, amiket én soha nem kaptam meg. Szívem sajgott.
  A fájdalmaim befejeződtek  és egy boldog megsemmisülés vette kezdetét, ami csendes és könnyű volt, akár a nappali szellő. Éreztem, ahogyan a szél belekap kibontott hajamba és végigsiklik karomon. Annyira szép és gyermeki volt. Semmi vér, semmi gyötrelem. Csak a hiányolt törődés és nyugalom.
  Elfogadtam a tényt, hogy hamarosan eltávozom a világ ezen zugából, de egy jobb élet reménye kecsegtetett.  A halál elvesztette ijesztő tulajdonságait. Inkább biztonságot adó lett, hiszen nincs több gondom, nem kell szenvednem és félnem Klaus miatt. Végre igazán szabad lehetek. Egyszer az életben... Nincs több kín és felesleges aggódás, vagy értelmetlen harc! Megnyugvásra lelek.
  Egyetlen nyugtalanító gondolatom volt csak: magányos leszek. Olyan, amilyen eddig is voltam.


( Cala szemszög )

  Izgatottan és kissé félve néztem a három varázslót, amint körbe-körbe ringatóztak és Rilma nyelven szavaltak Dana mellett. Nem is az nyugtalanított, hogy elrontanak valamit, hanem az, hogy Dana nem fog eléggé a sarkára állni abban a képzelt valóságban és megadja magát Klaus régi rémképeinek.
  Féltettem őt, igen. Nem azért, mert érzek valamit iránta -egy Rilma soha nem lehet szerelmes- hanem azért, mert megkedveltem és bízom benne, hogy lesz annyira bátor és kitartó, hogy nem hagyja magát még jobban szétroncsolni és fel tudja venni a harcot Klaus-sal, a vámpírok szégyenével. Ez most a legközelebbi célja, tudom jól. És nekünk is!
  Valami történt! Az egyik mágus hirtelen sikítva összeesett és szeme egy nagy robbanás kíséretében kiégett. A másik kettő nem is figyelt rá, de látszólag megzavarta őket társuk halála.
  Gyors léptekkel odamentem és letérdeltem mellé. Mindkét szeme helyén csak alvadt vér maradt és a szájából rothadt fogak villantak ki, pár bogár kíséretében. Mintha...hirtelen egy száz éves hullához hasonlított volna. Ujjai elszáradtak és kék színűvé váltak, haja megritkult. Undorító látványt nyújtott.
  Elvonszoltam, de nem sikerült egy méternél messzebb vinnem, amikor egy semmiből jövő ordítás rázott fel. Hátranéztem és Dana szájából állatias morgás és bömbölés tört fel. Karmai a földet kaparták és orrából folyt a vér. Most rémültem meg igazán.
  - Mi történt vele? -kiabáltam a Rilma-knak, akik megakadtak mondókájukban és tátott szájjal bámulták a történéseket. Remegve néztek jobbra-balra és az egyikük felém fordult.
  - Közbelépett, nem bírtuk kizárni. Ő uralkodik! -sipákolt. Értetlenül felvontam a szemöldököm, majd észhez tértem és riadtan észleltem a helyzet komolyságát.
  - Klaus itt van? -kérdeztem gyanakodva és néztem, ahogy Dana nyögdécsel. Ez már az ő hangtónusa volt.
  - A fejében! És nem emlék formájában. Valahogy átférkőzött a védelmi vonalon és most bent tombol. -siránkozott az idősebbik. Felfordult velem a világ. Ezek szerint...
  - Megpróbálja megölni? -mondtam ki hangosan, amire gondoltam.
  - Nagy rá az esély. -nyelt komolyan a bal oldali.
  - Nem tudjuk felébreszteni? -aggodalmaskodtam továbbra is, hiszen semmi sem nyugtatott meg ebben a pillanatban. A tervünknek lőttek?
  - Úgy hisszük...Klaus belülről felemészti és... -magyarázott az öreg, majd félbehagyta mondandóját, mert egy nyikkanás megzavart minket. Dana mellkasa behorpadt és levegőért kapkodott, majd vér jött fel a szájából és feje jobbra dőlt.
  Pillanatok alatt mellette termettem. Nem lélegzett. A szíve vámpírsága miatt eleve dermedt volt. Mit tehet ilyenkor egy Rilma, hogy ellenőrizze él-e még az élőholt?
  Fölé görnyedtem és előhúztam egy pengét a zsebemből. Megvágtam vele az ujját. A sebből nem fakadt vér, de nem is gyógyult be. Ezek szerint...
  - Meghalt! -mondta ki a lesújtó szót a varázsló. Üveges tekintettel meredtem a testre. Ez nem lehet igaz!

14. fejezet - Vannak rossz ötletek

Sziasztok újra! :)

Hosszú idő telt el azóta, hogy Damon elment Klaus-sal és Dana egyedül maradt. Ebben a részben elrendezi magában a dolgokat, szövetségeseket talál és egy furcsa ötletbe egyezik bele.
Ajánlott dal: Jason Walker - Hope You Find It Now

  Halálra váltan meredtem egyenesen előre kidüllesztve szemeimet; karjaim tehetetlenül omlottak az oldalam mellé; légzésem felgyorsult; szívem ijedten zakatolt, mint egy gőzmozdony. Nem voltam képes tisztán gondolkodni, csak a nyitott ablakot lestem magam előtt, melyen besüvített a szél és bevilágított a tiszta holdfény. A szellő meglibbentette kibontott hajam és az arcomba csapta. Pár másodperc múlva, már ezt sem vettem ki tisztán, mivel könnyeimtől homályossá vált látásom, ettől a tincsek hozzám ragadtak és remegésem rázta legyengült testem. Fulladozni kezdtem; nem kaptam levegőt, mert bepánikoltam. Erőtlenül összeestem; lábaimat felhúztam a mellkasomhoz és erősen magamhoz szorítottam. Kapkodtam az oxigént, sírásom nem szűnt. Csak egyetlen szó repkedett körülöttem gyilkos, szárnyas ördögként: Győzött! Győzött! Győzött!
  - Nee...ee...m... -nyögdécseltem teljesen kiszolgáltatottan. Klaus megnyomorít... Elveszi minden erőm és emberi érzelmeket tesz be a helyükre, hogy megbolonduljak a fájdalomtól. Sikerült kiütnie.
  Valóban győzött...
   Elvette tőlem az utolsó reményemet is, nincs többé senkim. Ha nem akarom, hogy teljesen becsavarodjak és szenvedjek, akkor muszáj lesz átadnom magam neki... Damon is feladta, én miért ne adnám? Damon-t Elena-val tartja a markában, engem pedig magával. Belemászik tehetetlen és roncsolódott elmémbe, hogy rémképeket tegyen be. Ezzel akar rávenni, hogy hagyjak fel a meneküléssel előle, mert bárhol képes elkapni. Igaza volt, ezt beismerem. Alábecsültem, azt hittem nem ennyire fontos neki, hogy ember legyen. Mégis mindent megtesz annak érdekében, hogy visszaváltozzon. De vajon miért akarja feladni hatalmát? Hiszen tökéletes az élete, ő a vámpírok vezére és mindenki félve tekint fel rá a porból. Akkor mi oka lenne újra betegeskedő, öregedő és nyomorék embernek lenni? Teljességgel lehetetlennek tartottam, hogy egy ekkora erővel rendelkező vámpír ilyen dologért epekedjen álmaiban... Ennek valami áll a hátterében... Valami sokkal nagyobb dolog.
  Damon már vele van… Most én következem…
  Lassan felnéztem kisírt szememmel és már nagyon közel álltam ahhoz a pillanathoz, hogy elmenjek hozzá és önként álljak be a követői mellé. De nem tudtam megtenni, még nem. Egy picike remény élt bennem, ami még nem öltött alakot.
  Vágyódtam egy jobb élet után, hiszen nekem eddig csak a szenvedés és a menekülés jutott. Mikor végre elértem Damon-t és szóba állt velem, egy világ ragyogott fel bennem. Emiatt viszont bajba sodortam Elena-t és ezzel Damon-t is. És újra nincs kivel szövetkeznem. Újra az elejétől kell kezdenem mindent, egyedül.
  Bárcsak itt lenne velem Elijah… Egy erős fájdalom nyilallt a szívembe. Ő már soha nem lesz itt…
  Lassan feltápászkodtam és rájöttem, hogy egy egész sereg áll a hátam mögött, akikkel nem is számoltam. Klaus nem tud róluk, vagy ha tud is, akkor nem veszi őket számításba, nem tartja őket ellenfélnek. Pedig itt vannak! A Rilma-k! Ők is utálják Klaus-t, miért ne követnének engem a harcba?
  Ők talán lelket önthetnek belém és észhez téríthetnek, hogy nincs értelme feladni és Klaus kezébe helyezni a győzelmi trófeát. Még nem állt fel a dobogó felső fokára. Döntetlen a meccs.
  Felerősödve fordultam sarkon és trappoltam ki a szobából. Lesiettem a faágakból összetákolt lépcsőn és szerencsére belebotlottam Cala-ba.
  - Mi a baj? -ijedezett és elkapta a vállam. Gyanúsan rásandítottam ragyogóan fehér kezére, amitől ő hirtelen levette rólam. Oké... ez kezd furcsa lenni...
  - Damon eltűnt! -közöltem megtört hangon, de nem borultam ki. Most nem tehetem. Már túlestem a "Mi-lesz-ezután?" krízisen és a "Fel-a-fejjel-és-öld-meg-azt-a-köcsögöt!" jön a listán. És ezt is fogom tenni. De nem egyedül! Feltéve, ha Cala is díjazza majd az ötletem.  - Hogy-hogy? -rémült meg és láttam rajta az önutálatot. Biztosan azon rágódott, hogy miért nem vették észre, hogy betolakodó van itt. Nem az ő hibája. Klaus bárki előtt képes elsurranni.
  - Klaus... -nyögtem utálkozva és a földre szegeztem pillantásom. Ökölbe szorítottam a kezem.
  - Úgy látom be kell vetnünk egy Rilma varázslatot ellene, mert ez nem mehet így tovább! -válaszolta hirtelen és én teljesen ledöbbentem.
  - Tessék? Van ilyen? -érdeklődtem kis éllel a hangomban. Nem tagadom mérgelődtem, amiért nem tájékoztattak erről előbb. Mit gondoltak, hogy Klaus önként és dalolva leáll?!
  - Hát igazság szerint még fejlesztés alatt áll... -vallotta be szégyenlősen és kissé zavarodottan, de karon ragadott és vezetni kezdett egy folyosón. - És te is kellesz hozzá!
  Én kikerekedett szemmel és nyirkos kézzel sétáltam mellette. Feszengtem.
  - Mit kell tennem? -álltam meg gyanakvón. Most valahogy még Cala-ban sem bíztam. Annyira rejtélyes minden, hogy óvatosságra intettem az agyam.
  Elhúzta a száját.
  - Ahhoz, hogy kiszorítsuk Klaus-t az elmédből és innen is, hogy ne léphessen be többé, egy veszélyes, csak a mi fajtánkra jellemző szertartást kell elvégeznünk. A legjobban sebzett személy, akit Klaus kínzott lelkileg és szellemileg lefekszik egy kör közepére és hagyja, hogy a Rilma gyógyítók kikúrálják. -hadarta gyorsan és szeme ide-oda járt, de rám nem nézett. Itt valami nagyon nem volt rendben.
  - Mit értesz kikúrálás alatt? -vontam fel a szemöldököm gyanakvón.
  Cala elhúzta a száját és végre egyenesen beszélt hozzám.
  - Át kell élned az összes eddigi...csapást, amit Klaus mért...rád. Minden egyes...álom...képzelgés....valós fizikai fájdalom és...emlékfoszlány. Muszáj... -nyögdécselt és dadogott.
  Tátva maradt a szám és nem hittem a fülemnek. Az összes...a megannyi...minden egyes... Képtelenség!
  - Bele is halhatok... -suttogtam erőtlenül. Összeszorította az ajkait és aprót bólintott.
  - Bele... -nyelt egy nagyot és már megértettem eddigi zavarodottságát. Ha most nekem fel is út le is út lesz...Damon menthetetlenné válok. Ugyanakkor Klaus mit sem kezd velem holtan és így Damon-nel sem! De ha hagyom, hogy Klaus ki-be járjon az elmémben és felborítsa azt, akár önsanyargatásra, megadásra, sírásra és szenvedésre kényszerítsen és röhögjön rajtam...még kevesebb esélyem lesz az életre. Meghoztam a döntést:
  - Inkább meghalok, mint hogy Klaus kezére játszak! Próbáljuk meg! -lelkesedtem keményen.
  - Egyáltalán nem biztos, hogy meghalsz... -nyugtatott Cala bizonytalanul és tovább vezetett egy terembe.
  Éreztem, hogy nem kellett volna alávetnem magam ennek a "kúrának". De már nem volt visszaút.

Újra itt!

Sziasztok!

