12. fejezet - A kötelék

  Ajánlott dal: Blackfield - Lullaby

Csak lestem Cala-ra és emésztettem a szavait -már amennyire még volt bennem annyi erő, amit erre használhattam. Hogy ő egy micsoda?! Ebben a gyenge állapotomban képtelen voltam felfogni; el sem jutott az agyamig az a szó; vagy ha meg is hallottam, egyből távozott, annyira érthetetlen volt. Soha nem beszélt még nekem senki ezekről a furcsa lényekről.
  Megráztam fejem és inkább a távolba meredtem. A dolgát, hogy mit is csinál ő, megértettem: védelmezi a természetet, az erdőket és a többi itt tartózkodó élőlényt. De minket miért mentett meg a fa fogságából? Hiszen mi vámpírok vagyunk; gonoszok... Nem találtam racionális választ, esetleg majd mikor jobban leszek tudok rendesen gondolkodni rajta. Tovább folytattam a jellemvonásai fürkészését, miközben ránéztem és kék szeme megbabonázott. Azért csillog és vet ránk nagy világosságot, mert fényhozó, szóval egy misztikus teremtmény. Ezért is tud varázsolni; gyógyítani a fákat. A mérgezett fákat...
  Klaus suhant át az agyamon és a rettenetes álmom, amit az úton éltem át. Majdnem ugyanazt láttam magam előtt, mint a legszörnyűbb emlékemben és ez halálra rémített. Klaus tudja, hogyan tarthat a markában; tudja mit hozhat fel ellenem, mivel zökkenthet ki felépített nyugalmamból és magabiztosságomból. Alapjába véve képes vagyok türtőztetni magam és nem kimutatni a lelkem mélyén terjengő érzelmeket, de ha Elijah-ról és Damon-ről van szó, nem bírok magammal. A szeretet mindent megváltoztat... Még engem, a leggonoszabb vámpír nőt is...
  Megálltam egy pillanatra a filozofálásban; visszapörgettem eldarált mondataim. Soha nem álmodtam még erről a szörnyűségről, most mégis kísértett, nem hagyott békén. Damon, pedig furcsán viselkedett a volán mögött, mintha elhagyták volna a vámpírerői, ha nem lenne önmaga... Bár ez betudható a traumának is. Elena-t elvették tőle... De akkor is annyira bűzlött az egész ügy...
  Kidülledt szemmel eszméltem fel és bebizonyosodott, amit már gyanítottam egy ideje: Klaus újra felkeres engem álmomban és zavarodott pillanataimban a mágikus összekapcsolódásunk révén. El is felejtettem milyen vagyok ilyenkor, mennyire kiszolgáltatott és elhagyatott, képességek és önfegyelem hiányos. Már nagyon régen nem zaklatott, de most valamiért újra próbálkozik és fel akarja borítani az egyensúlyom... Sokkal rosszabb a helyzet, mint eddig hittem!
  Mint egy végszó vagy egy bebizonyítás, úgy tört rám egy rettenetes fejfájás. Lelepleztem és rájöttem mindenre, amit elkövetett, beleláttam romlott agyába. Ez nem tetszett neki! Újra eszembe villant Elijah mondata, amit akkor szegezett nekem, amikor Klaus befejezte a rituálét és először mászott a fejembe: " A különös köteléketekkel bármikor a markában tarthat, de csak az elméd! Semmi sem igaz, csak fikció! Ne feledd! ".
  Mérgesen a homlokomhoz kaptam kizökkentve ezzel Cala-t az egyensúlyából. A kín szétterjedt a testemben és elsikoltottam magam, bár megalázónak éreztem, hogy erre rávehet még, ha nincs is itt, ezért újra meg újra lefuttattam magamban: -Nem igaz! Nem igaz! Játszik! Játszik! -úgy mondtam, mint egy sziszegő kobra és vártam az enyhülést, de nem hatott. Túlságosan sebzett vagyok, főleg most!
