13. fejezet - A Végzet megtalál!

 Elég gyors voltam Eszter Judit? ;)
Ajánlott dal: Marilyn Manson - Sweet Dreams
( lehet, hogy nem a legjobb, de valami félelmeteset akartam :D )

( Damon szemszög )

  Ebben az egy órában, melyben az álom és a valóság között ugrándoztam oda-vissza, rájöttem, hogy teljesen kiszolgáltatottá és elesetté váltam. Kedvükre dobálhattak, mint egy rongybabát, mert én csak néztem, hiszen annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam beleavatkozni a történtekbe. Leeresztettem, mint egy több napja lebegő lufi és alámerültem az elnyomásnak, mely minden oldalról nekem feszült. A tartás kiveszett belőlem, lapos voltam. Eltűnt belőlem a régi Damon, valami kiűzte és porrá égette. A tökösségem és a "vámpírságom" a nullára csökkent, pedig fénykoromban ezek tomboltak romlott, bűntudatot és szeretetet nem ismerő testemben. Hiányérzetem felerősödött. Olyan jó lett volna visszamenni és feltöltődni, hogy ne kelljen szégyenkezve a porba dugnom a fejem. Utáltam magam, hiszen függtem Elena-tól, a szerelemtől...
  Erre akkor eszméltem rá, amikor álmomba -vagy gyönyörű fantáziavilágomba- belerondított egy förtelmes erő. Kirángatott és, mintha egy vödör hideg vízzel öntött volna le, úgy lesokkolt a jelenléte. Elena elveszett a sötétségben, de én mégis belekapaszkodtam, vágyakoztam angyali éneke után. De eltűnt. Elnyelte a sötét éjszaka. Én pedig a napra kerültem; tiltakozásom süket fülekre talált.
  És elkapott. Elkapott és kibelezett. Mintha hatalmas késekkel és más éles tárgyakkal kaparták volna ki a belső szerveimet, úgy ért utol az elviselhetetlen fájdalom. Akkor még nem fogtam fel, hogy mi történt velem harminc perccel előtte; nem tudtam kikövetkeztetni, hogy ez a mellékhatás annak a hibája, ami akkor ért engem. Képtelen voltam a gondolkodásra, mert agyamat elködösítette a nem szűnő kín.
  Elfordítottam a fejem és megláttam valakit. Abban a pillanatban ismeretlennek tűnt, vagy nem jutott el az arc az agyam emlékeket tároló szegletébe. Csak fekete haja és könnyes orcája maradt meg bennem, így most már persze be tudtam azonosítani: Dana, az ikertestvérem volt velem az erdőben. Nem értettem miért nem segít; miért hagyja, hogy felfaljon. Csak nézte, ahogy kínlódok a földön, de nem mozdult meg és nem jött felém, hogy támogasson.
  Nemrég, amikor kikeltem saját, menedékként szolgáló meleg zugomból -az ágyból- megláttam feküdni a másik szobában egy fehér lepedős ágyon, melyet néhol elszíneztek a vérfoltok. Egyenes, hollófekete hajkoronája szétterült a párnán; arca fehérebb volt, mint valaha és kisebb-nagyobb vágások csúfították el karjait. Közelebb lépkedtem és hallottam lassú légzését. Életben volt, de erőtlenül pihent.
  Megsajnáltam és biztos voltam benne, hogy sokat szenvedett miattam. Miattam, aki arra sem képes, hogy rendesen elbúcsúzzon és elmagyarázza tettei okát, mert túl önző és csak magára gondol. Dana törődött velem, jobban, mint megérdemeltem. Neki köszönhetem, hogy ezek a repülő, gyógyító izék elhoztak ide, ebbe az élő fába és felélesztettek. Pár karcolás utal már csak az elszenvedett balesetre. Nem is ez volt most a legrosszabb és a legnagyobb fájdalmam. A lelkemben tomboló zűrzavar elsodort egy olyan helyre, ahol a nehéz döntések születnek. Egy fontos kérdésre kell nem kevésbé fontos választ adnom és erre már csak pár perc elmélkedési időm maradt.
  Aki erre késztetett most itt áll előttem. Gyűlöletet éreztem csúfos mosolya iránt, mégis tisztában voltam vele, hogy jobban ismer, mint én saját magamat. Tudta, hogy már megfordult a fejemben, hogy felkeresem és átadom magamat, hogy mentsem a szerelmem. Tudta, hogy nem csak az lenne a célom, hogy Elena sértetlenül haza mehessen. Tudta, hogy ki akarok törni a fokozatosan kialakult csigaházból, mely a jó tettekre és az érzelmek elfogadására sarkallt. Tudta, hogy képes lennék újra ölni. És tudta, hogy ő az egyetlen, aki megadhatja nekem. Szüksége van rám, hogy véghez vigye nem is annyira ördögi, inkább menekülő tervét; nekem pedig őrá, hogy még egyszer utoljára kiélhessem magam és felkelthessem a vadállatot, mely már jó ideje szunnyad a belsőmben. Ő ember akar lenni, de tőlem azt várja el, hogy vámpírként viselkedjek. Egy gyilkosként, aki az útja végén elég erős ahhoz, hogy pontot tegyen a vámpírság aktájának végére; aki azért, hogy bevégezze feladatát hajlandó megölni az ikertestvérét és hagyni, hogy az kiontsa az ő vérét. Egyszerű volt a képlet, de akadt némi kivetnivaló.
  Dana-t és Elena-t magam mögött kellene hagynom. Ez volt az a kérés, amire szinte teljesen képtelen lennék. Mégis ebben az összezavart állapotomban nem néztem ezt az oldalát a dolognak, valamiért háttérbe szorultak. Azt láttam magam előtt, ahogyan szívom egy nő vérét és elriasztom a többit. Régen voltam már normális... -zengett az elmémben, mintha szöggel verték volna bele. Ez volt a döntő érv, ami elbillentette a mérleg nyelvét a másik irányba. Az önzés, ami felülkerekedett a rajtam. Erősebb leszek, mint valaha és hősként halok meg Mystic Falls oltárán, körülöttem az általam megölt emberekkel. Egy álom, egy nagyon kecsegtető álom ez. És én elhatároztam magam.
  Felpillantottam hosszú ideje tartó merengésemből Klaus kővé vált arcára. Reménykedett abban, hogy kielégítő válasszal szolgálok neki. Ő sem lehetett biztos bennem, nem látott teljesen belém. Mégis megtalálta azt a két pontot, ami közt őrlődtem. Most választanom kellett.
  - Szóval... -kockáztatta meg a kérdést- Mire jutottál? -suttogta, majd mikor látta, hogy felállok és magabiztosan közelítek felé, újra nekiveselkedett: - Mi tehát a válaszod?
  Hezitáltam egy kicsit, de meggyőztem magam -vagyis csak az egyik felem-, hogy már nem hátrálhatok meg.
  - A válaszom -nyögtem erőtlenül, majd megköszörültem a torkom és hangosabban tettem hozzá: - Igen!
  Klaus arcán egy megkönnyebbüléstől sugárzó mosoly jelent meg.