Nem is tudom, hogyan kezdjem el mondandómat... Először is ki kellene találnom, hogy mit szeretnék kifejteni...
Rettentően sajnálom és szégyellem magam, amiért már augusztus óta nem írtam Dana-ékról nektek -lehet már el is pártoltatok tőlem- és ennek nem az az oka, hogy meguntam, nincs ötletem vagy utálok írni, hanem -mint általában- mást írtam és mással voltam elfoglalva. Mostanában sorozatkritikán dolgozom és a saját könyvemet tervezem, ami nagy feladat, így nem marad erre időm. De hiányzik! Nagyon hiányzik! Főleg úgy, hogy hatalmas fordulatok és csattanók jönnek. Sajnos a sok kihagyás miatt újra vissza kell rázódnom ebbe a világba is -a többi mellett...- és képbe lennem, emiatt nem lesz egyhamar friss. A másik dolog, hogy egy új fanfiction képe lebeg lelki szemeim előtt, ami szintén TVD-s lesz -de Damon mentes. A fő karakter az Első család tagjai lennének, új kalandokkal, amik nem ebben a korban játszódnak. A történet elmeséli a kapcsolatukat és lesz egy teljesen ismeretlen, új szereplő, aki szintén Elijah testvére. Nem tudom ebből mi fog kisülni...
Egyébként csak, hogy tiszta legyen mindenkinek: a Hold vámpírjában nincs olyan, hogy Hasonmás; nincsenek Elsők; Klaus nem hibrid és Elijah nem a testvére. Csak, hogy elkerüljük a félreértéseket. :)
Legyen szép napotok!

                                                                                                 Amy Bleak

Spoilerek

Sziasztok! :)

Most egyenlőre pár spoilerrel érkezem. Remélem örültek neki. :D Íme:

1. A következő részekben lesz pár horrorisztikus elem. Nem kell feltétlenül valós dolgokra gondolni, lehetnek ezek akár álombéli események is. De nem lehet tudni... ;)
2. Új álompárunk lesz. :D Szerintem meg fogtok lepődni rajtuk, de remélem szeretni fogjátok őket együtt. :)

3. Ebből kifolyólag szerelmes részek is következnek nemsokára. ;)

4. Damon megőrül! Szó szerint... :/ De nem fogom minden mozzanatát követni, főleg Dana szemszög lesz, hiszen Damon agya most... zavaros...
5. Valakik nagyon csúnyán összekapnak...akár vérontás is lehet a vége...
6. Egy új nagy csapat áll össze, Dana-val az élen. :) Ez a kis banda Damon kiszabadításán mesterkedik majd és kb. 7 főből fog állni.
7. Mit ér egy vámpíros sztori kínzás és ármány nélkül... Valakit keményen megkínoz egy hozzá közel álló személy...

Lehet találgatni ki kire és mire gondol egyes pontoknál. ;) De azt leszögezném, hogy nem kell készpénznek venni a spoilereket, a változtatás és az esetleges kihagyás jogát fenntartom.
További szép napot! :)

13. fejezet - A Végzet megtalál!

 Elég gyors voltam Eszter Judit? ;)
Ajánlott dal: Marilyn Manson - Sweet Dreams
( lehet, hogy nem a legjobb, de valami félelmeteset akartam :D )

( Damon szemszög )

  Ebben az egy órában, melyben az álom és a valóság között ugrándoztam oda-vissza, rájöttem, hogy teljesen kiszolgáltatottá és elesetté váltam. Kedvükre dobálhattak, mint egy rongybabát, mert én csak néztem, hiszen annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam beleavatkozni a történtekbe. Leeresztettem, mint egy több napja lebegő lufi és alámerültem az elnyomásnak, mely minden oldalról nekem feszült. A tartás kiveszett belőlem, lapos voltam. Eltűnt belőlem a régi Damon, valami kiűzte és porrá égette. A tökösségem és a "vámpírságom" a nullára csökkent, pedig fénykoromban ezek tomboltak romlott, bűntudatot és szeretetet nem ismerő testemben. Hiányérzetem felerősödött. Olyan jó lett volna visszamenni és feltöltődni, hogy ne kelljen szégyenkezve a porba dugnom a fejem. Utáltam magam, hiszen függtem Elena-tól, a szerelemtől...
  Erre akkor eszméltem rá, amikor álmomba -vagy gyönyörű fantáziavilágomba- belerondított egy förtelmes erő. Kirángatott és, mintha egy vödör hideg vízzel öntött volna le, úgy lesokkolt a jelenléte. Elena elveszett a sötétségben, de én mégis belekapaszkodtam, vágyakoztam angyali éneke után. De eltűnt. Elnyelte a sötét éjszaka. Én pedig a napra kerültem; tiltakozásom süket fülekre talált.
  És elkapott. Elkapott és kibelezett. Mintha hatalmas késekkel és más éles tárgyakkal kaparták volna ki a belső szerveimet, úgy ért utol az elviselhetetlen fájdalom. Akkor még nem fogtam fel, hogy mi történt velem harminc perccel előtte; nem tudtam kikövetkeztetni, hogy ez a mellékhatás annak a hibája, ami akkor ért engem. Képtelen voltam a gondolkodásra, mert agyamat elködösítette a nem szűnő kín.
  Elfordítottam a fejem és megláttam valakit. Abban a pillanatban ismeretlennek tűnt, vagy nem jutott el az arc az agyam emlékeket tároló szegletébe. Csak fekete haja és könnyes orcája maradt meg bennem, így most már persze be tudtam azonosítani: Dana, az ikertestvérem volt velem az erdőben. Nem értettem miért nem segít; miért hagyja, hogy felfaljon. Csak nézte, ahogy kínlódok a földön, de nem mozdult meg és nem jött felém, hogy támogasson.
  Nemrég, amikor kikeltem saját, menedékként szolgáló meleg zugomból -az ágyból- megláttam feküdni a másik szobában egy fehér lepedős ágyon, melyet néhol elszíneztek a vérfoltok. Egyenes, hollófekete hajkoronája szétterült a párnán; arca fehérebb volt, mint valaha és kisebb-nagyobb vágások csúfították el karjait. Közelebb lépkedtem és hallottam lassú légzését. Életben volt, de erőtlenül pihent.
  Megsajnáltam és biztos voltam benne, hogy sokat szenvedett miattam. Miattam, aki arra sem képes, hogy rendesen elbúcsúzzon és elmagyarázza tettei okát, mert túl önző és csak magára gondol. Dana törődött velem, jobban, mint megérdemeltem. Neki köszönhetem, hogy ezek a repülő, gyógyító izék elhoztak ide, ebbe az élő fába és felélesztettek. Pár karcolás utal már csak az elszenvedett balesetre. Nem is ez volt most a legrosszabb és a legnagyobb fájdalmam. A lelkemben tomboló zűrzavar elsodort egy olyan helyre, ahol a nehéz döntések születnek. Egy fontos kérdésre kell nem kevésbé fontos választ adnom és erre már csak pár perc elmélkedési időm maradt.
  Aki erre késztetett most itt áll előttem. Gyűlöletet éreztem csúfos mosolya iránt, mégis tisztában voltam vele, hogy jobban ismer, mint én saját magamat. Tudta, hogy már megfordult a fejemben, hogy felkeresem és átadom magamat, hogy mentsem a szerelmem. Tudta, hogy nem csak az lenne a célom, hogy Elena sértetlenül haza mehessen. Tudta, hogy ki akarok törni a fokozatosan kialakult csigaházból, mely a jó tettekre és az érzelmek elfogadására sarkallt. Tudta, hogy képes lennék újra ölni. És tudta, hogy ő az egyetlen, aki megadhatja nekem. Szüksége van rám, hogy véghez vigye nem is annyira ördögi, inkább menekülő tervét; nekem pedig őrá, hogy még egyszer utoljára kiélhessem magam és felkelthessem a vadállatot, mely már jó ideje szunnyad a belsőmben. Ő ember akar lenni, de tőlem azt várja el, hogy vámpírként viselkedjek. Egy gyilkosként, aki az útja végén elég erős ahhoz, hogy pontot tegyen a vámpírság aktájának végére; aki azért, hogy bevégezze feladatát hajlandó megölni az ikertestvérét és hagyni, hogy az kiontsa az ő vérét. Egyszerű volt a képlet, de akadt némi kivetnivaló.
  Dana-t és Elena-t magam mögött kellene hagynom. Ez volt az a kérés, amire szinte teljesen képtelen lennék. Mégis ebben az összezavart állapotomban nem néztem ezt az oldalát a dolognak, valamiért háttérbe szorultak. Azt láttam magam előtt, ahogyan szívom egy nő vérét és elriasztom a többit. Régen voltam már normális... -zengett az elmémben, mintha szöggel verték volna bele. Ez volt a döntő érv, ami elbillentette a mérleg nyelvét a másik irányba. Az önzés, ami felülkerekedett a rajtam. Erősebb leszek, mint valaha és hősként halok meg Mystic Falls oltárán, körülöttem az általam megölt emberekkel. Egy álom, egy nagyon kecsegtető álom ez. És én elhatároztam magam.
  Felpillantottam hosszú ideje tartó merengésemből Klaus kővé vált arcára. Reménykedett abban, hogy kielégítő válasszal szolgálok neki. Ő sem lehetett biztos bennem, nem látott teljesen belém. Mégis megtalálta azt a két pontot, ami közt őrlődtem. Most választanom kellett.
  - Szóval... -kockáztatta meg a kérdést- Mire jutottál? -suttogta, majd mikor látta, hogy felállok és magabiztosan közelítek felé, újra nekiveselkedett: - Mi tehát a válaszod?
  Hezitáltam egy kicsit, de meggyőztem magam -vagyis csak az egyik felem-, hogy már nem hátrálhatok meg.
  - A válaszom -nyögtem erőtlenül, majd megköszörültem a torkom és hangosabban tettem hozzá: - Igen!
  Klaus arcán egy megkönnyebbüléstől sugárzó mosoly jelent meg.

( Dana szemszög )


  Elmúlt. Elmúlt minden fájdalmam, de nem keltem fel. Már nem álmodtam, a testemben voltam, de nem mozdultam. Nem tudtam. Egy nyomás lent tartott az ágyon és mivel legyengült a testem, nem voltam képes ellenkezni. Átadtam magam ennek az erőnek, mely nem fizikai, inkább mentális volt és csak feküdtem.
  Békésnek tűnhetett ez az összkép, én mégis kételkedtem ennek valóságalapjában. Túlságosan...nyugodt volt a környezet. Egy emlék kezdett alakot ölteni bennem, de annyira halvány volt, hogy nem tudtam elkapni.
  Annyira furcsa volt ez az egész helyzet és ettől a nyugtalanító gondolattól vezérelve fészkelődni próbáltam. Minden erőmet összeszedtem és próbáltam kitörni. Elsőre nem sikerült. Csalódottan hullottam vissza az engem fogva tartó burokba. Pihennem kellett, izmaim és idegeim nem bírták a megerőltetést.
  Eközben, mintha valaki figyelt volna. Egy árnykép jelenlétét éreztem, ezért nem mozdultam, nehogy észrevegyen. Csak állhatott egy helyben, mert nem kavart árulkodó szellőt testével. Aztán megéreztem, hogy elmegy és vele együtt elillant a frusztráló érzés is, hogy valaki néz.
  Újra nekiveselkedtem egy szabaduló és felkelő mutatványnak, amikor hirtelen elengedtek a láthatatlan bilincsek; szemem felpattan és lendületből felültem. Lihegtem, akár egy fuldokló, akit felhoztak a felszínre. Úgy is éreztem magam. Körülnéztem, de a sötét helyiségben nem sokat láttam a tárgyakból. Jobbra egy kis fényt láttam. Eldöntöttem, hogy megtalálom a forrását.
  Óvatosan és iszonyatosan lassan letettem a lábam a földre, ami felettébb meleg volt, majd a másikat is és feltápászkodtam. Szokatlan volt ép lábakon állni, majdnem el is borultam, de még idejében megkapaszkodtam a boltívben. Nem ajtó, hanem csak egy nyílás választotta el a két szobát egymástól.
  Elindultam e felé a nyílás felé és átértem a szomszéd szobába. Itt is sötét volt, bár egy nyitott ablakon keresztül beáramlott a holdfény. Egy bevetett ágyat pillantottam meg a falnál, aminek a takaróján sötét foltok éktelenkedtek. Vércseppek. Ide hozhatták Damon-t az erdőből. De hol van ő?
  Megálltam a kutakodásban és összeálltak a kirakós darabkái. Újra láttam az álmom, melybe belerondított Klaus és emlékeztem az akkori félelmemre, mely megfagyasztott.
  Ijedten szorult össze a gyomrom, amikor rájöttem: kudarcot vallottam! Elkéstem, nem tudtam tenni ellene semmit! Elvitte!

