7. fejezet - Tisztán látni

Sziasztok!

Olyan mintha már 600 éve nem jelentkeztem volna... Szörnyű! Sajnálom, de tényleg. Más írói dolgaim voltak és lusta is vagyok mostanában a közelgő nyár miatt. Jó hír, hogy Eszter Judit kérő szavaira reagáltam és megírtam az új fejit. Fogadjátok szeretettel. :)

Ajánlott dal: Linkin Park - Burning In the Skies

 ( Damon szemszög )

Még mindig öleltük egymást és én boldog voltam, amiért megnyílt nekem és bebizonyította: nem egy bolond, hanem igen is sokat tud, saját durva tapasztalatai vannak. Nem ítéltem el többé, amiért hazajött és előállt furcsa szavakkal, amik csupán zagyvaságoknak tűntek. Örültem, hogy itt van, hogy nem felejtett el és, hogy kitartott mellettem, akkor is amikor én már azt hittem halott. Visszahozta az életembe a múltat.
 Feltéptük a sebeket, a régen elfeledett történeteket, amiket együtt éltünk át. Már láttam magam előtt azt a 14 évet, amit még egy házban és családként töltöttünk el. Minden egyes beszélgetést és viccelődést, de a világmegváltó fontolgatások is előkerültek. Az éjszakát melyen sorsunk örökre megváltozott és Stefan-t, aki ehhez hozzájárult. Egy gondolat formálódott bennem, de még nem tudtam vele foglalkozni. Egy hirtelen jött, éles érzés vette át rajtam az uralmat és Dana jelenlétének hatása elérte a végkifejletet. Már mindeg egyes szavát elhittem és tudtam mit kell tennem. Ettől a pillanattól kezdve visszatért a régi Damon; a kisgyerek, aki hűen segíti testvérét és megvédi. Mindentől meg akartam óvni, hogy egy haja szála se görbüljön, hiszen ő újra az enyém és nem szeretném mégegyszer elveszíteni. Ha Klaus most azonnal letámadná biztosan megölném. Klaus a legnagyobb problémánk most. Már el is felejtettem a részleteket a végzetünket illetően és most jött el az ideje, hogy tiszta fejjel komolyan vegyem a dolgokat.
 Dana már nem sírt csak egyenletesen lélegzett. Élvezte társaságom, hogy végre képes vagyok gondolkodni, nem csak ködös szemmel menni és ellökni őt. Tudtam, hogy szeret és örül, hogy már én is rájöttem erre.
 Halkan megszólaltam:
- Mi van akkor ezzel a zsarnok vámpírral? -A végére felemeltem a hangom, mert elképzeltem, ahogy kínozza Dana-t... Bosszantott minden egyes kitalált kép.
 Megremegett és elhúzódott. Szeme kisírt volt, de nem szégyellte. Bátran az enyémekbe nézett.

- Kellünk neki, mint kutyának a csont. -dünnyögte és láttam, ahogy egyre mérgesebb.
- Pontosan miért is? Sajnálom, de újra fel kell dolgoznom az infókat. -magyaráztam és vártam. Karjait össszefonta a mellkasán.
- Hát engem azért rabolt el, hogy segítsek neki újra embert csinálni a vámpírokból. "Tudod te különleges vagy. Egy lány, aki arra hivatott, hogy vámpírként minden érzelmét elnyomva küzdjön az Első oldalán. Külön jó dolog, hogy van egy ikertestvéred, aki szintén képes lenne erre. Mégis ő...nem lesz tökéletes választás...még!" -mondta mikor felvilágosított a dolgokkal kapcsolatban. Azt mondta a boszorkányai megjósolták, hogy mi ketten majd kivívjuk a gonosz ikrek jelzőt. Azzal, hogy...én utáltam Stefan-t, amikor kicsik voltunk, meg akartam ölni. Te nemrég meg is tetted... Egy családtag gyűlölete, majd elpusztítása saját akaratból... Nagyon nagy bűn! -beszélt gyorsan és én lefagytam. Stefan is benne van? Soha nem bírtam igazán őt, sokszor kicseszett velem. Ezért volt ilyen, mert része a "tervnek"? Tudatosan volt arra programozva, hogy ilyenné tegyen minket? Gondolom nem tudta milyen ősi és mágikus dologba került bele akarata ellenére. Neki kellett meghalni, hogy mi beteljesítsük az...átkot? Mert ez egy átok. Egy szerencsétlen és halálos fajta. - Klaus elmondása szerint, ha én gyilkoltam volna meg Stefan-t te nem lennél a kirakós fontos darabkája. Én viszont ezt nem hiszem el. Belevont volna valahogyan. Megzsarol veled vagy...megöl, hogy megtörjön. Bármi kitelik tőle. -hajtotta le a fejét. Szóval ez már elkerülhetetlen volt születésem óta. Mindenképpen szenvednem kell majd.
- De mit is kell tennünk? -érdeklődtem.