( Dana szemszög )


  Elmúlt. Elmúlt minden fájdalmam, de nem keltem fel. Már nem álmodtam, a testemben voltam, de nem mozdultam. Nem tudtam. Egy nyomás lent tartott az ágyon és mivel legyengült a testem, nem voltam képes ellenkezni. Átadtam magam ennek az erőnek, mely nem fizikai, inkább mentális volt és csak feküdtem.
  Békésnek tűnhetett ez az összkép, én mégis kételkedtem ennek valóságalapjában. Túlságosan...nyugodt volt a környezet. Egy emlék kezdett alakot ölteni bennem, de annyira halvány volt, hogy nem tudtam elkapni.
  Annyira furcsa volt ez az egész helyzet és ettől a nyugtalanító gondolattól vezérelve fészkelődni próbáltam. Minden erőmet összeszedtem és próbáltam kitörni. Elsőre nem sikerült. Csalódottan hullottam vissza az engem fogva tartó burokba. Pihennem kellett, izmaim és idegeim nem bírták a megerőltetést.
  Eközben, mintha valaki figyelt volna. Egy árnykép jelenlétét éreztem, ezért nem mozdultam, nehogy észrevegyen. Csak állhatott egy helyben, mert nem kavart árulkodó szellőt testével. Aztán megéreztem, hogy elmegy és vele együtt elillant a frusztráló érzés is, hogy valaki néz.
  Újra nekiveselkedtem egy szabaduló és felkelő mutatványnak, amikor hirtelen elengedtek a láthatatlan bilincsek; szemem felpattan és lendületből felültem. Lihegtem, akár egy fuldokló, akit felhoztak a felszínre. Úgy is éreztem magam. Körülnéztem, de a sötét helyiségben nem sokat láttam a tárgyakból. Jobbra egy kis fényt láttam. Eldöntöttem, hogy megtalálom a forrását.
  Óvatosan és iszonyatosan lassan letettem a lábam a földre, ami felettébb meleg volt, majd a másikat is és feltápászkodtam. Szokatlan volt ép lábakon állni, majdnem el is borultam, de még idejében megkapaszkodtam a boltívben. Nem ajtó, hanem csak egy nyílás választotta el a két szobát egymástól.
  Elindultam e felé a nyílás felé és átértem a szomszéd szobába. Itt is sötét volt, bár egy nyitott ablakon keresztül beáramlott a holdfény. Egy bevetett ágyat pillantottam meg a falnál, aminek a takaróján sötét foltok éktelenkedtek. Vércseppek. Ide hozhatták Damon-t az erdőből. De hol van ő?
  Megálltam a kutakodásban és összeálltak a kirakós darabkái. Újra láttam az álmom, melybe belerondított Klaus és emlékeztem az akkori félelmemre, mely megfagyasztott.
  Ijedten szorult össze a gyomrom, amikor rájöttem: kudarcot vallottam! Elkéstem, nem tudtam tenni ellene semmit! Elvitte!