Ui.: Most már tudjátok miért ez a fejléc, ami most van és, hogy mit jelent rajta a " Véres visszatérés". ;) Bad Ass Damon. :D ;) Egyébként, ha vannak benne hibák SORRY, hirtelen felindulásból lett írva ( 2 óra alatt! ) és már nem volt időm átnézni. :)

12. fejezet - A kötelék

  Ajánlott dal: Blackfield - Lullaby

Csak lestem Cala-ra és emésztettem a szavait -már amennyire még volt bennem annyi erő, amit erre használhattam. Hogy ő egy micsoda?! Ebben a gyenge állapotomban képtelen voltam felfogni; el sem jutott az agyamig az a szó; vagy ha meg is hallottam, egyből távozott, annyira érthetetlen volt. Soha nem beszélt még nekem senki ezekről a furcsa lényekről.
  Megráztam fejem és inkább a távolba meredtem. A dolgát, hogy mit is csinál ő, megértettem: védelmezi a természetet, az erdőket és a többi itt tartózkodó élőlényt. De minket miért mentett meg a fa fogságából? Hiszen mi vámpírok vagyunk; gonoszok... Nem találtam racionális választ, esetleg majd mikor jobban leszek tudok rendesen gondolkodni rajta. Tovább folytattam a jellemvonásai fürkészését, miközben ránéztem és kék szeme megbabonázott. Azért csillog és vet ránk nagy világosságot, mert fényhozó, szóval egy misztikus teremtmény. Ezért is tud varázsolni; gyógyítani a fákat. A mérgezett fákat...
  Klaus suhant át az agyamon és a rettenetes álmom, amit az úton éltem át. Majdnem ugyanazt láttam magam előtt, mint a legszörnyűbb emlékemben és ez halálra rémített. Klaus tudja, hogyan tarthat a markában; tudja mit hozhat fel ellenem, mivel zökkenthet ki felépített nyugalmamból és magabiztosságomból. Alapjába véve képes vagyok türtőztetni magam és nem kimutatni a lelkem mélyén terjengő érzelmeket, de ha Elijah-ról és Damon-ről van szó, nem bírok magammal. A szeretet mindent megváltoztat... Még engem, a leggonoszabb vámpír nőt is...
  Megálltam egy pillanatra a filozofálásban; visszapörgettem eldarált mondataim. Soha nem álmodtam még erről a szörnyűségről, most mégis kísértett, nem hagyott békén. Damon, pedig furcsán viselkedett a volán mögött, mintha elhagyták volna a vámpírerői, ha nem lenne önmaga... Bár ez betudható a traumának is. Elena-t elvették tőle... De akkor is annyira bűzlött az egész ügy...
  Kidülledt szemmel eszméltem fel és bebizonyosodott, amit már gyanítottam egy ideje: Klaus újra felkeres engem álmomban és zavarodott pillanataimban a mágikus összekapcsolódásunk révén. El is felejtettem milyen vagyok ilyenkor, mennyire kiszolgáltatott és elhagyatott, képességek és önfegyelem hiányos. Már nagyon régen nem zaklatott, de most valamiért újra próbálkozik és fel akarja borítani az egyensúlyom... Sokkal rosszabb a helyzet, mint eddig hittem!
  Mint egy végszó vagy egy bebizonyítás, úgy tört rám egy rettenetes fejfájás. Lelepleztem és rájöttem mindenre, amit elkövetett, beleláttam romlott agyába. Ez nem tetszett neki! Újra eszembe villant Elijah mondata, amit akkor szegezett nekem, amikor Klaus befejezte a rituálét és először mászott a fejembe: " A különös köteléketekkel bármikor a markában tarthat, de csak az elméd! Semmi sem igaz, csak fikció! Ne feledd! ".
  Mérgesen a homlokomhoz kaptam kizökkentve ezzel Cala-t az egyensúlyából. A kín szétterjedt a testemben és elsikoltottam magam, bár megalázónak éreztem, hogy erre rávehet még, ha nincs is itt, ezért újra meg újra lefuttattam magamban: -Nem igaz! Nem igaz! Játszik! Játszik! -úgy mondtam, mint egy sziszegő kobra és vártam az enyhülést, de nem hatott. Túlságosan sebzett vagyok, főleg most!
  Karommal körbefontam vékony testem és a földre rogytam, majd eldőltem a magas fűben. Cala riadtan vett észre és nem törődve Damon pillanatnyi testi épségével, lerakta a másik oldalára, majd mellém térdelt.
  - Mi történt?! -ijedezett és megfogta a vállam. Elengedtem a fülem mellett aggódó szavait, inkább bátyám felé lestem, aki rángatózni kezdett. Mi van, ha őt is elkapta? Hiszen álmában, vagy eszméletlen állapotában bárkit az uralma alá vonhat!
  - Mi van vele? -ordibáltam erélyesen Damon-re mutatva, de rá sem nézett. Kék szemében kétségek.
  - Őt elküldtem a tudat alatti világába, hogy ne érezze a fájdalmait. Mondhatjuk úgy is, hogy békésen lézeng a fajtám közt, csak az agya egy zugában. -magyarázta, de nem nagyon foglalkozott testvéremmel, aki tovább kapálózott. Nem ellenőrizte. Sokkal jobban felzaklatta az én hirtelen összeesésem.
  - Keltsd fel! Keltsd fel! -kiáltoztam a parancsot, mert tudtam, hogy itt van... - Klaus itt van!
  Cala megdöbbent és végre vetett egy pillantást hánykolódó bátyámra, aki már motyogott is.
  - An...gyal... An...gyal...éé..neke. Eee...Ele...na...Nnn...eeee -nyögte. Egy újabb, villámcsapás-szerű fájdalom nyilallt a fejembe, tehetetlenné téve engem. Összekuporodtam. Magamban szitkozódtam és Klaus-t a pokolra küldtem a hülye boszorkányával együtt.
  Cala megmozdult és Damon-höz rohant. Óvatosan végigsimított a halántékán és erre az lassan kinyitotta a szemét, abbahagyva a szenvedést. Örömmel vettem észre, hogy nem mutatja jelét a haldoklásnak, de Cala szavai ezt nem támasztották alá.
  - Most még hamarabb meg kell gyógyítanunk, de csak a Nagy Fában van erre szer és a kezelést lebonyolító, hozzáértő orvos. Mindjárt meghal... -jelentette be komoran és sürgetőn. Bennem megfagyott a vér és halálra váltan bámultam Damon-re. A szemembe nézett, de üveges volt a tekintete.
  Cala egy furcsa hangot hallatott, egy hívószót -gondoltam. Hitetlenkedve vettem észre, hogy négy, Cala-hoz hasonló lény jelent meg Damon körül. Mindannyian fehér uszályos ruhát viseltek és fekete hajuk meg-megmozdult az enyhe erdei szélben. Cala sebtiben magyarázott nekik valamit, majd azok négyen egy fátylat szedtek elő valahonnan és borítottak a földre; óvatosan ráhelyezték Damon sebezett, szakadt testét, majd négy csücskénél megragadták a lepedőt és elszálltak. Nem voltak szárnyaik,mégis olyan könnyedén suhantak a levegőben, akár a pillangók. Csodálkozva figyeltem, ahogy elviszik és csak sejtettem, hogy egy biztonságosabb helyre.
   A reménykedés megmaradt, hogy sikerül Damon-t megmenteni a haláltól, ezért elégedetten feküdtem hanyatt, bár a fájdalom tovább  kúszott bennem. Cala újra felém lépkedett és leguggolt. Homlokomra helyezte fehér tenyerét és próbált újra azzal a gyógyítós cuccal megbabonázni, de nem sikerült. Értetlen és kétségbeesett tekintetére válaszoltam:
  - Nem fog...menni! Ez...Klaus műve!
  - Mit tett veled? És hogyan? -aggódott. Ideges arckifejezése megzavart. Pár perc elteltével tudtam csak beszélni. Egyrészt a lüktető fejfájás miatt.
  - Mikor elraboltatott...egy boszorkánya..."összekötött" minket. Vagyis Klaus...bármikor megzavarhatja...az elmém...képzelgéseket csinálva. Már régóta...nem manipulálta...az agyam. Most...újra megtámadott!
  - Mit tehetek ez ellen? -érdeklődött miközben karjaiba kapott és elindult be az erdőbe. Fészkelődtem, mert kényelmetlenül éreztem magam a közvetlen közelében, de értékeltem segíteni akarását. Meg kellett neki mondanom:
  - Te semmit! Ha elalszom...akkor nem bánt...csak lelkileg. Az sem jobb! -nevettem fanyarul, de ez volt az igazság és az egyetlen menekülőút, amit találhattam, bár ez nem tűnt túl jó választásnak. Egyszer csak hatalmába kerít és csak akkor hagy, ha megunja. Vagy más dolga van.
  - És Damon? Vele mit csinált? -kérdezett tovább. Nem figyeltem a környezetet, mert az esetek többségében csukva volt a szemem, ezért csak hallottam hangját, de nem tudtam merre megy.
  - Minden vámpírt...tud álmában terrorizálni! -egyszerűsítettem le és éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Elmúlt minden kínom és felpattant a szemem.
  Az erdő közepén álltam, teljesen egyedül. Kétségbeesve körbenéztem, de sehol sem láttam Cala-t, vagy Damon-t. Rájöttem, hogy ez csakis egy álom lehet, hiszen nincs itt senki és a fájdalom is elhagyott. Fohászkodtam a "való világban" hagyott Cala-hoz, hogy mentsen meg, de legfőképpen Damon-t. Tudtam, hogy ha felébredek -ha egyáltalán tényleg felébredek és nem halok meg- egy ágyban fogok feküdni és gyengélkedni. Ez volt az egyetlen reményem. Most pedig...várok! Nem volt jobb ötletem.
  Mihelyst elindultam, hogy valamilyen ülőhelyet keressek magamnak, olyan érzésem támadt, mintha egy szempár szegeződne rám. Gyanakodva megfordultam, de egy árva lélek sem kémkedett utánam. Felvont szemöldökkel tértem vissza kiinduló pozíciómba, de egyenes Klaus-ba ütköztem. Mérgesen ellöktem magamtól és védekező pózt vettem fel. Arcomról sütött az utálat és az undorodás.
  Klaus elnevette magát és lesöpörte a kabátját.
  - Így fogadsz, Dana? -mosolygott rám bárgyún. Összeszorítottam a fogam.
  - Hagyj békén, te mocsok! -förmedtem rá.
  - Ne légy ilyen morcos, drága. -kérlelt megjátszott szelídséggel. - Tudod te, miért vagyok itt.
  - Csak azt tudom, hogy ha nem takarodsz el egy percen belül, akkor itt helyben szétrúgom a segged! -fenyegettem felegyenesedve. Megváltozott az arckifejezése; felhőssé és mogorvává vált és volt benne valami veszélyes.
  - Fogd vissza magad! Itt én uralkodom! -parancsolta ellenkezést nem tűrő hangon. Én mégis visszavágtam.
  - Az én álmom! Én mondom meg, hogy mi lesz benne!
  - Nem-nem. Rosszul hiszed. -mormogott és előttem termett. Hátrahőköltem, de álltam közelsége fenyegetését. Szeme az enyémbe meredt. - Nagyon rossz kislány voltál az utóbbi időben. -suttogta és felemelte az állam. Befeszítettem az állkapcsom. - Azt reméltem a kis barátod elvesztése végül jó útra térít és belátod, hogy kinél van a helyed, és csak azért látogatod meg a bátyust, hogy elhozd hozzám, de te a saját kontódra dolgoztál. Ezt sajnálattal hallottam. Be kellett látnom, hogy kár volt megbíznom benned. Meg akartál szökni -szűrte ki a fogai közt és erősebben szorított. - De előlem nem menekülhetsz. Legalábbis nem a tesókáddal együtt. -Mondta és köddé vált. Levegő után kapkodtam, miközben vizslattam a terepet, de sehol sem volt.
  Pár perc kellett míg felfogtam az utolsó szavait és kikövetkeztettem: Damon veszélyben van! Őt akarja!
  Egyet tudtam biztosan: muszáj felébrednem, de azonnal!

Mai napra

Sziasztok! :)

Mielőtt bárki elkezdene lehordani mindennek, amiért már jó ideje nincsen friss, azoknak előbb elmondanám: nyaraltam, ezért nem volt alkalmam írni. :/ 

Ezt akartam csak mondani és még azt, hogy a csúszások oka -szerintem a "3 naponta friss" ötlet megbukott- az, hogy mást is írok e mellett és nem tudom egyszerre az összeset. :( Van 2 másik fanfiction-öm és egy kiadandó saját sztori, tehát van mit irkálnom. Mondhatni minden napra jut valami.
Szóval nem akarok ígérgetni semmit, nem tudom mikor tudom összehozni a frisst. Azt viszont már elmondhatom, hogy eseményekben dús lesz és sok dolgot tudhatunk meg mind a Rilma-król; mind Damon és Dana állapotáról, valamint arról, hogy Klaus-nak mi köze van az itt történtekhez. És a fejezet vége OMG lesz. :D
Addig is sziasztok! :)
Ui.: A fejléc Stella D. Hudson műve. :) Nekem nagyon tetszik és köszönöm neki mégegyszer. :D

11. fejezet - Segítség, haldoklom!