  Karommal körbefontam vékony testem és a földre rogytam, majd eldőltem a magas fűben. Cala riadtan vett észre és nem törődve Damon pillanatnyi testi épségével, lerakta a másik oldalára, majd mellém térdelt.
  - Mi történt?! -ijedezett és megfogta a vállam. Elengedtem a fülem mellett aggódó szavait, inkább bátyám felé lestem, aki rángatózni kezdett. Mi van, ha őt is elkapta? Hiszen álmában, vagy eszméletlen állapotában bárkit az uralma alá vonhat!
  - Mi van vele? -ordibáltam erélyesen Damon-re mutatva, de rá sem nézett. Kék szemében kétségek.
  - Őt elküldtem a tudat alatti világába, hogy ne érezze a fájdalmait. Mondhatjuk úgy is, hogy békésen lézeng a fajtám közt, csak az agya egy zugában. -magyarázta, de nem nagyon foglalkozott testvéremmel, aki tovább kapálózott. Nem ellenőrizte. Sokkal jobban felzaklatta az én hirtelen összeesésem.
  - Keltsd fel! Keltsd fel! -kiáltoztam a parancsot, mert tudtam, hogy itt van... - Klaus itt van!
  Cala megdöbbent és végre vetett egy pillantást hánykolódó bátyámra, aki már motyogott is.
  - An...gyal... An...gyal...éé..neke. Eee...Ele...na...Nnn...eeee -nyögte. Egy újabb, villámcsapás-szerű fájdalom nyilallt a fejembe, tehetetlenné téve engem. Összekuporodtam. Magamban szitkozódtam és Klaus-t a pokolra küldtem a hülye boszorkányával együtt.
  Cala megmozdult és Damon-höz rohant. Óvatosan végigsimított a halántékán és erre az lassan kinyitotta a szemét, abbahagyva a szenvedést. Örömmel vettem észre, hogy nem mutatja jelét a haldoklásnak, de Cala szavai ezt nem támasztották alá.
  - Most még hamarabb meg kell gyógyítanunk, de csak a Nagy Fában van erre szer és a kezelést lebonyolító, hozzáértő orvos. Mindjárt meghal... -jelentette be komoran és sürgetőn. Bennem megfagyott a vér és halálra váltan bámultam Damon-re. A szemembe nézett, de üveges volt a tekintete.
  Cala egy furcsa hangot hallatott, egy hívószót -gondoltam. Hitetlenkedve vettem észre, hogy négy, Cala-hoz hasonló lény jelent meg Damon körül. Mindannyian fehér uszályos ruhát viseltek és fekete hajuk meg-megmozdult az enyhe erdei szélben. Cala sebtiben magyarázott nekik valamit, majd azok négyen egy fátylat szedtek elő valahonnan és borítottak a földre; óvatosan ráhelyezték Damon sebezett, szakadt testét, majd négy csücskénél megragadták a lepedőt és elszálltak. Nem voltak szárnyaik,mégis olyan könnyedén suhantak a levegőben, akár a pillangók. Csodálkozva figyeltem, ahogy elviszik és csak sejtettem, hogy egy biztonságosabb helyre.
   A reménykedés megmaradt, hogy sikerül Damon-t megmenteni a haláltól, ezért elégedetten feküdtem hanyatt, bár a fájdalom tovább  kúszott bennem. Cala újra felém lépkedett és leguggolt. Homlokomra helyezte fehér tenyerét és próbált újra azzal a gyógyítós cuccal megbabonázni, de nem sikerült. Értetlen és kétségbeesett tekintetére válaszoltam:
  - Nem fog...menni! Ez...Klaus műve!
  - Mit tett veled? És hogyan? -aggódott. Ideges arckifejezése megzavart. Pár perc elteltével tudtam csak beszélni. Egyrészt a lüktető fejfájás miatt.
  - Mikor elraboltatott...egy boszorkánya..."összekötött" minket. Vagyis Klaus...bármikor megzavarhatja...az elmém...képzelgéseket csinálva. Már régóta...nem manipulálta...az agyam. Most...újra megtámadott!