- Teljesen elnyomni az érzelmeinket. Ezt valószínűleg majd ránk kényszeríti. Én sem voltam mindig ilyen merev. -Még mindig lefelé lesett és esze ágában sem volt felnézni. Valami mintha megtörte volna. - Ő tett ilyenné. -mutatott magára. - Embereket ölök szemrebbenés nélkül és csak irántad érzek valamit. Szégyellem, hogy hagytam, de... nem tudtam mit tenni. -Hirtelen egy könnycsepp hullott alatta a fűre. Lecsúszott a szálon, majd beleivódott a földbe. Megsajnáltam.

- Mit csinált? -Meg akartam fojtani azt a majmot!
 Megrázta a fejét. Majd visszatért az eredeti témára.

- Ha már teljesen, belül is halottak vagyunk elindulunk Mystic Falls-ban. Kiszívjuk minden itt lakó vérét. Klaus szerint ez megerősít minket. Akkora már fel vagyunk töltődve és...ha elérünk egy bizonyos pontot...egymás ellen fordulunk. Harcolunk és együtt, egymás keze által...halunk meg. Bebizonyítva ezzel, hogy a vámpírok nem tisztelik egymás vérét, sem a szeretteiket. Kitaszított faj leszünk, egy űzött és életre sem méltó falka. Ekkor megtörik a vámpírok átka és mindenki ember lesz. Happy End! -tapsolt egyet fanyarul és végre felpillantott. Várta a reakcióm. Én teljesen a hatása alá kerültem és meg is jelentek előttem a jövő paranormális kutatóinak írásai és festményei. Két, egymásra nagyon hasonlító vámpír karóval a szívében; egy ember tömeg, akik ujjongnak; mindenhol hullák; az ég sötét és minden annyira komor, mint egy kivégzés helye túlélőkkel. Az a probléma, hogy én is a halálra ítéltek között szereplek.

- Szóval meg kell halnunk. -vontam le a következtetést és beharaptam az alsó ajkam. Ez a nagy büdös helyzet! - Hogyan menekülhetünk meg? -próbáltam kiskapuk után kutatni. Kifújta a levegőt.

- Az a baj, hogy szerintem magunktól nem vagyunk rá képesek. Szükségünk lenne egy boszorkányra, hátha az tudna hasznos infókkal szolgálni ezzel az egész jövőbelátós cuccal kapcsolatban. Egy próbát megérne és hátha találunk valami kibúvót. -reménykedett hangosan. Neki sincs több kedve meghalni... Már a feltételezés is, hogy megölöm őt...felháborító! Ez a Klaus nem tiszteli a vámpírságot és ő a leggonoszabb, mert ilyenre kényszeríti a "gyerekeit", nem mi! Egy önző, aljas állat!

- Valamint Zoey-t is fel kell keresnünk. -suttogta és én rámeredtem.

- Zoey-t? -tátogtam. Ő volt az a lány, akiről azt hittem egy szent, mert elfogad vámpírnak és képes velem együtt lenni így is. Már terveztem a közös jövőt, megóvtam mindentől és -mondjuk rá- szerettem, amikor rájöttem mit titkol annyira előlem. Ő egy vámpírvadász, akár csak az apja, Timothy volt. Igen, csak volt. Mert Stefan eltette láb alól. Megtudtam, hogy én is préda voltam Zoey számára, mert azt hitte én öltem meg az apját, ezért hazajöttem felejteni. Nem is gondoltam már rá, mert Elena megvigasztalt, itt volt velem, mint egy barát. Kathrine viszont elkapta Zoey-t és kényszerítette, hogy dolgozzon vele. Mégsem bántott, hanem megmentett a végső harcban, amit Kath bosszúja vezérelt. Ezt méltányoltam, de nem lángolt fel újra a szerelem. Nem is volt az szerintem. Hiszen számomra Elena az igazi.