 Sziasztok! :)
Meg is hoztam a frisst és az ajánlott dalt hozzá:
Joe Jonas - See No More

Én csak tátott szájjal bámultam a fehér ruhás férfira, aki levette rólam meleg tenyerét. Egy pillanatig tartott érintése hatása. Fekete haja az arcába hullott. Soha ezelőtt nem találkoztam még vele; a vakítóan zöld szemeivel, amik Stefan-éra hasonlítottak és éjfekete hajkoronájával, ami pedig Damon-t idézte fel benne. Fehér bőre csillogott; olyan hatást keltett, mint egy földre szállt angyal. Fogalmam sincs, hogy honnan bukkant elő. 
 Többet nem törődött velem, hanem a fákhoz vándorolt. Erőtlenül nyúltam felé, hogy segítsen innen ki. Vészesen közeledett az a bizonyos "ütött-az-órád" pillanat. Ujjaim a hideg levegőt markolászták és szemhéjam lecsukódott. Hirtelen újult erőre kaptam és megízleltem az idegen varázsát. Eltűnt minden fizikai fájdalmam, amiket a kínzó sebek okoztak; nem a halál ért el, hanem a gyógyulás. Egy nem várt időpontban csapott le rám és látszólag eredményesen.
 Nem éreztem semmit, csak szívem lassú dobbanásait és lihegésem. Lehet, hogy már nem voltak panaszaim, de az ágak által okozott testi károk és azok velejáró mellékhatásai nem múltak. Szóval gyönge voltam, mozdulni sem bírtam. Még több energia hagyta el a testem. Olyan furcsa volt minden... egy vámpír ennyitől nem halhat meg; a fák nem a szívembe álltak. Úgy sérültem meg, mint egy ember; ők ettől egyből kinyiffannak. Engem nem ilyen könnyű eltenni láb alól. Az volt a sejtésem, hogy a férfi tudja mi a helyzet és -mivel eddig hasznomra volt- továbbra is segít és kimenekít ebből a lehetetlen állapotból.
 Nyitva tartva a szemem rá meredtem és figyeltem mit csinál. Rárakta vakítóan fehér tenyerét az egyik fácska vastag ágára; becsukta a szemét és koncentrált. Majd elkezdett valamit mormolni idegen nyelven. A szavak gyorsan hagyták el száját; furcsán, pörgősen. Egyetlen egyet sem tudtam beazonosítani. Nem e világi szava járás volt ez. A végén már teljesen elbűvölt, mennyire szépen ejti ki őket. Mi ez a lény?
 Végül abbahagyta; felém lesett és csak várt. Aztán egy mélyről jövő húzást éreztem a hasam környékén. Felordítottam -vagy inkább hörögtem-, úgy tűnik a fájdalomcsillapító ekkora kínt nem képes elnyomni. Zihálva lepillantottam és döbbenten mértem fel, hogy az ágak visszahúzódnak a törzshöz és kicsúsznak testemből. Lassan haladtak kifelé, de határozottan megindultak. Szörnyű volt érezni, hogy a kéreg hozzáér a belsőmhöz és én nem tehetek ellene semmit. Megmarkoltam az ülést és sikoltoztam. Szégyen, nem szégyen: kijött belőlem a lány. Fátyolos tekintettel; kétségbeesve lestem őt. Kíváncsian figyelt.
 Mit tett velük? Mozog az erdő? Tuti, hogy csak képzelődöm, nem létezik az, hogy a természet életre kel. Mégis úgy tűnt ez történik...magamon tapasztalom.
 Értetlenül bámultam még mindig a férfira és már abban sem voltam biztos, hogy ember. Sőt, száz százalék, hogy valami mágus vagy mi a fene. Senki nem képes a fák felkeltésére, csak valaki, akinek nagyon nagy a varázsló-tudománya. Ki ez? -kérdeztem újra magamban, hogy elvonjam a figyelmem, az eléggé kényelmetlen "test-elhagyó-rituáléról".
 A legnagyobb ág is elhagyta a felsőtestem és egy hatalmas lyuk maradt a helyén. Először összeszorítottam a fogam, majd fellélegeztem. Kiszabadultam a fogságból.
 Ez azonban most nem érdekelt. Újra hatott a szer és én ezt kihasználtam. Egyből Damon-höz kaptam és megfogtam, nehogy előre bukjon. Őt is békében eleresztették az eleven gallyak. Eszméletlenül hanyatlott rám. Felemeltem a fejét és hozzáértőn fürkésztem a vonásait. Nem változott; rajta nem segített semmilyen csodatevő erdőhuszár. Meg se nyikkan. Ijesztően futott végig rajtam a beismerés: teljesen a halálán van. Eddig csak haldoklott, de most már egyre kevesebb esélyét láttam annak, hogy túlélheti ezt a természetfeletti csapást.
 Megdermedtem. -Várjunk csak... -gondolkodtam merengve. - Ez az! A fa... Valami egyáltalán nem stimmel vele!
 Emiatt még jobban kétségbeestem. Gyorsan megtapogattam az összes nyílást rajta és már nem is vérzett. Nem volt mit kiadniuk magukból. Óvatosan kirántottam a nagydarab üvegszilánkot a combjából. Abból sem fröccsent ki vér. Bepánikoltam, hogy már túl késő.
 Majdnem elsírtam magam. Halkan, de sürgetőn rászóltam a fekete hajúra:
- Kérlek. Mentsd meg! -nyögtem és magamhoz szorítottam Damon érzéketlen testét. Szeme rám villant, mintha most tért volna észhez és gyorsan a Damon felőli ajtónál termett. Kirántotta és lassan elvette tőlem őt. Közben engem nézett; várta a reakcióm. Furcsa mód megbíztam benne, ezért kérlelve adtam át neki. Ugyan miért ne tettem volna? Segít, azóta, hogy betoppant az életünkbe.
 Egy pillanatra hozzám ért az egyik hosszú ujja és én leforrázódtam. Olyan távoli volt és annyira...szent! Mintha egy fénnyel teli gömb suhant volna át rajtam; egy csodálatosan fénylő darabja. Kidülledt a szemem és egy merész gondolat suhant át az agyamon: ez egy angyal. Valóban az lenne? Lejött, hogy segítsen nekünk? De hát mi nem vagyunk a mennybe való teremtmények, inkább a pokol vár ránk tárt karokkal. Vagy esetleg már fönt talált ránk? Halottak...és jók vagyunk? Ez lehetetlen! Talán -de ez egy extrém ötlet- belepusztultunk a kínokba; szellemekké váltunk és most újra éljük a balesetet: ám egy segítővel. Összezavarodtam.
 Hátratántorodtam az autóban és űzött tekintettel figyeltem mit csinál. Szépen lefektette Damon-t fűre és eligazgatta cafatokban lógó pólóját. Én remegve vettem észre, hogy leesett róla a gyűrűje.
- A gyűrű! -sikítottam vissza térve a valóságba és azonnal kutatni kezdtem az ülés mellett; alatt; mögött az életmentő tárgy után. Lassan vánszorgott fel a Nap az égre és már megjelentek az első sugarak. Megvilágították a füvet és elérték Damon-t. Riadtan felnéztem és láttam, hogy égeti a kézfejét. A segítőkész új ismerősünk gyorsan észrevette és eltolta onnan, ahová rásütött. Hálásan bólintottam, de nem figyelt rám, inkább a fák közé lesett, majd leguggolt és megvizsgálta Damon sérüléseit. Újra belemerültem a keresésbe; kezemmel kutakodtam és végre ráakadtam az ezüst színű ékszerre. Próbáltam kivánszorogni, de szerintem  a rögtönzött gyógyszer nem elég erős, ezért nem tudott minden nagyobb fájdalmat elnyomni, úgy ahogy az előbb sem sikerült neki.
 Végül átcsúsztam Damon helyére és kivágódtam a nyitott ajtón. A földet érésem igen szerencsétlenre sikeredett, sőt a nyílt sebet kapott hasamra estem. Most nem én akartam lenni a sajnálni való alak, aki már annyit szenvedett, hogy inkább meghalna, mint hogy újra átélje a kínokat. Inkább sietősen megragadtam Damon kezét és felhúztam a gyűrűt. Megkönnyebbültem és kimerülten borultam a zöldellő talajra.
- Sietnünk kell! -szólalt meg hangosan a férfi és a hátamra fordított. Nem tudtam mit felelhetnék, de kiböktem a legkönnyebb kérdésem, miközben a hasamra tekintett.
- Mi...vagy...te? -nyögdécseltem. Szúrósan pillantott rám és szánalom ült a szemében. Biztosan iszonyatosan balszerencsésnek és szánalmasnak tűntem vámpír létemre, hogy ennyire ki tudott készíteni egy fránya fa...ami egészen hátborzongató dolgokat művelt, hisz majdnem megölt.
- Mint mondtam: muszáj elmennünk innen! Nem biztonságos! Majd később elmagyarázok mindent -hadarta és Damon-höz lépett. Könnyedén karjába kapta és figyelte, nehogy megnyomja a nagyobb sérüléseit. Másik karját felém nyújtotta. Megmakacsoltam magam.
- Mi...van...a...fákkal?
 Felsóhajtott. Gondolom beismerte magában: velem nem könnyű  kompromisszumot kötni; önfejűen csak válaszokat követelek és amíg nem kapok, nem is megyek sehová. Vártam, hogy megszólaljon.
- Mérgezőek. Klaus megmérgezte őket. Egy bogárfajjal, a Morion-nal. Ők a sötétség fiai és a dolguk, hogy elpusztítsák az erdőt; kiűzzenek minket, hogy ne is óvjuk azt és megöljenek titeket. Legyengültetek, mert a testetek nem tud regenerálódni, ugyanis az anyag nem fog csak úgy eltávozni a szervezetetekből. Benne marad és fertőzi. Ha nem sietünk a bátyádat elviszi. -regélte és újra próbált felsegíteni. De én a gondolataimba merültem, amik élénken keringtek az elmémben. Kezdett összeállni a kép, de... még nem vagyok képes belemerülni a dolgokba, teljesen kifáradtam.
 Újra ránéztem a férfi kezére és amilyen erősen csak tudtam, megragadtam. Ő felrántott; oldalról átkarolt és hagyta, hogy ránehezedjek. Elernyedve dőltem neki és lassan megindult. Nem volt sejtésem sem, hogy hova megyünk, de ő csak vitt be az erdőbe én pedig hagytam. Egy utolsó mondat hagyta el a számat a végelgyengülés előtt:
- Mondd...már...el...mi...vagy...te! -kértem. Beszippantotta a levegőt és a távolba meredt.
- A nevem Cala. A Rilma-k egyike, egy fényhozó, erdőlakó vagyok, akik védik a természetet.

Hopp egy spoiler: Látjuk még Damon-t vérengző vadállatnak. ;)

Változás

Sziasztok! :)

Most egy számomra fontos dologgal fordulok hozzátok. Az első Damon-ös könyvemet még 2010. májusában kezdtem el, akkor még nem voltam valami jó író, inkább csak egy palánta. Azóta persze fejlődtem ( remélem a jó irányba ), ezért is kellemetlen nekem, hogy egyre többen kezdik el olvasni a legelső fejezettől a történetet ( a statisztikában látom ) és lehet, hogy megunják az írásmód miatt, mert...rossz. :S Ezért is gondoltam azt, hogy újra írom az első könyvet! Természetesen attól a második is halad a maga medrében, de közben magamnak átalakítgatom az előzőt. A sztori persze ugyanaz, főleg a stílust változtatom meg és mikor kész az egyik fejezet, fel is rakom. Nem kell radikális változásokra készülni, aki már olvasta régebben, annak nem is szükséges újra átrágnia magát rajta. Ez csak egy szépítő kúra, hogy úgy mondjam. :D
Egy másik dolog, hogy egyszer kérdeztétek ( vagy többször is ), hogy mikor lesz Elena és Damon között szerelmes éjszaka, meg ami jön. Hát én alapvetően nem erre szakosodott vagyok, hogy pontról-pontra leírjam az együttlétet, a sok intim velejáróval, én inkább az érzelmi töltésre fókuszálok. Szóval, ahogy Zoey és Damon kapcsolatában is volt: nem áll szándékomban nagyon durván elmagyarázni, hogy mi történik, csak utalgatok és a számomra még tűrhető testi érintkezést ismertetem. Remélem ezzel nincs bajotok! :) Ilyen vagyok, nem bírnék nagyon részletesen bevezetni titeket a történtekbe.
Még egy utolsó gondolat: ma frisselek. :) 11. fejezet és a címe: Segítség, haldoklom!
Bye,

Amy Bleak

Közlemény

Sziasztok!

