14. fejezet - Vannak rossz ötletek

Sziasztok újra! :)

Hosszú idő telt el azóta, hogy Damon elment Klaus-sal és Dana egyedül maradt. Ebben a részben elrendezi magában a dolgokat, szövetségeseket talál és egy furcsa ötletbe egyezik bele.
Ajánlott dal: Jason Walker - Hope You Find It Now

  Halálra váltan meredtem egyenesen előre kidüllesztve szemeimet; karjaim tehetetlenül omlottak az oldalam mellé; légzésem felgyorsult; szívem ijedten zakatolt, mint egy gőzmozdony. Nem voltam képes tisztán gondolkodni, csak a nyitott ablakot lestem magam előtt, melyen besüvített a szél és bevilágított a tiszta holdfény. A szellő meglibbentette kibontott hajam és az arcomba csapta. Pár másodperc múlva, már ezt sem vettem ki tisztán, mivel könnyeimtől homályossá vált látásom, ettől a tincsek hozzám ragadtak és remegésem rázta legyengült testem. Fulladozni kezdtem; nem kaptam levegőt, mert bepánikoltam. Erőtlenül összeestem; lábaimat felhúztam a mellkasomhoz és erősen magamhoz szorítottam. Kapkodtam az oxigént, sírásom nem szűnt. Csak egyetlen szó repkedett körülöttem gyilkos, szárnyas ördögként: Győzött! Győzött! Győzött!
  - Nee...ee...m... -nyögdécseltem teljesen kiszolgáltatottan. Klaus megnyomorít... Elveszi minden erőm és emberi érzelmeket tesz be a helyükre, hogy megbolonduljak a fájdalomtól. Sikerült kiütnie.
  Valóban győzött...
   Elvette tőlem az utolsó reményemet is, nincs többé senkim. Ha nem akarom, hogy teljesen becsavarodjak és szenvedjek, akkor muszáj lesz átadnom magam neki... Damon is feladta, én miért ne adnám? Damon-t Elena-val tartja a markában, engem pedig magával. Belemászik tehetetlen és roncsolódott elmémbe, hogy rémképeket tegyen be. Ezzel akar rávenni, hogy hagyjak fel a meneküléssel előle, mert bárhol képes elkapni. Igaza volt, ezt beismerem. Alábecsültem, azt hittem nem ennyire fontos neki, hogy ember legyen. Mégis mindent megtesz annak érdekében, hogy visszaváltozzon. De vajon miért akarja feladni hatalmát? Hiszen tökéletes az élete, ő a vámpírok vezére és mindenki félve tekint fel rá a porból. Akkor mi oka lenne újra betegeskedő, öregedő és nyomorék embernek lenni? Teljességgel lehetetlennek tartottam, hogy egy ekkora erővel rendelkező vámpír ilyen dologért epekedjen álmaiban... Ennek valami áll a hátterében... Valami sokkal nagyobb dolog.
  Damon már vele van… Most én következem…
  Lassan felnéztem kisírt szememmel és már nagyon közel álltam ahhoz a pillanathoz, hogy elmenjek hozzá és önként álljak be a követői mellé. De nem tudtam megtenni, még nem. Egy picike remény élt bennem, ami még nem öltött alakot.
  Vágyódtam egy jobb élet után, hiszen nekem eddig csak a szenvedés és a menekülés jutott. Mikor végre elértem Damon-t és szóba állt velem, egy világ ragyogott fel bennem. Emiatt viszont bajba sodortam Elena-t és ezzel Damon-t is. És újra nincs kivel szövetkeznem. Újra az elejétől kell kezdenem mindent, egyedül.
  Bárcsak itt lenne velem Elijah… Egy erős fájdalom nyilallt a szívembe. Ő már soha nem lesz itt…
  Lassan feltápászkodtam és rájöttem, hogy egy egész sereg áll a hátam mögött, akikkel nem is számoltam. Klaus nem tud róluk, vagy ha tud is, akkor nem veszi őket számításba, nem tartja őket ellenfélnek. Pedig itt vannak! A Rilma-k! Ők is utálják Klaus-t, miért ne követnének engem a harcba?