- Igen. Ő többet tudhat, mint hinnéd. -bólogatott.

- De te ezt honnan veszed? -értetlenkedtem.

- Mint mondtam régebben figyeltelek téged és azokat, akikkel érintkeztél. Mikor megtaláltad Zoey, vagyis Zandra naplóját nem láttál benne egy olyan feljegyzést, ami fontos volt: " Tudom ki lesz ott a mészárláson. Damon Salvatore. Apa is megemlítette a naplójában, valamint a levelében. Ezt a vámpírt kell megölnöm, mert ha megteszem nem tudnak emberré változni. Valamint lehet, hogy ő apa gyilkosa... " -idézett hatásosan, mert felállt a kezemen a szőr. Megráztam a fejem. Ezért akart elkapni...?

- Jó keressük meg őt. -egyeztem bele. Ezek után lesznek hozzá intézett kérdéseim.
 Dana már indult volna el, mintha ez egy azonnali utasítás lenne. De én nem mozdultam. Még valaki arca, gyönyörű barna szeme és haja ugrott lelki szemeim elé. Elena.

- Mi lesz Elena-val? -bukott ki a számon. Magamat nem is féltettem annyira, mint egyetlen szerelmemet, Elena-t. Most, hogy végre megkaptam minden áron magamhoz akarom láncolni ( persze, ha nincsen ellenére ) és vele élni vámpírként, szerelemben. Soha nem áhítoztam ennyire az ölelő karok és csókoló ajkak után, mint az ő esetében. Szeretem és ezen nem szándékozom változtatni.
 Dana elhúzta a száját, majd kidülledt a szeme.

- Hol van most?

 Megrémültem és gyorsan válaszoltam.

- Otthon. Jenna-val és Alaric-el. Mert?

- Veszélyben lehet. Klaus meglátogathatja -bökte ki végül és félve nézett fel rám. Én kitátottam a számat és hirtelen futásnak eredtem. Nem gondolkodtam csak győzködtem magam, hogy minden rendben lesz, bent van a szobájában és zenét hallgat vagy ilyesmi. Nem is szabadott volna egyedül hagynom, emberek között. Igaza van Dana-nak. Most már mindenkire leselkedik valamilyen veszély. Elena-ra Klaus vagy más vámpírok.
 Fák suhantak el mellettem és éreztem Dana jelenlétét nem messze tőlem. Örülök, hogy mellettem van és nem hagyná, hogy Elena bajba kerüljön. Megvédi. Miattam.
 Az utat néztem és vártam mikor érünk be a városba. Onnan nem messze az erdőtől van a ház. Meg is pillantottam pár perc múlva. Sietve rontottam be a bejárati ajtón. Vérszag csapta meg az orrom, majd egy lágy női hang szólalt meg.

- Alaric...Alaric... -nyögte, mintha küszködne. Berohantam a konyhába és elállt a szavam. Alaric teste hevert a kövön hasán egy hatalmas vágással. Szeme csak nézett, de nem látott. Már nem vérzett semmije, csak feküdt mozdulatlanul. Meghalt. Felfordult a gyomrom és behunytam a szemem.

 Újra meghallottam a nőt sikoltozva bőgni. Lenéztem és Jenna-t pillantottam meg a pultnak dőlve. Alaric-et nézte rémült tekintettel és ütemesen csurgott le a vér a nyakán. Egy jókora sebből eredt, ami a homlokán volt. Rám se pillantott.

 Leguggoltam és megsimítottam a haját. Megrándult.

- Jenna. Nyugalom. -csitítottam, de minek is próbálkoztam. Meghalt a szerelme...

- Fel fog ébredni. -csattant fel Dana mögülem. Megpördültem és láttam, hogy Dana Alaric kezét fogja, aminek egyik ujján...egy gyűrű van. Az ami megmenti a természetfeletti lény okozta haláltól. Kifújtam a levegőt és megkönnyebbültem.

- Tessék? -kapkodta a levegőt Jenna. Odakúszott a férfihez és elvette a kezét Dana-tól. Dana felhúzta az orrát, majd a távolba meredt.