Fontos bejelentenivalóm van: úgy vettem észre magamon, eddig jól bírom, hogy 3 naponta van friss és időm/kedvem is van hozzá. Azonban ma este valószínűleg nem otthon leszek ( Stella-nál xD :D ) és mivel tegnap képtelen voltam írni ( nem tudom mi történt O.o ), ezért holnap hozom a frisst, ha újra a régi leszek. Addig is kitartás, bár úgy veszem észre a minimum 2 kettő komi még mindig érvényben van... Kérlek, ha olvastok, akkor véleményt is mondjatok róla... A chat-be is jó nekem, csak legyen már valami visszajelzés több embertől is. Azt tudom, hogy Eszter Judit-nak és Stella-nak tetszik, ők el is mondják mit gondolnak róla és ezt nagyon köszönöm. Ha mások is vannak itt, ők is bírnának egy mondatot írni.
Köszönöm.
Sziasztok

Amy Bleak

10. fejezet - Mennyország

Ajánlott dal: 30 Seconds to Mars - The Story

( Damon szemszög )

 Egy másodperc volt. Egy másodperc volt, hogy Dana szólt, hogy vigyázzak. Egy másodperc volt, hogy megpillantottam a facsoportot előttünk pár centire. Egy másodperc volt, hogy megfogtam a kormányt, de kezem nem engedelmeskedett, így képtelen voltam félre rántani. Egy másodperc volt, hogy az alacsonyan fekvő, lelógó vastag ágak áttörték a szélvédőt. Egy másodperc volt, hogy egy nagyobb és sok kisebb a testembe állt és egy másodperc volt, hogy elájultam a fájdalomtól.
 Egy furcsa helyre kerültem. Kinyitottam fáradt szemeimet. Az elém táruló világ fehér volt és békés. Minden annyira...tiszta volt. Körülnéztem és csak fehér, uszályos ruhában sétáló embereket láttam, akik beszéd nélkül haladtak egymás mellett. Nem néztek ki különlegesen, csak természetellenes fehér bőrük és zöld szemük volt. Nem csak férfiak, hanem nők is mentek egyenletesen, akiknek a hajára csuklya borult. Mind haja fekete volt; a férfiaké tarkóig érő. Úgy sejtettem, hogy nagyon bele vannak merülve valamibe, ezért nem figyelnek se egymásra, se rám. De mibe? Semmi nem volt náluk.
 Újra megvizsgáltam a teret. Kis asztalkák voltak elhelyezve mindenhol és mindegyiken egy-egy tál hevert. Odamentem a hozzám legközelebb lévőhöz és tanulmányoztam az üveg tálkát. Egy rózsafej volt benne. Kivettem a virágot. Amint megfogtam elszáradt és összemorzsolódott ujjaim közt. A por lehullott a földre. Értetlenül bámultam utána.
 Közben észrevettem, hogy rajtam is olyan ruha van és elkapott a hányinger. Hol a francba vagyok?
 Kétségbeesve pillantottam fel és kutattam érdeklődő tekintetek után, de senki nem foglalkozott velem. Végigvonultam az emberek között, de még csak rám se hederítettek. Tapsoltam is az arcuk előtt, de ugyanolyan kifejezéstelenül meredtek előre. Mérges lettem.
 Már fel akartam adni és szétverni ezt a szobát, vagy akármit, amikor meghallottam valamit. Egy vidám, kacér kacajt.
- Damon... -suttogott ugyanaz a hang és megfagyott az ereimben a vér. Ledermedtem. Azt hittem már soha nem találkozok vele... Itt lenne? Ő is ebbe a lehetetlenül idegesítő fantáziavilágba csöppent velem együtt?
- Elena? -kérdeztem körmömet belefúrva a tenyerembe. Hiretelen izgatottság kapott el. Mindenhol őt kerestem, végigrohantam termen, de sehol sem volt. Biztosan csak képzelődtem... Mostanában eléggé labilis vagyok és soha sem tudom, milyen furcsaság vár rám éppen.
 Csalódottan indultam el, hogy feltérképezzen a terepet. Csak egyetlen folyosót találtam, ahol semmi sem volt. Zsákutca. Mégis közelebb léptem, mert egy villanás látszódott a falon. Abból a villanásból, aztán elém tárult egy nyitott ajtó. A belsejében sötétség uralkodott. Jobb kiút híján beléptem.
 Zuhanni kezdtem, amint betettem a lábam. Csak estem egyre lejjebb és a ruhám lobogott. Elakadt a lélegzetem, el sem tudtam képzelni mi vár rám a mélyben. Hunyorítottam a feketeségben, de megkönnyebbültem, mert újra egy fehér pontot pillantottam meg, ami tágult. Elért hozzám és én megálltam a levegőben. Lebegtem. Egyre bizarrabb lett minden.
 Egy piros szalag szállt előttem és bizonytalanul megragadtam. Az meghosszabbodott és egy láb, melyre fel volt kötve; egy fehér ruha; egy váll; fehér karok és kezek; vékony nyak; hosszú fekete haj és egy csodálatosan szép arc jelent meg. Felismertem, bár a szeme zöld volt és arca fehér.
- Elena! -mondtam határozottan. Ő csak mosolygott és angyalian kezdett el énekelni. Érthetetlen szavakat ejtett ki csöpp ajkai közt, de megbabonázott. Közelebb repült és megfogta a kezem. Bámulatosan szépen énekelt és a fülemhez hajolt. Teljesen ámulatba ejtett, elvette az eszem. Lenyugodtam; vele voltam; nekem dalolt. Békésen ringtunk; édes szavak vettek körül. Mint az angyalok dala. A Mennyországban volnék?

( Dana szemszög )

 Lassan tudtam csak kinyitni szemeimet, nagy kínok között. Halványan láttam, hogy előre vagyok bukva és csak a biztonsági öv tart. Karjaim lelógtak, de felemeltem és a műszerfalra tettem őket. Az első, amit úgy igazából érzékeltem, hogy egy jókora ág a hasamba fúródik. Amint ezt észrevettem, a vele járó rettenetes fájdalom is követte. Bár vámpír vagyok, de a fa dolgok szenvedést okoztak.
 A ruhám átvérzett és féltem nem marad több vér a testemben. Kezemmel óvatosan megfogtam a fát, de valószínűleg az ülést is átdöfte, így nem tudtam kirántani. Amúgy is hiába való lenne, hiszen kiment belőlem az erő. Csak egy rongybaba voltam, akit megkínoztak.
 A fejem a törött szélvédő szilánkjai közt nyugodott, innen kémleltem a kocsi belsejét. A homlokom sajgott és vércseppek hullottak róla a lábamra. Nem tud begyógyulni egyetlen sebem sem, annyira komoly volt az ütközés. Próbáltam felemelkedni onnan és ellöktem magam. Minden megmaradt energiámat a karjaimba préseltem. Sikerült, de nem esett jól. Lassan visszakerült a hátam a bőrülésre.
 Fellélegeztem és folyamatosan nyöszörögtem. Rengeteg sérülést szereztem és kétségem volt afelől, hogy valaha is kijutok innen. Látszólag a kezeim és a lábaim nem roncsolódtak; ezt jó hírnek tartottam. Rájuk számíthattam.
 Hirtelen bevillant valami az agyamba. Nem vagyok egyedül. Ijedten fordítottam el a fejem balra és megláttam Damon-t...  Egyszerűen képtelen voltam felfogni; a szememnek nem hittem... -Úristen... -suttogtam volna sírva, ha lett volna hangom. Még rosszabb állapotban volt, mint én.
 Ő nem esett neki az üvegnek, mert a kisebb-nagyobb ágak hozzászögezték az üléshez. A legnagyobbik a szíve alá szúrt, de nem a szívébe, mert szerencsére nem halt meg. Megkönnyebbültem, de újra végigmértem és elismertem: a helyzet így sem rózsás. Sok kis ág volt a testében, ezek az ülésen is keresztülmentek. Egy nagyobb üvegdarab felvághatta az arcát, mert abból csorgott a vér. Egy a combjában is volt. A karja lehullott maga mellé és vágásokkal volt tele. A nyaka körül is voltak kis gallyak, mintha azok szorították volna le a fejét. Úgy nézett ki, mint egy áldozat..., akit kegyetlenül meggyilkoltak. Rémisztő, ahogy ott ül és nem moccan, szeme le van csukva... A szája sarkában csöpögött a vér, de ajkai zárva maradtak... Szörnyű...Rettenetes...
 El kellett néznem jobbra, mert nem tudtam elviselni, hogy így látom őt. Ilyen kiszolgáltatottnak. Könnyek gyűltek a szemembe és csípték azt. Fájt mindenem, de a lelkem mégjobban... Mi lesz, ha...meghal? Nem vagyok felkészülve arra, hogy újra elveszítsem; nem bírnám ki. Annyira örültem végre, hogy újra tud szeretni és nem dob el. Hagyta, hogy segítsek neki, de úgy tűnik nem értem vele semmit. Nem sikerült; elbuktam. Nem tudtam rá vigyázni...egy külső erő eltakarított minket. Lehet, hogy jobb lenne, ha én mennék el hamarabb... Rengeteg bajt okoztam már eddig is. Itt az idő a továbblépésre.
 Egyszer mindenképpen bekövetkezik a vég számomra. Ha nem Klaus által, akkor most. Még soha nem filóztam ezen...az elmúláson. Mindig is azt beszéltem be magamnak -főleg vámpírként-, hogy én örökké élek és semmi sem állhat az utamba. Erre fel, itt van ez a hülye fa, ami talán megöl ma. Elvesztettem azt a kicsi hitet is, amim volt és beletörődtem: nincs tovább. Nekem itt a sztori befejező része és nincs újabb fejezet. Ha nem gondolok rá, akkor könnyebb megadni magam. Nem lesz semmi baj.
 Haldokoltam és nem volt remény.
 Fáradtan bámultam ki az ablakon a felkelő nap lány fényébe. Mikor balesetet szenvedtünk este volt. Most már reggel van. Az utolsó reggelünk együtt...
 Annyi minden van, ami hiányozni fog. A nap; a hold; a fények; az erdő; a természet csodái; a temető; az állatok; a növények; az illatok és az érzések, amiket próbáltam elnyomni, de rájöttem: semmi értelme. Nem vagy ember, ha nem érzel, de vámpír sem, ha nem ismered be, hogy te is olyan vagy, mint a halandók! De ezek mellett kiemelkedik kettő dolog: a szerelem és Damon.
 A szerelmet csak egyszer tapasztaltam, de az is viszonzatlan volt, mégis az egyik leggyönyörűbb dolognak tartom. Ez az ami egyszerre felemel és szenvedésre ítél. Be kell vállalni a rosszat, hogy megkapd a jót.
 Damon... Erre nincs több szavam, mint amiket eddig ejtettem gondolatban.
 Felsóhajtottam és lecsukódott a szemhéjam. A fájdalom terjedt és én egyre csak gyengültem. Feladtam.
  Hirtelen, amikor már azt hittem semmi sem történik, egy éles fehér fény lepte be a teret. Felpattant a szemem, de csak a világosság fogadott, ami vakítóan sütött. A Mennyországban volnék?
 Csillapodott minden; múlt a fényesség és egy fehér ruhás alak állt a fa mellett. Levette csuklyáját és fekete hajú, zöld szemű férfi meredt rám vesébe látó tekintettel. Egy angyal volna?
- Vége... -suttogtam erőtlenül és mosolyogva dőltem a fejtámlára. A leples idegen közelebb lépett az ajtóm mellé és kinyitotta. Biztosan majd elvisz... -gondoltam.
- Még koránt sincs vége! -mondta érces hangon és tenyerét a homlokomra tette. Eltűnt minden fájdalmam.

A fejezet alatt szóló zenének a szövege:

30 Seconds to Mars - The Story

I've been thinking of everything

I used to want to be

I've been thinking of everything

Of me, of you and me

This is the story of my life

(These are the lies I have created)

This is the story of my life

(These are the lies I have created)

I'm in the middle of nothing

And it's where I want to be

I'm at the bottom of everything

And I finally start to leave

This is the story of my life

(These are the lies I have created)

This is the story of my life

(These are the lies I have created)

(I've created...)

And I swear to god

I'll find myself

In the end

And I swear to god

I'll find myself

In the end

And I swear to god

I'll find myself

In the end

In the end

And I swear to god

I'll find myself

In the end

In the end [x4]

This is the story of my life

These are the lies I have created

This is the story of my life

These are the lies I have created

(I've created)

This is the story of my life

(whispers)

These are the lies I have created....