Ui.: Most már tudjátok miért ez a fejléc, ami most van és, hogy mit jelent rajta a " Véres visszatérés". ;) Bad Ass Damon. :D ;) Egyébként, ha vannak benne hibák SORRY, hirtelen felindulásból lett írva ( 2 óra alatt! ) és már nem volt időm átnézni. :)

12. fejezet - A kötelék

  Ajánlott dal: Blackfield - Lullaby

Csak lestem Cala-ra és emésztettem a szavait -már amennyire még volt bennem annyi erő, amit erre használhattam. Hogy ő egy micsoda?! Ebben a gyenge állapotomban képtelen voltam felfogni; el sem jutott az agyamig az a szó; vagy ha meg is hallottam, egyből távozott, annyira érthetetlen volt. Soha nem beszélt még nekem senki ezekről a furcsa lényekről.
  Megráztam fejem és inkább a távolba meredtem. A dolgát, hogy mit is csinál ő, megértettem: védelmezi a természetet, az erdőket és a többi itt tartózkodó élőlényt. De minket miért mentett meg a fa fogságából? Hiszen mi vámpírok vagyunk; gonoszok... Nem találtam racionális választ, esetleg majd mikor jobban leszek tudok rendesen gondolkodni rajta. Tovább folytattam a jellemvonásai fürkészését, miközben ránéztem és kék szeme megbabonázott. Azért csillog és vet ránk nagy világosságot, mert fényhozó, szóval egy misztikus teremtmény. Ezért is tud varázsolni; gyógyítani a fákat. A mérgezett fákat...
  Klaus suhant át az agyamon és a rettenetes álmom, amit az úton éltem át. Majdnem ugyanazt láttam magam előtt, mint a legszörnyűbb emlékemben és ez halálra rémített. Klaus tudja, hogyan tarthat a markában; tudja mit hozhat fel ellenem, mivel zökkenthet ki felépített nyugalmamból és magabiztosságomból. Alapjába véve képes vagyok türtőztetni magam és nem kimutatni a lelkem mélyén terjengő érzelmeket, de ha Elijah-ról és Damon-ről van szó, nem bírok magammal. A szeretet mindent megváltoztat... Még engem, a leggonoszabb vámpír nőt is...
  Megálltam egy pillanatra a filozofálásban; visszapörgettem eldarált mondataim. Soha nem álmodtam még erről a szörnyűségről, most mégis kísértett, nem hagyott békén. Damon, pedig furcsán viselkedett a volán mögött, mintha elhagyták volna a vámpírerői, ha nem lenne önmaga... Bár ez betudható a traumának is. Elena-t elvették tőle... De akkor is annyira bűzlött az egész ügy...
  Kidülledt szemmel eszméltem fel és bebizonyosodott, amit már gyanítottam egy ideje: Klaus újra felkeres engem álmomban és zavarodott pillanataimban a mágikus összekapcsolódásunk révén. El is felejtettem milyen vagyok ilyenkor, mennyire kiszolgáltatott és elhagyatott, képességek és önfegyelem hiányos. Már nagyon régen nem zaklatott, de most valamiért újra próbálkozik és fel akarja borítani az egyensúlyom... Sokkal rosszabb a helyzet, mint eddig hittem!
  Mint egy végszó vagy egy bebizonyítás, úgy tört rám egy rettenetes fejfájás. Lelepleztem és rájöttem mindenre, amit elkövetett, beleláttam romlott agyába. Ez nem tetszett neki! Újra eszembe villant Elijah mondata, amit akkor szegezett nekem, amikor Klaus befejezte a rituálét és először mászott a fejembe: " A különös köteléketekkel bármikor a markában tarthat, de csak az elméd! Semmi sem igaz, csak fikció! Ne feledd! ".
  Mérgesen a homlokomhoz kaptam kizökkentve ezzel Cala-t az egyensúlyából. A kín szétterjedt a testemben és elsikoltottam magam, bár megalázónak éreztem, hogy erre rávehet még, ha nincs is itt, ezért újra meg újra lefuttattam magamban: -Nem igaz! Nem igaz! Játszik! Játszik! -úgy mondtam, mint egy sziszegő kobra és vártam az enyhülést, de nem hatott. Túlságosan sebzett vagyok, főleg most!
  Karommal körbefontam vékony testem és a földre rogytam, majd eldőltem a magas fűben. Cala riadtan vett észre és nem törődve Damon pillanatnyi testi épségével, lerakta a másik oldalára, majd mellém térdelt.
  - Mi történt?! -ijedezett és megfogta a vállam. Elengedtem a fülem mellett aggódó szavait, inkább bátyám felé lestem, aki rángatózni kezdett. Mi van, ha őt is elkapta? Hiszen álmában, vagy eszméletlen állapotában bárkit az uralma alá vonhat!
  - Mi van vele? -ordibáltam erélyesen Damon-re mutatva, de rá sem nézett. Kék szemében kétségek.
  - Őt elküldtem a tudat alatti világába, hogy ne érezze a fájdalmait. Mondhatjuk úgy is, hogy békésen lézeng a fajtám közt, csak az agya egy zugában. -magyarázta, de nem nagyon foglalkozott testvéremmel, aki tovább kapálózott. Nem ellenőrizte. Sokkal jobban felzaklatta az én hirtelen összeesésem.
  - Keltsd fel! Keltsd fel! -kiáltoztam a parancsot, mert tudtam, hogy itt van... - Klaus itt van!
  Cala megdöbbent és végre vetett egy pillantást hánykolódó bátyámra, aki már motyogott is.
  - An...gyal... An...gyal...éé..neke. Eee...Ele...na...Nnn...eeee -nyögte. Egy újabb, villámcsapás-szerű fájdalom nyilallt a fejembe, tehetetlenné téve engem. Összekuporodtam. Magamban szitkozódtam és Klaus-t a pokolra küldtem a hülye boszorkányával együtt.
  Cala megmozdult és Damon-höz rohant. Óvatosan végigsimított a halántékán és erre az lassan kinyitotta a szemét, abbahagyva a szenvedést. Örömmel vettem észre, hogy nem mutatja jelét a haldoklásnak, de Cala szavai ezt nem támasztották alá.