  Ők talán lelket önthetnek belém és észhez téríthetnek, hogy nincs értelme feladni és Klaus kezébe helyezni a győzelmi trófeát. Még nem állt fel a dobogó felső fokára. Döntetlen a meccs.
  Felerősödve fordultam sarkon és trappoltam ki a szobából. Lesiettem a faágakból összetákolt lépcsőn és szerencsére belebotlottam Cala-ba.
  - Mi a baj? -ijedezett és elkapta a vállam. Gyanúsan rásandítottam ragyogóan fehér kezére, amitől ő hirtelen levette rólam. Oké... ez kezd furcsa lenni...
  - Damon eltűnt! -közöltem megtört hangon, de nem borultam ki. Most nem tehetem. Már túlestem a "Mi-lesz-ezután?" krízisen és a "Fel-a-fejjel-és-öld-meg-azt-a-köcsögöt!" jön a listán. És ezt is fogom tenni. De nem egyedül! Feltéve, ha Cala is díjazza majd az ötletem.  - Hogy-hogy? -rémült meg és láttam rajta az önutálatot. Biztosan azon rágódott, hogy miért nem vették észre, hogy betolakodó van itt. Nem az ő hibája. Klaus bárki előtt képes elsurranni.
  - Klaus... -nyögtem utálkozva és a földre szegeztem pillantásom. Ökölbe szorítottam a kezem.
  - Úgy látom be kell vetnünk egy Rilma varázslatot ellene, mert ez nem mehet így tovább! -válaszolta hirtelen és én teljesen ledöbbentem.
  - Tessék? Van ilyen? -érdeklődtem kis éllel a hangomban. Nem tagadom mérgelődtem, amiért nem tájékoztattak erről előbb. Mit gondoltak, hogy Klaus önként és dalolva leáll?!
  - Hát igazság szerint még fejlesztés alatt áll... -vallotta be szégyenlősen és kissé zavarodottan, de karon ragadott és vezetni kezdett egy folyosón. - És te is kellesz hozzá!
  Én kikerekedett szemmel és nyirkos kézzel sétáltam mellette. Feszengtem.
  - Mit kell tennem? -álltam meg gyanakvón. Most valahogy még Cala-ban sem bíztam. Annyira rejtélyes minden, hogy óvatosságra intettem az agyam.
  Elhúzta a száját.
  - Ahhoz, hogy kiszorítsuk Klaus-t az elmédből és innen is, hogy ne léphessen be többé, egy veszélyes, csak a mi fajtánkra jellemző szertartást kell elvégeznünk. A legjobban sebzett személy, akit Klaus kínzott lelkileg és szellemileg lefekszik egy kör közepére és hagyja, hogy a Rilma gyógyítók kikúrálják. -hadarta gyorsan és szeme ide-oda járt, de rám nem nézett. Itt valami nagyon nem volt rendben.
  - Mit értesz kikúrálás alatt? -vontam fel a szemöldököm gyanakvón.
  Cala elhúzta a száját és végre egyenesen beszélt hozzám.
  - Át kell élned az összes eddigi...csapást, amit Klaus mért...rád. Minden egyes...álom...képzelgés....valós fizikai fájdalom és...emlékfoszlány. Muszáj... -nyögdécselt és dadogott.
  Tátva maradt a szám és nem hittem a fülemnek. Az összes...a megannyi...minden egyes... Képtelenség!
  - Bele is halhatok... -suttogtam erőtlenül. Összeszorította az ajkait és aprót bólintott.
  - Bele... -nyelt egy nagyot és már megértettem eddigi zavarodottságát. Ha most nekem fel is út le is út lesz...Damon menthetetlenné válok. Ugyanakkor Klaus mit sem kezd velem holtan és így Damon-nel sem! De ha hagyom, hogy Klaus ki-be járjon az elmémben és felborítsa azt, akár önsanyargatásra, megadásra, sírásra és szenvedésre kényszerítsen és röhögjön rajtam...még kevesebb esélyem lesz az életre. Meghoztam a döntést:
  - Inkább meghalok, mint hogy Klaus kezére játszak! Próbáljuk meg! -lelkesedtem keményen.
  - Egyáltalán nem biztos, hogy meghalsz... -nyugtatott Cala bizonytalanul és tovább vezetett egy terembe.
  Éreztem, hogy nem kellett volna alávetnem magam ennek a "kúrának". De már nem volt visszaút.