9. fejezet - Rémálmok

Ahogy ígértem! :)

Ajánlott dal: Avril Lavigne - Remember When

 A tekintetem az útra meredt és szememmel követtem a folyamatosan elhagyott fehér csíkokat az aszfalt közepén. Mind a kocsi alá merült, de újabbak jöttek a helyükre, amik újra lebuktak. Néhány görbe volt -főleg, amelyik a kanyarra volt festve-, vagy hiányosak, mert elkoptak. De mindegyik előre vezetett minket, a cél felé.
 Lopva pillantottam Damon erős kezére, amivel a kormányt markolta. Az erek kiduzzadtak rajta, mely elárulta nekem: valami rossz dolgon töri a fejét. Nem vette észre, hogy lesem, csak az üvegen nézett ki koncentrálva. Az arca beesett és kirajzolódtak a csontjai. Pupillája kitágult és véres volt körülötte. A száján vette a levegőt, de ez inkább kapkodás volt, hogy minél több oxigént le tudjon nyelni, mégsem erre volt szüksége. Másra fájt a foga.
- Mikor ittál utoljára? -kérdeztem határozottan. Már egy napja autókáztunk New York felé, Brooklyn-ba, hogy elcsípjük Zoey-t és kicsikarjunk belőle pár infót és persze segítséget. Damon belement, mert mást nem tehetünk. Elena Klaus-nál van és nem is akarják ideadni -csak, ha mi megyünk helyette. Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Zoey az egyik lehetőségünk, ha élni akarunk.
 Most viszont azt érzem Damon önmarcangolásba kezdett. Valószínűleg magát okolja, hogy nem tudta megvédeni a szerelmét.
 Megvonta a vállát és nyelt egyet.
- Mielőtt elindultunk. -vetette oda könnyedén. Én nem hagytam magam.
- Azt gondolod átverhetsz, de tévedsz! Látszik rajtad, hogy több napja nem iszol és az állapotod romlik. -korholtam le mérgesen.
- Mit tudsz te rólam... -horkantotta. Elakadt a lélegzetem.
- Ne kezdd! Már megbeszéltük, hogy csak az indulataidat akarod valahogyan kiadni magadból. Ezt vagy a saját szervezeteden, vagy rajtam vered le. Elég legyen ebből! -támadtam szóban. Egy pillanatra elgondolkodott, majd válaszolt.
- De, ha egyszer elvitték... -szűrte a fogai közt. Nagyon megviselte ez az egész és én megértettem. Jobban, mint hinné...
 Visszaemlékeztem a tegnapi estére, amikor kimentem Elijah sírjához. Megtörtem és felszínre jöttek a sérelmek -de az emlékek még lappangnak, mint egy gyilkos kór. Az is, hisz képes lenne megölni, de én elnyomom. Nem tudnám újra visszanézni mit tett az a zsarnok vadállat... Szerettem őt és az én hibámból ment el. Magamat okolom még ma is, de nem lenne értelme egész nap sajnálkoznom. Ennél azért keményebb fából faragtak. Elvileg Damon-t is, hisz ő a másik gonosz iker. Így nem jutnak vele semmire. Bár megnövelték a dühét, mégis elesett.
- Damon. Azzal nem segítünk neki, ha felkészületlenül letámadjuk Klaus-t. Muszáj előkeríteni Zoey-t. -magyaráztam higgadttan, hogy lenyugodhasson.
- Mire jó ő? -ellenkezett.
- Ő egy vámpírvadász. El sem hinnéd mire nem képes. -mondtam és hátradőltem a székben. Kibámutam a fák felé és csak hallgattam Damon szuszogását. Majd elnyomott az álom.

 Békésen ugrándoztam egy mezőn fehér balerinacipőmben. Hosszú ujjaimmal a magasba nyúló fűszálakat és virágokat cirógattam. Nevetésem zengett a szélben, ami fekete hajamba kapott és pár tincset felemelt. Visszarendezgettem őket és újrakezdtem az utam. Olyan voltam, mint egy kislány, aki ugróiskolázik.
 Lelkem tiszta volt és szabad. Éreztem, amint átömlik rajtam minden fájdalom és keserűség, de nem kapaszkodnak meg, így nem is okoztak semmilyen gondot. Csak léteztem a világ közepén, boldogan, terhektől mentes vállakkal. Semmilyen rossz dolog nem befolyásolt, vagy állt az utamba. Felszabadultam és élveztem. Tényleg egy gondtalan gyerekre hasonlítottam.
 Ember voltam. Egy emberi lény, akinek semmi dolga; nincs panasza az életére, mert az kegyes hozzá. A Nap süti a kezét és nem égeti meg.
 Megkönnyebbülve álltam meg és fülig érő mosolyom nem hervadt. Kacagva fordultam meg; fehér, földet suroló ruhám meglebbent. Szememet megbabonázta a zöld, a kék és a narancssárga. A zöld az élet talaja növényekkel; a kék a határtalan ég és a narancssárga a benne élő virágok és kisebb csodák. Minden annyira gyönyörű volt.
 Hirtelen megpillantottam egy fehér pacát messze tőlem. Hunyorogtam és tisztán kivehető volt, hogy egy férfi állt ott. Nem riadtam meg, de bizonytalanul vártam. Lába meglendült és közelebb merészkedett. Kezei a nadrágja zsebébe voltak dugva; öltönyt viselt. Olyan volt, mint egy angyal. Egy hófehér angyal.
 Aztán felismertem. Barna haja rendezetten le volt vágva, nem hosszúra hagyott, mint régen. Szintén barna szeme az enyémet kereste. Ajkai kacér mosolyra húzódtak.
 Tenyeremet a szám elé raktam, nehogy örömömben kiálltsak. Ő megelőzött ebben.
- Dana drága! -suttogta mézédes hangon és már csak két méter volt köztünk. Nem bírtam tovább, önfeledten hozzá suhantam és a karjai közé vetettem magam. Végigsimított a hajamon és beszippantotta az illatát. Szája a fejem búbján volt.
- Elijah! -leheltem erőtlenül. Mégjobban hozzá simultam és felnéztem. Gyengéd pillantása elolvasztott. Valamiért szomorúnak tűnt.
- Mi a baj? -aggódtam és kezemet az arcára helyeztem. Jéghideg volt. Tehét ő...vámpír.
- Tényleg szeretsz? -kérdezte óvatosan. Elképedtem. Akkor ő tényleg egy angyal, mert csak egyszer mondtam neki, hogy szeretem...a sírjánál. Lejött hozzám a Földre, hogy ezt megbeszéljük?
 Elkapott a sírás, de visszatartottam.
- Igen. Szeretlek! -válaszoltam hangosan a szemébe. Mintha az alig érezhető feszültség kiszállt volna belőle. Tenyerét a nyakamra tette.
- Képes lennél meghalni értem? -kíváncsiskodott. Mire akar ezzel kilyukadni? Bólintottam.
 Ujjaival ellökte a tincseimet a nyakamról és megtapogatta. Most már rémülten figyeltem.
 Mosolyogva rám nézett.
- Akkor emlékezz! -utasított és fogait belevájta a bőrömbe. Először nem tűnt fel semmi változás, de később a rét egy haldokló tisztás lett. Eltűntek az élénk színek; feketévé változott minden. A növények elpusztultak; a fű gazzá rohadt. Furcsa szag keringett a levegőben. A Nap lement és feljött a Hold.
 Szemem kidülledt és mintha kifeszítette volna valami. Még mindig szívta a vérem és ezzel lepergett előttem az életem. Forogni kezdett velem a világ és láttam az első esténket Elijah-al, amikor megtalált az erdőben. A fájdalom belém nyilalt. Még kislány voltam.
 Ez a kép elsuhant és egy másik vette át a helyét. Klaus fenyegetése, amikor bevallotta  minek kellek neki. Elijah meg akart védeni, de elhajtotta. Vágyakoztam utána már akkor is. Vonzott férfias tartása; helyes arca; keménysége és a törődése, mellyel megóvott.
 Előjöttek a közös edzések és a vonzódás mindkét fél felől. Soha nem volt köztünk semmi komoly; se egy ölelés vagy egy csók. Csak álom maradt örökké. Egy kínző fajta!
 Hirtelen a filmnek vége szakadt és akaratom ellenére becsukódott a szemem, majd hátra vágódtam. A mélybe zuhantam egyedül, Elijah szorító karjai eltűntek. Nem láttam semmit. Kapálóztam és próbáltam sikoltani, de egy hang sem jött ki a torkomon.
 Nagy puffanással értem földet, de nem fájt a hátam, mintha egy pihe-puha talajra érkeztem volna. Felpattant a szemhéjam, de olyan érzésem volt, hogy még mindig csukva van. Idegesen néztem körbe. Furcsa helyen voltam; a falak koromfeketék, ugyanolyan a padló és a plafon. Lenéztem a testemre. Magamat ki tudtam venni a nagy semmi közepén, hiszen fehér ruhám csillogott. Kezemet felemeltem és megkönnyebbülve nyugtáztam: látok! Feltápászkodtam és beszélni próbáltam. Kiszáradt a szám, csak krákogtam.
 Megpillantottam egy alakot a távolban. Egy fehér foltot, mint a réten. Futásnak eredtem, hátha ő tudja, hol vagyok és ki is visz. Félúton megtorpantam, mert Elijah volt az, az öltönyében. Nem bíztam benne többé, azok után, hogy felbolygatta a múltat. Miatta kerültem le ide.
 A szeme mégis könyörgött. Szája egy 'Segítség!' szócskát formált. Nem tudtam, hogy döntsek. Olyan kiszolgáltatottnak tűnt és volt egy olyan megérzésem, hogy ez egy újabb már megtörtént dolog. Őrlődtem még egy kicsit, de elindultam; győztek az érzelmeim. De minden hiába volt, elkéstem.
 Egy nagy fehér kéz csapott le rá és leszelte a fejét a nyakáról. A vére szétfröccsent és belepte a teret. Megdermedtem és ijedten kaptam a számhoz. Könnyek csordultak ki a szemzugomból. Mint egy lassított felvétel, feje lehullott a padlóra és ugyanaz a kifejezés ült rajta, mint ami felé vezetett. Összeszorítottam a fogamat és beleborultam a feketeségbe. Bömböltem, mint egy kisgyerek; szívemet mardosta a kín, a szenvedés. Nem néztem többet felé, de meghallottam egy aljas nevetést. Klaus nevetését.
- Késő cicám! Miért nem előbb gondolkodtál? -gúnyolódott. Lángok csapdostak körülöttem és a pokol hangjai dörögtek. Megégették az elmém és csak egy képet véstek bele: Elijah levágott fejét.
- NEEEEEE!!! -ordítottam teljes erőmből, fájdalmak között.

 Rángatóztam és őrült módjára sikítottam. Nem jöttem rá, hogy már ébren vagyok. Egy kéz ért a vállamhoz, megrázott és kétségbeesett kiáltozást hallottam.
- Dana! Dana! -szólt Damon ijedten és ezzel felkeltett képzelgésemből. Fellélegeztem, mint aki feljön a víz felszínére lemerülés és fulladozás után. Újra láttam a normális alakokat; a fákat; az utat és Damon rémült arcát. Összezsugorodva ültem a kocsi ülésén, fel volt húzva a lábam. Elrendeztem magam. Csapzott hajamat hátrasimítottam és kifújtam a levegőt tüdőmből. - Nyugalom! -mondtam a fejemben. - Ne járasd le magad! Önkontroll! -Megfogtam a homlokom, ami melegebb volt, mint általában. Egy kis fájdalom a szívembe záródott; az álom emlékével együtt.
 Damon nem vette le rólam a tekintetét.
- Úristen! -nyögtem erőtlenül, hogy megnyugtassam és magyarázatot adjak viselkedésemre. -Rettenetes rémálmom volt... Visszajöttek a régi sérelmek és... -regéltem egyenesen Damon szemébe, aki látszólag nem figyelte merre is megyünk. Én egy pillanatra kinéztem az ablakon, bele az éjszakai sötétségbe és egy alacsony facsoportot láttam meg vészesen közel a kocsink orrához. Kiegyenesedtem és újra felordítottam. - Damon vigyázz!
 Bátyám gyorsan visszafordult, keze erőteljesen megmarkolta a kormányt, de már beleütköztünk a kérges élőlényekbe. A lent elhelyezkedő ágak áttörték az autó szélvédőjét; nagy zajt csaptak; repültek a szilánkok. Egy a vaskos ág a hasamba fúródott. Előrebuktam és bevertem a fejem. Elhomályosult a tér.

8. fejezet - Elveszve

Sziasztok!

Mostantól, ha minden jól alakul háromnaponként hozom majd az új fejezetet. :) Ha nektek megfelel. :D

Ajánlott dal: Leona Lewis - Run

Ahogy csak bámultam azt a csúnya, kis cafat lapot és az undorító kézírással ráfirkált szöveget, ideges lettem. Legszívesebben leromboltam volna ezt a házat mérgemben, de ehelyett csak öklömmel betörtem az ablakot és a szélbe álltam, hogy kitisztuljon az agyam. Egy ideig élveztem a süvítést, de megint elkapott a düh. Összegyűrtem, azt amit a kezemben szorítottam és kidobtam az üvegszilánkok között a fűre.
 Gyorsan vettem a levegőt, kontrollálnom kellett önmagam, mert tudtam valami iszonyatos hülyeséget csinálnék. Beletúrtam a hajamba és az ablakpárkányra tenyereltem. Az ott maradt üvegdarabok felsértették a bőröm, valamelyik átdöfte. Nem érdekelt az általuk generált kín, mert a fizikai fájdalom ilyenkor nem érzékelhető. A lelkemben volt a probléma, azt szakították fel és ez sokkal több szenvedést okoz.
 Végül már a lábam sem bírta és összerogytam. Nekidőltem a falnak és bevertem a fejem. Miért? -visszhangzott az elmémben. Őt szeretem a legjobban és pont Őt kell elrabolniuk. Ezzel nem fenyegetnek, hanem tönkretesznek. Lehet, hogy mérges vagyok és meg tudnék ölni bárkit, de közben bennem valami elromlott.
 Rájöttem, csak egy rongy vagyok, akit ide-oda rángathatnak kedvük szerint a vámpírok és nem hagynak békén. Képtelen vagyok erős és határozott lenni, ha keresztbe tesznek nekem minden lépésemkor. Ez nem megerősít, hanem elvesz belőlem egy darabot. Kitépik a szerveimet... Nincs meg a szívem... Elvitték azt, akiért dobogott!