  - Most még hamarabb meg kell gyógyítanunk, de csak a Nagy Fában van erre szer és a kezelést lebonyolító, hozzáértő orvos. Mindjárt meghal... -jelentette be komoran és sürgetőn. Bennem megfagyott a vér és halálra váltan bámultam Damon-re. A szemembe nézett, de üveges volt a tekintete.
  Cala egy furcsa hangot hallatott, egy hívószót -gondoltam. Hitetlenkedve vettem észre, hogy négy, Cala-hoz hasonló lény jelent meg Damon körül. Mindannyian fehér uszályos ruhát viseltek és fekete hajuk meg-megmozdult az enyhe erdei szélben. Cala sebtiben magyarázott nekik valamit, majd azok négyen egy fátylat szedtek elő valahonnan és borítottak a földre; óvatosan ráhelyezték Damon sebezett, szakadt testét, majd négy csücskénél megragadták a lepedőt és elszálltak. Nem voltak szárnyaik,mégis olyan könnyedén suhantak a levegőben, akár a pillangók. Csodálkozva figyeltem, ahogy elviszik és csak sejtettem, hogy egy biztonságosabb helyre.
   A reménykedés megmaradt, hogy sikerül Damon-t megmenteni a haláltól, ezért elégedetten feküdtem hanyatt, bár a fájdalom tovább  kúszott bennem. Cala újra felém lépkedett és leguggolt. Homlokomra helyezte fehér tenyerét és próbált újra azzal a gyógyítós cuccal megbabonázni, de nem sikerült. Értetlen és kétségbeesett tekintetére válaszoltam:
  - Nem fog...menni! Ez...Klaus műve!
  - Mit tett veled? És hogyan? -aggódott. Ideges arckifejezése megzavart. Pár perc elteltével tudtam csak beszélni. Egyrészt a lüktető fejfájás miatt.
  - Mikor elraboltatott...egy boszorkánya..."összekötött" minket. Vagyis Klaus...bármikor megzavarhatja...az elmém...képzelgéseket csinálva. Már régóta...nem manipulálta...az agyam. Most...újra megtámadott!
  - Mit tehetek ez ellen? -érdeklődött miközben karjaiba kapott és elindult be az erdőbe. Fészkelődtem, mert kényelmetlenül éreztem magam a közvetlen közelében, de értékeltem segíteni akarását. Meg kellett neki mondanom:
  - Te semmit! Ha elalszom...akkor nem bánt...csak lelkileg. Az sem jobb! -nevettem fanyarul, de ez volt az igazság és az egyetlen menekülőút, amit találhattam, bár ez nem tűnt túl jó választásnak. Egyszer csak hatalmába kerít és csak akkor hagy, ha megunja. Vagy más dolga van.
  - És Damon? Vele mit csinált? -kérdezett tovább. Nem figyeltem a környezetet, mert az esetek többségében csukva volt a szemem, ezért csak hallottam hangját, de nem tudtam merre megy.
  - Minden vámpírt...tud álmában terrorizálni! -egyszerűsítettem le és éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Elmúlt minden kínom és felpattant a szemem.
  Az erdő közepén álltam, teljesen egyedül. Kétségbeesve körbenéztem, de sehol sem láttam Cala-t, vagy Damon-t. Rájöttem, hogy ez csakis egy álom lehet, hiszen nincs itt senki és a fájdalom is elhagyott. Fohászkodtam a "való világban" hagyott Cala-hoz, hogy mentsen meg, de legfőképpen Damon-t. Tudtam, hogy ha felébredek -ha egyáltalán tényleg felébredek és nem halok meg- egy ágyban fogok feküdni és gyengélkedni. Ez volt az egyetlen reményem. Most pedig...várok! Nem volt jobb ötletem.
  Mihelyst elindultam, hogy valamilyen ülőhelyet keressek magamnak, olyan érzésem támadt, mintha egy szempár szegeződne rám. Gyanakodva megfordultam, de egy árva lélek sem kémkedett utánam. Felvont szemöldökkel tértem vissza kiinduló pozíciómba, de egyenes Klaus-ba ütköztem. Mérgesen ellöktem magamtól és védekező pózt vettem fel. Arcomról sütött az utálat és az undorodás.
  Klaus elnevette magát és lesöpörte a kabátját.
  - Így fogadsz, Dana? -mosolygott rám bárgyún. Összeszorítottam a fogam.
  - Hagyj békén, te mocsok! -förmedtem rá.
  - Ne légy ilyen morcos, drága. -kérlelt megjátszott szelídséggel. - Tudod te, miért vagyok itt.
  - Csak azt tudom, hogy ha nem takarodsz el egy percen belül, akkor itt helyben szétrúgom a segged! -fenyegettem felegyenesedve. Megváltozott az arckifejezése; felhőssé és mogorvává vált és volt benne valami veszélyes.
  - Fogd vissza magad! Itt én uralkodom! -parancsolta ellenkezést nem tűrő hangon. Én mégis visszavágtam.
  - Az én álmom! Én mondom meg, hogy mi lesz benne!
  - Nem-nem. Rosszul hiszed. -mormogott és előttem termett. Hátrahőköltem, de álltam közelsége fenyegetését. Szeme az enyémbe meredt. - Nagyon rossz kislány voltál az utóbbi időben. -suttogta és felemelte az állam. Befeszítettem az állkapcsom. - Azt reméltem a kis barátod elvesztése végül jó útra térít és belátod, hogy kinél van a helyed, és csak azért látogatod meg a bátyust, hogy elhozd hozzám, de te a saját kontódra dolgoztál. Ezt sajnálattal hallottam. Be kellett látnom, hogy kár volt megbíznom benned. Meg akartál szökni -szűrte ki a fogai közt és erősebben szorított. - De előlem nem menekülhetsz. Legalábbis nem a tesókáddal együtt. -Mondta és köddé vált. Levegő után kapkodtam, miközben vizslattam a terepet, de sehol sem volt.
  Pár perc kellett míg felfogtam az utolsó szavait és kikövetkeztettem: Damon veszélyben van! Őt akarja!
  Egyet tudtam biztosan: muszáj felébrednem, de azonnal!