 Majd eszembe jutott miért is vagyunk itt. Fejvesztve rohantam fel a lépcsőn nem törődve a lent lévő zűrzavarral. Berontottam Elena szobájába. Sehol senki. Körbenéztem, bementem a fürdőszobába, de semmi. Össze akartam rogyni, de a vágy vezérelt. Meg kell találnom. Rettentő erős érzés fogott el: düh. Már ugrottam volna ki az ablakon, amikor megláttam egy cédulát rajta. Leszakítottam és ismeretlen férfi kézírással egy mondta volt ráfirkálva: Ha kell a lány gyere el hozzám és add át magad nekem a tesóddal együtt.

Újfajta díj! ( de szép *-* )

Ahogy a cím is elárulja: új díjat kaptam és ez eddig szerintem a legszebb, legigényesebb kinézetű, mármint azok közül, amiket eddig volt szerencsém "megkaparintani". Köszönöm mégegyszer Killa23. :)

Szabályok:

- Köszönd meg a díjat annak akitől kaptad!

- Tedd ki a lógót a blogodra!

- Írj magadról hét dolgot!

- Add tovább hét embernek!

- Hagyj megjegyzést náluk, hogy értesüljenek a díjazásról!

Hát nem is tudom mi lehetne az a 7 dolog és szerintem tuti ismétlem önmagam ( nem nézem meg, mit írtam máskor ).
1. Hamarosan kapok egy kiskutyust, Golden Retriever-t. *-* Kislány és még nem tudom, hogy fogom szólítani. Rose lenne nekem a legszimpatikusabb. :)
2. Megvan a Vámpírnaplók könyvsorozat 6 része.
3. A 4.-et 3 nap alatt elolvastam, ez a legizgibb.

4. Egyszer már voltam szerelmes.
5. Egy teljesen új könyvön dolgozom, amit nem fogom felrakni az internetre.

6. Elena és Damon csókjánál felsikoltottam és örömömben sírtam. :') Végre! ^^

7. Mostanában suliban nem csinálok semmit! xP

Hát nem valami nagy dolgok, de most csak ennyit tudtam magamból kicsikarni.

Megint nem tudom kiknek küldeni, csak a szokásosaknak, de ők nem rakják már ki. :S

Egyébként az utolsó fejezethez az a 2 komi...hát nem esett jól. :/

6. fejezet - Testvériség Salvatore módra

Sziasztok!

Na most kivételesen délelőtt hoztam meg a frisst és mostantól sokkal több időm lesz írni, hiszen a nyelvvizsga lement, az eredmény 2 héten belül remélhetőleg meglesz! :D Szurkoljatok, hogy meglegyen az angol B2 szóbeli és írásbeli! ^^

Egyébként a fejezet megható, szóval zsepit készítsetek. ;)

Ajánlott dalaim ehhez: Halfway Gone - Lifehouse Piano Tribute

Cheyenne Mize - Not

Lassan lépkedtem a fák között, nem messze Elena házától. Már lenyugodtam, tudtam, hogy nem fogok beleőrülni, ha jön egy újabb múltidézés. Még jól is jönne, hiszen most ideges vagyok!
Talpammal sorozatosan törtem ketté a gallyakat és az ágakat. Nem törődve az állatokkal és a növényekkel kegyetlenül utat törtem magamnak. Egyszer ráléptem egy rohanó mókus farkára, majd kilapítottam egy méretes bogarat. Semmi nem érdekelt!
Őrlődtem magamban, hiszen Damon nem hisz nekem. Egy bolondnak gondol és nem is hajlandó tárgyalni. Jobban járna, ha hagyná, hogy vezessem, amerre kell. Csak én tudok neki segíteni, hogy elmeneküljünk Klaus elől, bár azt kétlem, hogy annyira sok időt nyernénk. Mindenhol megtalál, fontosak vagyunk neki! Próbáltam meggyőzni, hogy elég vagyok én neki, Damon-t hagyja békén, de hajthatatlan volt. Megfenyegetett... Soha nem felejtem el azt a napot! Most mégis félretettem az emléket, hiszen ez az egyetlen, amit soha, de soha nem akarok felhozni!
Kétségbeesve gondolkodtam inkább tovább, hogy téríthetném észhez Damon-t, hiszen így nem tudom megmenteni! Ha nem érintkezek vele és távolról figyelem semmi sem lesz jobb! Klaus nem éri be velem és ha rátör Damon-re, meg fog rémülni, nem tudja majd mit tegyen. Én fel tudom őt készíteni a várható eseményekre, meg tudnánk beszélni, hogy akkor mit teszünk, de ha csak a saját feje után megy és nem hallgat meg, lőttek a biztonságának! Muszáj megmagyaráznom mindent. Csak így képes tisztán látni a dolgokat. De csak egy valamivel tudom megértetni vele, hogy miért ez a helyzet, hogy miért nem emlékszik rám olyannyira, hogy bízzon bennem. Ez egy újabb időutazást jelent neki, nekem nem. Én mindent tisztán látok magam előtt! Damon arcát a földön fekve; véres kezemet mellkasán; hitetlen tekintetét és potyogó könnyeim által áztatott ingét. Beleborzongtam. Ma elmondon neki mi történt 148 évvel ezelőtt.