 Összeszorítottam a fogam, amint meghallottam, hogy valaki szalad felfelé a lépcsőn. Dana rontott be a szobába és elképedve nézett le rám. Szemem elárulhatta, hogy megöl az ideg és egyben kétségbeesett is vagyok. Tehetetlennek éreztem magam ebben a percben.
- Alaric jól van... -nyögte erőtlenül Dana. - Mi történt itt? -kérdezte végül, mert nem tudott nem figyelni a jelekre.
 Én csak bámultam, körmeimet belevájtam a kezeimbe. Nem jött ki hang a torkomon.
- Damon! -próbálkozott és közelebb lépett. Én elvesztettem az uralmat testem felett és rászisszentem, mint ahogy a fajtám szokta. Ez nem állította meg és tovább jött. Újra felmordultam, de most már talpra ugrottam és védekező pózt vettem fel. Erre lefagyott. Értetlenül kémlelt.
- Damon! Így nem tudok segíteni! -emelte fel a hangját. Vámpír lettem és hirtelen a falhoz nyomtam, amibe beleremegett a szoba.
- Nem kell a segítséged! Eleget ártottál már! -dühöngtem és tátott szájjal figyelt. - Te csalogattad ide Őt! Miattad ragadták el! Mert te kellessz nekik! -morogtam.
- Meg te! -védekezett és ellökött. Elvettem a karom a nyakáról, mert meghökkentett erőssége. - Ne merj rámkenni minden hülyeséget csak, mert most elpattant egy ér az agyadban! -förmedt rám. - Nyugodj le! Utána megbeszéljük! -vette magát halkabbra. Felhúztam a szemöldököm.
- Utána? Most! Mert nincs időnk! -őrjöngtem. - Ha nem vetted volna észre az a tetű Klaus eljött és magával vitte Elena-t! Minket kér cserébe és nincs választásunk. Vagy Elena vagy mi! És én inkább meghalok minthogy hagyjam Elena-t veszélyben. -papoltam és már repültem is volna ki az ajtón, de Dana megfogta a vállam.
- Nem mész te sehová! -parancsolta, de kirántottam magam szorításából.
- Nem te mondod meg! -vicsorogtam.
- Akkor találj oda egyedül, bár nem nagyon emlékszem, hogy valaha is jártál volna arrafelé! -gúnyolódott, de ezzel elérte, hogy megtorpanjak. Keresztbe fontam a karom.
- Figyelj tudom, hogy most felizgattad magad... -kezdte el, de belepofáztam.
- Felizgattam magam? Enyhe kifejezés!
- Meghallgatnál? -csapott rá egy képre, ami egy szögön lógott. A keret ripityára tört, a fotó a földre zuhant. A szemem követte. Meglepődtem. Elena volt rajta és én. Lebambultam rá és gyorsan felvettem. Nem hittem a szememnek. Nem emlékeztem, hogy készült rólunk közös kép, de úgy látszik mégis. Amikor a retro buli volt egy fotós fényképezte a párokat. Bár mi ketten nem táncoltunk együtt, mégis sikerült lencsevégre kapnia miket egymás mellett. Én szokásos fekete szerelésemben, ő pedig a korhű kék ingében és piros hajpántjával. Soha nem láttam még ezt a képet.
 Majdnem elérzékenyültem. Elena nincs velem és lehet, hogy már soha sem lesz...
 Elakadt lélegzettel néztem és Dana ébresztett fel.
- Na? -unszolt. Bólintottam, még mindig az ujjaim közé fogott képet lesve.
- Egyértelmű, hogy zsarol téged. De mindenképpen tudod kell: velem is megtette ugyanezt. Én nem engedtem neki. Megfizettem. -suttogott. Felemeltem a pillantásom.
- Mit tett? -érdeklődtem. Dana arca elködösült és ráfagyott minden érzelem. Nem válaszolt.
- Most mondtad, hogy hallgassalak meg. Azt teszem! Szóval mondd! -utasítottam. Üveges tekintettel bámult. Nyelt egyet.
- Én... nem tudok... erről beszélni... -nyögdécselte és lehajtotta a fejét. Elhúztam a szám.
- Muszáj! Ha ezzel segítünk Elena-n... -susogtam. Újra a fotóra meredtem. Ó, szerelmem... Bárhol is vagy most, remélem tudod, hogy mennyire szeretlek és nem fogom hagyni, hogy bántsanak.
- Ez csak egy tapasztalat. Ami, pedig azt jelenti, hogy nem rohanhatunk oda eszetlenül. Nem ez a megoldás! -dörmögött újra a higgadt Dana hangon.
- Akkor mit kellene tennünk? -kérdeztem már én is nyugodtabban, mert beláttam tényleg semmi értelme átadni magam most rögtön.
- Biztos nem fogja bántani, mert tudja, hogy érte megyünk. Arra számít, hogy most. Mi viszont nem indulunk még! Az lenne a legjobb, ha megkeresnénk Zoey-t és felfegyverkeznénk. Talán, ha meg tudnánk ölni Klaus-t... Mindannyian túlélnénk. -magyarázott és átcsapott filózásba. Igaza volt!
- Rendben! -egyeztem bele. - Ugye tényleg nem öli meg? -félősködtem.
- Biztosan nem! Nem ez a célja. Azt akarja, hogy átadjuk magunkat és ezt csak úgy éri el, ha van mivel üzletelni. De nyugi, találunk majd egy módot, hogyan meneküljünk meg.
- És Elena is. -javítottam.
- És Elena is! -ismételte meg. - Gyere, menjünk vissza New York-ba.
 Figyeltem, ahogy fanyar mosollyal kilép az ajtón. Csak néztem utána és gondolkodtam. Tényleg komolyan mondta, hogy nem lesz semmi baja? Ez a logikus, hogy kivárják míg megérkezünk és képesek vagyunk alkut kötni. Vajon írnak még? Lehet, hogy majd sürgetni akarnak és fenyegetnek, hogy bántják, ha nem érkezünk meg egy nap múlva.
 Kifújtam a levegőt. Csak abban bíztam, hogy Dana tudja mit csinál és Zoey segít nekünk. Mert nem akarok meghalni, nem akarok engedelmeskedni Klaus-nak, de nem akarom azt sem, hogy Elena-nak baja essen...miattam!

( Dana szemszög )

 Hátrahagytam Damon-t és azt mondtam neki menjen vissza a panzióba pakolni az útra. Én eljöttem vadászni.
 Rossz érzésem volt, amikor Damon kérdezősködött a zsarolós, elrablós dologról. Eszembe jutatta Őt és a történetet, amit már egy éve nem hoztam fel és nem is szándékozom soha. Ma mégis közel kerültem hozzá. Régen volt már, de még mindig izzó parázsként él bennem, nem akar kialudni. Kínszenvedést okoz...
 Csak futottam előre és sajnos tudtam mi lesz itt. A temető... Akaratlanul is elviszem magam hozzá... Jobb túlesni rajta.
 Engedtem az érzéseknek, de az emlékeket elnyomtam. Nem állok készen erre. Viszont, ha meg akarom menteni Elena-t -jobban mondva segíteni Damon-nek ebben-, akkor tisztában kell lennem azzal, hogy az én bátyámnak milyen következményekkel kell számolnia.
 Mikor engem zsarolt Klaus, nem adtam oda magam; nem hittem el neki, hogy bántani fogja; megöli, ha nem állok át. Megtette és nekem végig kellett néznem, ahogy haldoklik, majd végül kihúny a szemében a láng. Iszonyatosan rettenetes volt... Az egyetlen személy, akit akkor szerettem meghalt. Én temettem el; itt, Mystic Falls-ban. Oda tartok; a sírjához, bár nem tudom képes leszek-e szembenézni vele.
 Mert miattam jutott a föld alá. Én nem engedtem Klaus-nak; én voltam annyira önző és makacs, hogy ellent mondjak. Pedig neki nem lehet! Úgyis eléri, amit akar, ez benne a legrosszabb. Nincs kiút, elkap minket. Damon ezt nem tudja, muszáj volt elhitetnem vele, hogy van remény. De nem valószínű.
 Egy Elsőt nem tudunk megölni, vagy legalábbis nem könnyen. Klaus nem áll le, kellünk neki. Semmi sem riasztja vissza és harcol, amíg ember nem lesz. Ez a bökkenő benne, lehetetlen, hogy túléljük.
 Lassan elértem a kicsi, szürke követ. Előtte a földben nem volt virág. Térdmagasságig ért nekem és egy betű volt rávésve. Nem néztem le erre. Csak bámultam a tetejét és végighúztam az ujjaimat rajta. Fájdalom nyilalt a szívembe, majd eleredtek a könnyeim. Magam előtt volt az arca, a haja és mozgása, ami egy kecses és előkelő tigrisre emlékeztetett; az első találkozásunk képe, amint rámnéz és szemében sajnálat ül; minden egyes együtt tölött nap képe és mosolya, ami nem szűnt meg, ha velem volt. Remegtem, ahogy ezek eszembe jutottak. Az összes szép és rossz dolog.   
 Leestem a térdemre és orcámmal a kőnek dőltem. Hüppögtem, mint egy kiskutya, akinek hiányzik az anyukája. Nekem is hiányzott valakim... A vámpírok kitépték a lelkem, hogy gonosz legyek, hogy gyilkoljak, mégis volt egy lény, aki megváltoztatott; jóvá tett, általa ismertem meg a szerelmet, mint érzést.
 Tenyeremet ráfektettem a betűre és felkiáltottam. Egy sebzett vad ordítása volt ez. Tőrt forgattak bennem és vérem maga volt a sav. Nem bírom ki, el kell mennem! De leragadtam, nem engedett el. Még nem!
Magamban kezdtem el beszélni:
- Sajnálom... Nem kellett volna... -nyögtem és lenyeltem a könnyeim, amik tengerként ömlöttek végig a ruhámon. Mit mondhatnék neki? Nem bocsájt meg nekem soha! - Az én hibám volt...
 Sírógörcsöt kaptam, nem mintha eddig nem lettem volna ilyen állapotban. Csak egy valami van a világon, amit még senkinek nem ismertem be. Neki is most először...
- Mindig is szerettelek... -Suttogtam megtörve és vettem a bátorságot, hogy ránézzek az általam beleírt betűre. Ki kellett mondanom a nevét. Az E sarka lekanyarodott és egy hosszú repedéssé vált. Nyeltem egyet, de nem vettem le a tekintetem róla. Így fejeztem be a mondatot: - Elijah!

Ui.: Nem tudom, hogy mondtam-e már nektek, de az angol, középfokú, komplex nyelvvizsgámat sikeresen letettem! :D Nagyon örültem neki és a szóbelis bizonyítványt már megkapta! :)

Kiengesztelés - Spoilereső

Sziasztok, kik várnak rám és az új fejire!
Először is a bocsánatotokért szeretnék esedezni, amiért a hétvége helyett hét elején hozom a frisst. Valahogy nem jönnek össze a dolgok; nincs erőm nekiállni, pedig ötletem mindig van -hogyne lenne-, mégis más elfoglaltságaimat helyezem előtérbe. Tudom ki kell alakítanom egy fontossági sorrendet, ezt tervezem is mostanság. Erőt kell vennem magamon, vagy elhagytok... :( Szóval változások lesznek!
Most, hogy kiengeszteljelek titeket felkeltem az érdeklődéseteket: pár spoiler-t szeretnék közölni. Természetesen nem a poén lelövése céljából teszem, hanem hogy elérjem: kíváncsiak legyetek és tudjátok nem hiába vártok.
Lássuk:
1. Már tudom mi lesz utolsó két fejezetben. Az egyikben egy fontos karakter elmegy ( vehetitek halálnak vagy szimpla elhagyásnak, nem mondok konkrétumot ). Már meg is találtam az ehhez a fejezethez kapcsolható dalt, olvassátok a magyar szöveget, ami hozzá van: Avril Lavigne - Goodbye
Ez sok mindent elárulhat. ;)
A másikban a szenvedést látjuk egy hozzá közel álló szemszögéből, aki azért ilyen mert egyedül maradt.

2. Visszajön pár szereplő, aki eddig háttérben volt. Gondolok itt Zoey-ra, Alaric-re, Jeremy-re és Boonie-ra. Kellenek Damon-éknek.
3. Apropó Damon-ék: Dana egy hatalmas titkot őriz, lehet ti is észrevettétek már a kisebb megnyilvánulásaiból és hallgatásaiból. Ezt nem is szándékozik Damon-nel megosztani, mert nincs jelentőse -hitte ezt idáig. Most, hogy Elena eltűnt fel kell fednie ő kit is vesztett el Klaus kegyetlensége miatt.
4. A végén a vámpírok tényleg emberek lesznek! De, hogy milyen áron, arra nem számítanak! A végső csatában csak egyvalaki marad, aki elmondhatja magáról, hogy vámpír!

Remélem örültök és próbálom ma összehozni a következő fejit! :) További szép napot! :)

Amy Bleak

7. fejezet - Tisztán látni

Sziasztok!