Mai napra

Sziasztok! :)

Mielőtt bárki elkezdene lehordani mindennek, amiért már jó ideje nincsen friss, azoknak előbb elmondanám: nyaraltam, ezért nem volt alkalmam írni. :/ 

Ezt akartam csak mondani és még azt, hogy a csúszások oka -szerintem a "3 naponta friss" ötlet megbukott- az, hogy mást is írok e mellett és nem tudom egyszerre az összeset. :( Van 2 másik fanfiction-öm és egy kiadandó saját sztori, tehát van mit irkálnom. Mondhatni minden napra jut valami.
Szóval nem akarok ígérgetni semmit, nem tudom mikor tudom összehozni a frisst. Azt viszont már elmondhatom, hogy eseményekben dús lesz és sok dolgot tudhatunk meg mind a Rilma-król; mind Damon és Dana állapotáról, valamint arról, hogy Klaus-nak mi köze van az itt történtekhez. És a fejezet vége OMG lesz. :D
Addig is sziasztok! :)
Ui.: A fejléc Stella D. Hudson műve. :) Nekem nagyon tetszik és köszönöm neki mégegyszer. :D

11. fejezet - Segítség, haldoklom!

 Sziasztok! :)
Meg is hoztam a frisst és az ajánlott dalt hozzá:
Joe Jonas - See No More