( Damon szemszög )

Boldogan léptem ki Elena-ék ajtaján. Jenna mosolyogva köszönt el és Alaric is fel volt dobva. Van is okuk rá! Elena-val újra minden rendben van, már ami a kapcsolatunkat illeti. Nem haragszik, se rám, se Dana-ra, de én annál inkább. Belerondított az életünkben, mikor nem is kértük tőle. Csak úgy betoppan és a sokkos állapotával zagyvál össze-vissza. Biztosan vissza fog jönni hozzánk és akkor majd megmondom neki: nem látom szívesen itt, elmehet a fenébe! Nem kötődöm már hozzá; ez az új Dana, a felnőtt és rossz énje nem jön be; a kislányt meg már nem kaphatom meg! Az is lehet, hogy ez nem is ő! Csak egy...hülye vámpír, aki be akar furakodni közém és Elena közé! Bárki is ő, nem fog sikerülni a terve!
Kezdeti izgalmam átcsapott dühvé! Dana-t akartam elkapni, bárhol is legyen! Hirtelen egy alak repült elém, hátrahőköltem. Megkaptam, akire vágytam.
-Szia Damon. Engem keresel? -kérdezte megszeppenve Dana. Nem dőltem be az ártatlan szerepnek. Mérgesen rámeredtem.
-Pontosan.
Elhúzta a száját.
-Én is beszélni akarok veled. -suttogta.
-Akkor egy a célunk. -bólogattam megfeszítve állkapcsom. Keresztbe fontam karomat mellkasomon.
-Megakarok mutatni valamit. -nógatott és elintett a messzeségbe. Felhúztam a szemöldököm.
-Csak, ha nem bánom meg. -sziszegtem. Megrázta a fejét.
-Nem fogod.
Hagytam, hogy mutassa az utat. Gyors mozgásával elsuhant előttem én pedig követtem. Fák és nagyobb kövek mellett mentünk el, olyan ismerős vidék volt, mégsem tudtam honnan. Mystic Falls erdőségeiből kiértünk és egy teljesen új irányt vett menetelésünk. Egy fénylő tisztás kezdett kirajzolódni előttem és lelassítottam. Furcsa érzés kerített hatalmába. Nem sokat futottunk, mire megállt a rét közepén. Körülnéztem elakadt lélegzettel. Mindenhol bokáig érő fű nőtt; kisebb-nagyobb virágcsoportok szakították meg a zöldrengeteget sárgás árnyalatukkal; a nap délutáni sugarai szépen világították meg a mezőt; sehol egy fa nem volt elszórtan elhelyezkedve és Dana fekete haja meglebbent a lágy szélben. Háttal volt előttem és tekintete az ég felé nézett. Értetlenül vártam arra, hogy megszólaljon. Olyan gyönyőrű volt ez a hely és ahogy talpig feketében állt ott, maga volt a Halál; a lesújtó. Mégsem féltem tőle. Ez a táj megnyugtatott.
Végül nagyon lassan megpördült. Kék szeme csillogott. Nem egyenesen állt, meg volt rökönyödve, mintha valami olyat tett volna, amit minden áron el akarna titkolni. De most már nem léphet vissza.
-Miért hoztál ide? -értetlenkedtem. A földet bámulta, majd nehezen kinyögte.
-Nem rémlik ez a hely neked, ugye? -kérdezte.
-Nem igazán -válaszoltam bizonytalanul és mégegyszer szemügyre vettem a szép teret.
-Hogyan is emlékezhetnél? 148 éve jártál itt utoljára. -mosolygott keserűen és végre rámnézett. Szemében fájdalom tükröződött.
-Én? -mutatttam magamra. -Akkor... -elhalt a hangom, mert beugrott egy apró gondolat. Valami...csata.
-Hadnagy voltál a seregben, harcoltatok itt. -lesett le újra a fűbe, mintha onnan várná a folytatást. Már nekem is leesett, hogy emberkoromban katona voltam, küzdöttem ezen a csatamezőn.
-Mi történt? -faggattam. -Egyáltalán nem rémlik emberi életem. -mentegetőztem. Annyira elragadott a hév, amivel meg akartam tudni a régi dolgokat, hogy el is felejtettem miért szerettem volna előkeríteni Dana-t. Teljesen felémfordult.