Olyan mintha már 600 éve nem jelentkeztem volna... Szörnyű! Sajnálom, de tényleg. Más írói dolgaim voltak és lusta is vagyok mostanában a közelgő nyár miatt. Jó hír, hogy Eszter Judit kérő szavaira reagáltam és megírtam az új fejit. Fogadjátok szeretettel. :)

Ajánlott dal: Linkin Park - Burning In the Skies

 ( Damon szemszög )

Még mindig öleltük egymást és én boldog voltam, amiért megnyílt nekem és bebizonyította: nem egy bolond, hanem igen is sokat tud, saját durva tapasztalatai vannak. Nem ítéltem el többé, amiért hazajött és előállt furcsa szavakkal, amik csupán zagyvaságoknak tűntek. Örültem, hogy itt van, hogy nem felejtett el és, hogy kitartott mellettem, akkor is amikor én már azt hittem halott. Visszahozta az életembe a múltat.
 Feltéptük a sebeket, a régen elfeledett történeteket, amiket együtt éltünk át. Már láttam magam előtt azt a 14 évet, amit még egy házban és családként töltöttünk el. Minden egyes beszélgetést és viccelődést, de a világmegváltó fontolgatások is előkerültek. Az éjszakát melyen sorsunk örökre megváltozott és Stefan-t, aki ehhez hozzájárult. Egy gondolat formálódott bennem, de még nem tudtam vele foglalkozni. Egy hirtelen jött, éles érzés vette át rajtam az uralmat és Dana jelenlétének hatása elérte a végkifejletet. Már mindeg egyes szavát elhittem és tudtam mit kell tennem. Ettől a pillanattól kezdve visszatért a régi Damon; a kisgyerek, aki hűen segíti testvérét és megvédi. Mindentől meg akartam óvni, hogy egy haja szála se görbüljön, hiszen ő újra az enyém és nem szeretném mégegyszer elveszíteni. Ha Klaus most azonnal letámadná biztosan megölném. Klaus a legnagyobb problémánk most. Már el is felejtettem a részleteket a végzetünket illetően és most jött el az ideje, hogy tiszta fejjel komolyan vegyem a dolgokat.
 Dana már nem sírt csak egyenletesen lélegzett. Élvezte társaságom, hogy végre képes vagyok gondolkodni, nem csak ködös szemmel menni és ellökni őt. Tudtam, hogy szeret és örül, hogy már én is rájöttem erre.
 Halkan megszólaltam:
- Mi van akkor ezzel a zsarnok vámpírral? -A végére felemeltem a hangom, mert elképzeltem, ahogy kínozza Dana-t... Bosszantott minden egyes kitalált kép.
 Megremegett és elhúzódott. Szeme kisírt volt, de nem szégyellte. Bátran az enyémekbe nézett.

- Kellünk neki, mint kutyának a csont. -dünnyögte és láttam, ahogy egyre mérgesebb.
- Pontosan miért is? Sajnálom, de újra fel kell dolgoznom az infókat. -magyaráztam és vártam. Karjait össszefonta a mellkasán.
- Hát engem azért rabolt el, hogy segítsek neki újra embert csinálni a vámpírokból. "Tudod te különleges vagy. Egy lány, aki arra hivatott, hogy vámpírként minden érzelmét elnyomva küzdjön az Első oldalán. Külön jó dolog, hogy van egy ikertestvéred, aki szintén képes lenne erre. Mégis ő...nem lesz tökéletes választás...még!" -mondta mikor felvilágosított a dolgokkal kapcsolatban. Azt mondta a boszorkányai megjósolták, hogy mi ketten majd kivívjuk a gonosz ikrek jelzőt. Azzal, hogy...én utáltam Stefan-t, amikor kicsik voltunk, meg akartam ölni. Te nemrég meg is tetted... Egy családtag gyűlölete, majd elpusztítása saját akaratból... Nagyon nagy bűn! -beszélt gyorsan és én lefagytam. Stefan is benne van? Soha nem bírtam igazán őt, sokszor kicseszett velem. Ezért volt ilyen, mert része a "tervnek"? Tudatosan volt arra programozva, hogy ilyenné tegyen minket? Gondolom nem tudta milyen ősi és mágikus dologba került bele akarata ellenére. Neki kellett meghalni, hogy mi beteljesítsük az...átkot? Mert ez egy átok. Egy szerencsétlen és halálos fajta. - Klaus elmondása szerint, ha én gyilkoltam volna meg Stefan-t te nem lennél a kirakós fontos darabkája. Én viszont ezt nem hiszem el. Belevont volna valahogyan. Megzsarol veled vagy...megöl, hogy megtörjön. Bármi kitelik tőle. -hajtotta le a fejét. Szóval ez már elkerülhetetlen volt születésem óta. Mindenképpen szenvednem kell majd.
- De mit is kell tennünk? -érdeklődtem.

- Teljesen elnyomni az érzelmeinket. Ezt valószínűleg majd ránk kényszeríti. Én sem voltam mindig ilyen merev. -Még mindig lefelé lesett és esze ágában sem volt felnézni. Valami mintha megtörte volna. - Ő tett ilyenné. -mutatott magára. - Embereket ölök szemrebbenés nélkül és csak irántad érzek valamit. Szégyellem, hogy hagytam, de... nem tudtam mit tenni. -Hirtelen egy könnycsepp hullott alatta a fűre. Lecsúszott a szálon, majd beleivódott a földbe. Megsajnáltam.

- Mit csinált? -Meg akartam fojtani azt a majmot!
 Megrázta a fejét. Majd visszatért az eredeti témára.

- Ha már teljesen, belül is halottak vagyunk elindulunk Mystic Falls-ban. Kiszívjuk minden itt lakó vérét. Klaus szerint ez megerősít minket. Akkora már fel vagyunk töltődve és...ha elérünk egy bizonyos pontot...egymás ellen fordulunk. Harcolunk és együtt, egymás keze által...halunk meg. Bebizonyítva ezzel, hogy a vámpírok nem tisztelik egymás vérét, sem a szeretteiket. Kitaszított faj leszünk, egy űzött és életre sem méltó falka. Ekkor megtörik a vámpírok átka és mindenki ember lesz. Happy End! -tapsolt egyet fanyarul és végre felpillantott. Várta a reakcióm. Én teljesen a hatása alá kerültem és meg is jelentek előttem a jövő paranormális kutatóinak írásai és festményei. Két, egymásra nagyon hasonlító vámpír karóval a szívében; egy ember tömeg, akik ujjongnak; mindenhol hullák; az ég sötét és minden annyira komor, mint egy kivégzés helye túlélőkkel. Az a probléma, hogy én is a halálra ítéltek között szereplek.

- Szóval meg kell halnunk. -vontam le a következtetést és beharaptam az alsó ajkam. Ez a nagy büdös helyzet! - Hogyan menekülhetünk meg? -próbáltam kiskapuk után kutatni. Kifújta a levegőt.

- Az a baj, hogy szerintem magunktól nem vagyunk rá képesek. Szükségünk lenne egy boszorkányra, hátha az tudna hasznos infókkal szolgálni ezzel az egész jövőbelátós cuccal kapcsolatban. Egy próbát megérne és hátha találunk valami kibúvót. -reménykedett hangosan. Neki sincs több kedve meghalni... Már a feltételezés is, hogy megölöm őt...felháborító! Ez a Klaus nem tiszteli a vámpírságot és ő a leggonoszabb, mert ilyenre kényszeríti a "gyerekeit", nem mi! Egy önző, aljas állat!

- Valamint Zoey-t is fel kell keresnünk. -suttogta és én rámeredtem.

- Zoey-t? -tátogtam. Ő volt az a lány, akiről azt hittem egy szent, mert elfogad vámpírnak és képes velem együtt lenni így is. Már terveztem a közös jövőt, megóvtam mindentől és -mondjuk rá- szerettem, amikor rájöttem mit titkol annyira előlem. Ő egy vámpírvadász, akár csak az apja, Timothy volt. Igen, csak volt. Mert Stefan eltette láb alól. Megtudtam, hogy én is préda voltam Zoey számára, mert azt hitte én öltem meg az apját, ezért hazajöttem felejteni. Nem is gondoltam már rá, mert Elena megvigasztalt, itt volt velem, mint egy barát. Kathrine viszont elkapta Zoey-t és kényszerítette, hogy dolgozzon vele. Mégsem bántott, hanem megmentett a végső harcban, amit Kath bosszúja vezérelt. Ezt méltányoltam, de nem lángolt fel újra a szerelem. Nem is volt az szerintem. Hiszen számomra Elena az igazi.

- Igen. Ő többet tudhat, mint hinnéd. -bólogatott.

- De te ezt honnan veszed? -értetlenkedtem.

- Mint mondtam régebben figyeltelek téged és azokat, akikkel érintkeztél. Mikor megtaláltad Zoey, vagyis Zandra naplóját nem láttál benne egy olyan feljegyzést, ami fontos volt: " Tudom ki lesz ott a mészárláson. Damon Salvatore. Apa is megemlítette a naplójában, valamint a levelében. Ezt a vámpírt kell megölnöm, mert ha megteszem nem tudnak emberré változni. Valamint lehet, hogy ő apa gyilkosa... " -idézett hatásosan, mert felállt a kezemen a szőr. Megráztam a fejem. Ezért akart elkapni...?

- Jó keressük meg őt. -egyeztem bele. Ezek után lesznek hozzá intézett kérdéseim.
 Dana már indult volna el, mintha ez egy azonnali utasítás lenne. De én nem mozdultam. Még valaki arca, gyönyörű barna szeme és haja ugrott lelki szemeim elé. Elena.

- Mi lesz Elena-val? -bukott ki a számon. Magamat nem is féltettem annyira, mint egyetlen szerelmemet, Elena-t. Most, hogy végre megkaptam minden áron magamhoz akarom láncolni ( persze, ha nincsen ellenére ) és vele élni vámpírként, szerelemben. Soha nem áhítoztam ennyire az ölelő karok és csókoló ajkak után, mint az ő esetében. Szeretem és ezen nem szándékozom változtatni.
 Dana elhúzta a száját, majd kidülledt a szeme.

- Hol van most?

 Megrémültem és gyorsan válaszoltam.

- Otthon. Jenna-val és Alaric-el. Mert?

- Veszélyben lehet. Klaus meglátogathatja -bökte ki végül és félve nézett fel rám. Én kitátottam a számat és hirtelen futásnak eredtem. Nem gondolkodtam csak győzködtem magam, hogy minden rendben lesz, bent van a szobájában és zenét hallgat vagy ilyesmi. Nem is szabadott volna egyedül hagynom, emberek között. Igaza van Dana-nak. Most már mindenkire leselkedik valamilyen veszély. Elena-ra Klaus vagy más vámpírok.
 Fák suhantak el mellettem és éreztem Dana jelenlétét nem messze tőlem. Örülök, hogy mellettem van és nem hagyná, hogy Elena bajba kerüljön. Megvédi. Miattam.
 Az utat néztem és vártam mikor érünk be a városba. Onnan nem messze az erdőtől van a ház. Meg is pillantottam pár perc múlva. Sietve rontottam be a bejárati ajtón. Vérszag csapta meg az orrom, majd egy lágy női hang szólalt meg.

- Alaric...Alaric... -nyögte, mintha küszködne. Berohantam a konyhába és elállt a szavam. Alaric teste hevert a kövön hasán egy hatalmas vágással. Szeme csak nézett, de nem látott. Már nem vérzett semmije, csak feküdt mozdulatlanul. Meghalt. Felfordult a gyomrom és behunytam a szemem.

 Újra meghallottam a nőt sikoltozva bőgni. Lenéztem és Jenna-t pillantottam meg a pultnak dőlve. Alaric-et nézte rémült tekintettel és ütemesen csurgott le a vér a nyakán. Egy jókora sebből eredt, ami a homlokán volt. Rám se pillantott.

 Leguggoltam és megsimítottam a haját. Megrándult.

- Jenna. Nyugalom. -csitítottam, de minek is próbálkoztam. Meghalt a szerelme...

- Fel fog ébredni. -csattant fel Dana mögülem. Megpördültem és láttam, hogy Dana Alaric kezét fogja, aminek egyik ujján...egy gyűrű van. Az ami megmenti a természetfeletti lény okozta haláltól. Kifújtam a levegőt és megkönnyebbültem.

- Tessék? -kapkodta a levegőt Jenna. Odakúszott a férfihez és elvette a kezét Dana-tól. Dana felhúzta az orrát, majd a távolba meredt.

 Majd eszembe jutott miért is vagyunk itt. Fejvesztve rohantam fel a lépcsőn nem törődve a lent lévő zűrzavarral. Berontottam Elena szobájába. Sehol senki. Körbenéztem, bementem a fürdőszobába, de semmi. Össze akartam rogyni, de a vágy vezérelt. Meg kell találnom. Rettentő erős érzés fogott el: düh. Már ugrottam volna ki az ablakon, amikor megláttam egy cédulát rajta. Leszakítottam és ismeretlen férfi kézírással egy mondta volt ráfirkálva: Ha kell a lány gyere el hozzám és add át magad nekem a tesóddal együtt.