Én csak tátott szájjal bámultam a fehér ruhás férfira, aki levette rólam meleg tenyerét. Egy pillanatig tartott érintése hatása. Fekete haja az arcába hullott. Soha ezelőtt nem találkoztam még vele; a vakítóan zöld szemeivel, amik Stefan-éra hasonlítottak és éjfekete hajkoronájával, ami pedig Damon-t idézte fel benne. Fehér bőre csillogott; olyan hatást keltett, mint egy földre szállt angyal. Fogalmam sincs, hogy honnan bukkant elő. 
 Többet nem törődött velem, hanem a fákhoz vándorolt. Erőtlenül nyúltam felé, hogy segítsen innen ki. Vészesen közeledett az a bizonyos "ütött-az-órád" pillanat. Ujjaim a hideg levegőt markolászták és szemhéjam lecsukódott. Hirtelen újult erőre kaptam és megízleltem az idegen varázsát. Eltűnt minden fizikai fájdalmam, amiket a kínzó sebek okoztak; nem a halál ért el, hanem a gyógyulás. Egy nem várt időpontban csapott le rám és látszólag eredményesen.
 Nem éreztem semmit, csak szívem lassú dobbanásait és lihegésem. Lehet, hogy már nem voltak panaszaim, de az ágak által okozott testi károk és azok velejáró mellékhatásai nem múltak. Szóval gyönge voltam, mozdulni sem bírtam. Még több energia hagyta el a testem. Olyan furcsa volt minden... egy vámpír ennyitől nem halhat meg; a fák nem a szívembe álltak. Úgy sérültem meg, mint egy ember; ők ettől egyből kinyiffannak. Engem nem ilyen könnyű eltenni láb alól. Az volt a sejtésem, hogy a férfi tudja mi a helyzet és -mivel eddig hasznomra volt- továbbra is segít és kimenekít ebből a lehetetlen állapotból.
 Nyitva tartva a szemem rá meredtem és figyeltem mit csinál. Rárakta vakítóan fehér tenyerét az egyik fácska vastag ágára; becsukta a szemét és koncentrált. Majd elkezdett valamit mormolni idegen nyelven. A szavak gyorsan hagyták el száját; furcsán, pörgősen. Egyetlen egyet sem tudtam beazonosítani. Nem e világi szava járás volt ez. A végén már teljesen elbűvölt, mennyire szépen ejti ki őket. Mi ez a lény?
 Végül abbahagyta; felém lesett és csak várt. Aztán egy mélyről jövő húzást éreztem a hasam környékén. Felordítottam -vagy inkább hörögtem-, úgy tűnik a fájdalomcsillapító ekkora kínt nem képes elnyomni. Zihálva lepillantottam és döbbenten mértem fel, hogy az ágak visszahúzódnak a törzshöz és kicsúsznak testemből. Lassan haladtak kifelé, de határozottan megindultak. Szörnyű volt érezni, hogy a kéreg hozzáér a belsőmhöz és én nem tehetek ellene semmit. Megmarkoltam az ülést és sikoltoztam. Szégyen, nem szégyen: kijött belőlem a lány. Fátyolos tekintettel; kétségbeesve lestem őt. Kíváncsian figyelt.
 Mit tett velük? Mozog az erdő? Tuti, hogy csak képzelődöm, nem létezik az, hogy a természet életre kel. Mégis úgy tűnt ez történik...magamon tapasztalom.
 Értetlenül bámultam még mindig a férfira és már abban sem voltam biztos, hogy ember. Sőt, száz százalék, hogy valami mágus vagy mi a fene. Senki nem képes a fák felkeltésére, csak valaki, akinek nagyon nagy a varázsló-tudománya. Ki ez? -kérdeztem újra magamban, hogy elvonjam a figyelmem, az eléggé kényelmetlen "test-elhagyó-rituáléról".
 A legnagyobb ág is elhagyta a felsőtestem és egy hatalmas lyuk maradt a helyén. Először összeszorítottam a fogam, majd fellélegeztem. Kiszabadultam a fogságból.
 Ez azonban most nem érdekelt. Újra hatott a szer és én ezt kihasználtam. Egyből Damon-höz kaptam és megfogtam, nehogy előre bukjon. Őt is békében eleresztették az eleven gallyak. Eszméletlenül hanyatlott rám. Felemeltem a fejét és hozzáértőn fürkésztem a vonásait. Nem változott; rajta nem segített semmilyen csodatevő erdőhuszár. Meg se nyikkan. Ijesztően futott végig rajtam a beismerés: teljesen a halálán van. Eddig csak haldoklott, de most már egyre kevesebb esélyét láttam annak, hogy túlélheti ezt a természetfeletti csapást.
 Megdermedtem. -Várjunk csak... -gondolkodtam merengve. - Ez az! A fa... Valami egyáltalán nem stimmel vele!
 Emiatt még jobban kétségbeestem. Gyorsan megtapogattam az összes nyílást rajta és már nem is vérzett. Nem volt mit kiadniuk magukból. Óvatosan kirántottam a nagydarab üvegszilánkot a combjából. Abból sem fröccsent ki vér. Bepánikoltam, hogy már túl késő.
 Majdnem elsírtam magam. Halkan, de sürgetőn rászóltam a fekete hajúra:
- Kérlek. Mentsd meg! -nyögtem és magamhoz szorítottam Damon érzéketlen testét. Szeme rám villant, mintha most tért volna észhez és gyorsan a Damon felőli ajtónál termett. Kirántotta és lassan elvette tőlem őt. Közben engem nézett; várta a reakcióm. Furcsa mód megbíztam benne, ezért kérlelve adtam át neki. Ugyan miért ne tettem volna? Segít, azóta, hogy betoppant az életünkbe.
 Egy pillanatra hozzám ért az egyik hosszú ujja és én leforrázódtam. Olyan távoli volt és annyira...szent! Mintha egy fénnyel teli gömb suhant volna át rajtam; egy csodálatosan fénylő darabja. Kidülledt a szemem és egy merész gondolat suhant át az agyamon: ez egy angyal. Valóban az lenne? Lejött, hogy segítsen nekünk? De hát mi nem vagyunk a mennybe való teremtmények, inkább a pokol vár ránk tárt karokkal. Vagy esetleg már fönt talált ránk? Halottak...és jók vagyunk? Ez lehetetlen! Talán -de ez egy extrém ötlet- belepusztultunk a kínokba; szellemekké váltunk és most újra éljük a balesetet: ám egy segítővel. Összezavarodtam.
 Hátratántorodtam az autóban és űzött tekintettel figyeltem mit csinál. Szépen lefektette Damon-t fűre és eligazgatta cafatokban lógó pólóját. Én remegve vettem észre, hogy leesett róla a gyűrűje.
- A gyűrű! -sikítottam vissza térve a valóságba és azonnal kutatni kezdtem az ülés mellett; alatt; mögött az életmentő tárgy után. Lassan vánszorgott fel a Nap az égre és már megjelentek az első sugarak. Megvilágították a füvet és elérték Damon-t. Riadtan felnéztem és láttam, hogy égeti a kézfejét. A segítőkész új ismerősünk gyorsan észrevette és eltolta onnan, ahová rásütött. Hálásan bólintottam, de nem figyelt rám, inkább a fák közé lesett, majd leguggolt és megvizsgálta Damon sérüléseit. Újra belemerültem a keresésbe; kezemmel kutakodtam és végre ráakadtam az ezüst színű ékszerre. Próbáltam kivánszorogni, de szerintem  a rögtönzött gyógyszer nem elég erős, ezért nem tudott minden nagyobb fájdalmat elnyomni, úgy ahogy az előbb sem sikerült neki.
 Végül átcsúsztam Damon helyére és kivágódtam a nyitott ajtón. A földet érésem igen szerencsétlenre sikeredett, sőt a nyílt sebet kapott hasamra estem. Most nem én akartam lenni a sajnálni való alak, aki már annyit szenvedett, hogy inkább meghalna, mint hogy újra átélje a kínokat. Inkább sietősen megragadtam Damon kezét és felhúztam a gyűrűt. Megkönnyebbültem és kimerülten borultam a zöldellő talajra.
- Sietnünk kell! -szólalt meg hangosan a férfi és a hátamra fordított. Nem tudtam mit felelhetnék, de kiböktem a legkönnyebb kérdésem, miközben a hasamra tekintett.
- Mi...vagy...te? -nyögdécseltem. Szúrósan pillantott rám és szánalom ült a szemében. Biztosan iszonyatosan balszerencsésnek és szánalmasnak tűntem vámpír létemre, hogy ennyire ki tudott készíteni egy fránya fa...ami egészen hátborzongató dolgokat művelt, hisz majdnem megölt.
- Mint mondtam: muszáj elmennünk innen! Nem biztonságos! Majd később elmagyarázok mindent -hadarta és Damon-höz lépett. Könnyedén karjába kapta és figyelte, nehogy megnyomja a nagyobb sérüléseit. Másik karját felém nyújtotta. Megmakacsoltam magam.
- Mi...van...a...fákkal?
 Felsóhajtott. Gondolom beismerte magában: velem nem könnyű  kompromisszumot kötni; önfejűen csak válaszokat követelek és amíg nem kapok, nem is megyek sehová. Vártam, hogy megszólaljon.
- Mérgezőek. Klaus megmérgezte őket. Egy bogárfajjal, a Morion-nal. Ők a sötétség fiai és a dolguk, hogy elpusztítsák az erdőt; kiűzzenek minket, hogy ne is óvjuk azt és megöljenek titeket. Legyengültetek, mert a testetek nem tud regenerálódni, ugyanis az anyag nem fog csak úgy eltávozni a szervezetetekből. Benne marad és fertőzi. Ha nem sietünk a bátyádat elviszi. -regélte és újra próbált felsegíteni. De én a gondolataimba merültem, amik élénken keringtek az elmémben. Kezdett összeállni a kép, de... még nem vagyok képes belemerülni a dolgokba, teljesen kifáradtam.
 Újra ránéztem a férfi kezére és amilyen erősen csak tudtam, megragadtam. Ő felrántott; oldalról átkarolt és hagyta, hogy ránehezedjek. Elernyedve dőltem neki és lassan megindult. Nem volt sejtésem sem, hogy hova megyünk, de ő csak vitt be az erdőbe én pedig hagytam. Egy utolsó mondat hagyta el a számat a végelgyengülés előtt:
- Mondd...már...el...mi...vagy...te! -kértem. Beszippantotta a levegőt és a távolba meredt.
- A nevem Cala. A Rilma-k egyike, egy fényhozó, erdőlakó vagyok, akik védik a természetet.