  - Mit tehetek ez ellen? -érdeklődött miközben karjaiba kapott és elindult be az erdőbe. Fészkelődtem, mert kényelmetlenül éreztem magam a közvetlen közelében, de értékeltem segíteni akarását. Meg kellett neki mondanom:
  - Te semmit! Ha elalszom...akkor nem bánt...csak lelkileg. Az sem jobb! -nevettem fanyarul, de ez volt az igazság és az egyetlen menekülőút, amit találhattam, bár ez nem tűnt túl jó választásnak. Egyszer csak hatalmába kerít és csak akkor hagy, ha megunja. Vagy más dolga van.
  - És Damon? Vele mit csinált? -kérdezett tovább. Nem figyeltem a környezetet, mert az esetek többségében csukva volt a szemem, ezért csak hallottam hangját, de nem tudtam merre megy.
  - Minden vámpírt...tud álmában terrorizálni! -egyszerűsítettem le és éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Elmúlt minden kínom és felpattant a szemem.
  Az erdő közepén álltam, teljesen egyedül. Kétségbeesve körbenéztem, de sehol sem láttam Cala-t, vagy Damon-t. Rájöttem, hogy ez csakis egy álom lehet, hiszen nincs itt senki és a fájdalom is elhagyott. Fohászkodtam a "való világban" hagyott Cala-hoz, hogy mentsen meg, de legfőképpen Damon-t. Tudtam, hogy ha felébredek -ha egyáltalán tényleg felébredek és nem halok meg- egy ágyban fogok feküdni és gyengélkedni. Ez volt az egyetlen reményem. Most pedig...várok! Nem volt jobb ötletem.
  Mihelyst elindultam, hogy valamilyen ülőhelyet keressek magamnak, olyan érzésem támadt, mintha egy szempár szegeződne rám. Gyanakodva megfordultam, de egy árva lélek sem kémkedett utánam. Felvont szemöldökkel tértem vissza kiinduló pozíciómba, de egyenes Klaus-ba ütköztem. Mérgesen ellöktem magamtól és védekező pózt vettem fel. Arcomról sütött az utálat és az undorodás.
  Klaus elnevette magát és lesöpörte a kabátját.
  - Így fogadsz, Dana? -mosolygott rám bárgyún. Összeszorítottam a fogam.
  - Hagyj békén, te mocsok! -förmedtem rá.
  - Ne légy ilyen morcos, drága. -kérlelt megjátszott szelídséggel. - Tudod te, miért vagyok itt.
  - Csak azt tudom, hogy ha nem takarodsz el egy percen belül, akkor itt helyben szétrúgom a segged! -fenyegettem felegyenesedve. Megváltozott az arckifejezése; felhőssé és mogorvává vált és volt benne valami veszélyes.
  - Fogd vissza magad! Itt én uralkodom! -parancsolta ellenkezést nem tűrő hangon. Én mégis visszavágtam.
  - Az én álmom! Én mondom meg, hogy mi lesz benne!
  - Nem-nem. Rosszul hiszed. -mormogott és előttem termett. Hátrahőköltem, de álltam közelsége fenyegetését. Szeme az enyémbe meredt. - Nagyon rossz kislány voltál az utóbbi időben. -suttogta és felemelte az állam. Befeszítettem az állkapcsom. - Azt reméltem a kis barátod elvesztése végül jó útra térít és belátod, hogy kinél van a helyed, és csak azért látogatod meg a bátyust, hogy elhozd hozzám, de te a saját kontódra dolgoztál. Ezt sajnálattal hallottam. Be kellett látnom, hogy kár volt megbíznom benned. Meg akartál szökni -szűrte ki a fogai közt és erősebben szorított. - De előlem nem menekülhetsz. Legalábbis nem a tesókáddal együtt. -Mondta és köddé vált. Levegő után kapkodtam, miközben vizslattam a terepet, de sehol sem volt.
  Pár perc kellett míg felfogtam az utolsó szavait és kikövetkeztettem: Damon veszélyben van! Őt akarja!
  Egyet tudtam biztosan: muszáj felébrednem, de azonnal!