-Erre nem azért nem emlékszel egyáltalán, mert ember voltál, hanem mert... én is jártam itt...akkor amikor harcoltál. -bökött ki egy mondatot. Elkerekedett a szemem.
-Mikor volt ez? -hitetlenkedtem.
Beszívta a levegőt.
-1862-ben. Én már két éve vámpír voltam, ember véren éltem. Elijah már nagyon megbízott bennem és elengedett egyedül is vadászni. Mikor éppen átkeltem azon az erdőn -mutatott arra, amerről jöttünk -meghallottam a csatát. Iszonyú volt a fülemnek. Rengeteg férfi ordított, fájdalmas és harcias kiáltások. Diadalittas nevetések vagy éppen keserves sírások. Mindig is tudtam, nem mehetek el könnyen egy ilyen vérontó hely mellett. A szag...émelyítő volt. Éppen kibújtam a menedéket nyújtó bokorból, amikor...megpillantottalak. -megállt a mesélésben és félve tekintett fel rám. Bele voltam merülve a történetbe és halkan kértem, hogy folytassa. Megköszörülte a torkát.
-Nem tudtam elhinni, hogy az te voltál. Éltél és virultál, de valamivel több agresszió keringett benned. Egy kék ruhás férfit lőttél le és szúrtad bele bicskádat a kezébe. Kegyetlen volt. Először meg akartam fordulni, hogy ez nem az én testvérem, ő nem tenne ilyet pislogás nélkül. Menekültem volna az elől, ami vált belőled, nem szerettelek volna így látni, mert féltem, hogy ha Klaus megtudja, elrabol téged is. De rám néztél! -kék szeme riadtan meredt. Én...lefagytam. Beugrott egy újabb kép -most, hogy mondta ezeket a dolgokat, mintha minden jönne vissza folyamatosan-, amint egy fekete hajú lány áll a fák mellett és engem néz megdöbbenve. Megráztam a fejem és újra a jelenre figyeltem Dana-val. Ő csak bámult, majd megszólalt:
-Nem hittél a szemednek...Hitetlenedve suttogtad a nevem és azt gondoltam megőrültél. Futottál felém, de... -elcsuklott a hagja, majd egy apró könnycseppje hullott le a földre. Soha nem láttam még sírni, kiskorában sem volt az az érzelgős, "boruljunk-össze-és-sírjunk" alkat. Ajka megremegett. -Szíven...lőttek... -dadogta és visszatartotta a kitörni készülő bőgőrohamot. Tenyerét a szája elé tette és csak mélyeket lélegzett.
 Én teljesen átéltem a múltat, megint láttam a történteket, jobban mondva éreztem, egy hatalmas fájdalmat a szívemnél! Ezek valóban megtörténtek...de miért nem emlékszem?
-Aztán mi lett? Hogy-hogy most élek, akkor? -fakadtam ki és megráztam, hogy figyeljen rám. Bólogatott és úgy vettem észre itt van velem, nem kalandozott el. Tudta mit kell mondania.
-Én egy pillanat alatt melletted termettem, rettentően megijedtem. Közben az, aki téged bántott megsebzett engem is. Egy golyó az oldalamba állt, de nem érdekelt az általa generált kín, csak téged akartalak magamhoz szorítani és valahogyan segíteni rajtad.
 Bőgve borultam rád, fátyolos, könnyáztatta szememen keresztül láttam csak sápadt arcod. Véred nem vonzott, pedig éhes voltam. Simogattalak és azt mondogattam, hogy nem lesz semmi baj, majd én teszek valamit, hogy jobban legyél. Újra kibökted a nevem és azt, hogy...hiányoztam neked. -felnézett az égre és újra megcsillant valami a szemében. -Nagyon meghatódtam akkor és az járt az eszembe, hogy bármit megtennék most érted. Óvatosan felkaptalak és gyorsan a fák közé vittelek és lefektettelek egy puha mohaágyra. Megvizsgáltalak. A golyó kirepült a hátadon keresztül, de nagyon nagy seb maradt utána. Ömlött belőle az életet biztosító vér és te egyre csak a végét jártad.