Hopp egy spoiler: Látjuk még Damon-t vérengző vadállatnak. ;)

Változás

Sziasztok! :)

Most egy számomra fontos dologgal fordulok hozzátok. Az első Damon-ös könyvemet még 2010. májusában kezdtem el, akkor még nem voltam valami jó író, inkább csak egy palánta. Azóta persze fejlődtem ( remélem a jó irányba ), ezért is kellemetlen nekem, hogy egyre többen kezdik el olvasni a legelső fejezettől a történetet ( a statisztikában látom ) és lehet, hogy megunják az írásmód miatt, mert...rossz. :S Ezért is gondoltam azt, hogy újra írom az első könyvet! Természetesen attól a második is halad a maga medrében, de közben magamnak átalakítgatom az előzőt. A sztori persze ugyanaz, főleg a stílust változtatom meg és mikor kész az egyik fejezet, fel is rakom. Nem kell radikális változásokra készülni, aki már olvasta régebben, annak nem is szükséges újra átrágnia magát rajta. Ez csak egy szépítő kúra, hogy úgy mondjam. :D
Egy másik dolog, hogy egyszer kérdeztétek ( vagy többször is ), hogy mikor lesz Elena és Damon között szerelmes éjszaka, meg ami jön. Hát én alapvetően nem erre szakosodott vagyok, hogy pontról-pontra leírjam az együttlétet, a sok intim velejáróval, én inkább az érzelmi töltésre fókuszálok. Szóval, ahogy Zoey és Damon kapcsolatában is volt: nem áll szándékomban nagyon durván elmagyarázni, hogy mi történik, csak utalgatok és a számomra még tűrhető testi érintkezést ismertetem. Remélem ezzel nincs bajotok! :) Ilyen vagyok, nem bírnék nagyon részletesen bevezetni titeket a történtekbe.
Még egy utolsó gondolat: ma frisselek. :) 11. fejezet és a címe: Segítség, haldoklom!
Bye,

Amy Bleak