 Egy ötlet jutott eszembe kétségbeesésem mögött és előhoztam. Nem tudtam, hogyan kivitelezhetném, hiszen soha nem tettem ilyet. De megharaptam a saját csuklóm és a szádhoz emeltem. Akkor olyan szemmel meredtél rám, amit...nem akarok újra látni, de minden nap eszembe jut! Féltél tőlem és egyben elítéltél, nem tudtad eldönteni, hogy jó vagyok-e vagy rossz. Belesajdult a mellkasom. Elkaptam a tekintetem és éreztem, hogy megadod magad és szívni kezdessz. Egyre jobban gyengültem, de mégis erősödtem, hiszen te gyógyultál. Megvártam míg teljesen felépültél, majd kimerülve azt mondtam maradj itt.
 Visszasiettem a csatatérre és megkerestem azt, aki majdnem megölt téged. Vámpír lettem és minden egyes csepp nedűt magamé tettem belőle. Bosszúszomjam csitult és visszanyertem az erőmet. Tudtam mit kell akkor tennem. -megállt a beszédben, de csak hogy felém lépjen és megfogja a kezem. Nem rántottam el, jól esett ezek után, kezdtem érteni mindent. -Odamentem hozzád és fókuszáltam. "-Soha nem jártam itt, nem láttál, nem tudod mi vagyok. Azt hiszed meghaltam és már elengedtél. Nem hiányzom, beletörődtél elvesztésembe. Most pedig menj haza és soha többé ne legyél katona." Ezt parancsoltam és te betartottad. Nem tagadom, nehéz volt megtennem ezt, de nem akartam, hogy veszélyben forogjon az életed, akár miattam és az engem követő vámpírsereg miatt, vagy egy újabb emberi harc miatt. Annyira jól sikerült a tervem, hogy a mai napig nem jöttek fel az emlékeid, nem tudtad ki vagyok, csak a kislányra emlékeztél. Ebben az is közrejátszott, hogy már nagyon régen volt ez az eset.
 De tudnod kell: én beleőrültem abba, hogy nem voltál velem. Rettentően hiányoztál, minden nappal jobban, főleg ezután a találkozásunk után. Soha nem felejtettem el egyetlen mondatod sem. Mindig mosolyt csalt az arcomra, hogy tudtam: az én nevemet mondtad ki először babaként. Majd ezt követték a könnyek, mint most is... -nevetett keserűen és valóban újra sírt. Megsajnáltam és hátrasimítottam a haját. -Damon a testvérem vagy, nem tudnék neked hazudni! Igazat mondtam, azért szöktem el, mert nem bírtam tovább nélküled. Meg azért, mert... meg kell mentenelek! Nem halhatsz meg! Nem engedem... -ezt már hisztérikusan bőgte és végleg áttört minden gát kettőnk között. Melegen magamhoz vontam, arcát beletemette a mellkasomba és csak sírt és sírt. Remegő hátát simogattam és beszippantottam édes illatát újra és újra. Itthon volt, velem! Minden megvilágosodott előttem és én bíztam benne!

( Külső szemlélő )

Klaus fel-alá járkált a csúnya faházban. Várta, hogy "jobbkeze" megérkezzen. Idegesen nyomta le a padlódeszkát. Csak az járt az eszében, hogy meg kell találnia a lányt!
 Roger sietve befutott az épületbe. Klaus szeme felderült és megszorongatta a belépő vállait.
-Na? Megvan? -sürgette. A férfi elmosolyodott.
-Tudom merre a kószál a drága! -mondta gúnyosan. -Visszament a tesóhoz.
 Klaus elképedt, majd beletörődött az információba.
-Tudtam, hogy nagyon buta ez a lány. Azt hiszi elmenekülhet? Azt meri gondolni, hogy nincsenek meg a boszorkányaim, akik pikk-pakk előkerítik nekem? -nevetett csúfondárosan, majd komolyabbra váltott. -De tudod mi ebben a jó, Roger? Így az a Damon gyerek is a markunkban lehet. Egy gonosz iker pár jobb, mint egyetlen tagja a duónak! -kezét összecsapta, de Roger közbeszólt.
-Hogyan akarod pont most felhasználni őket? Dana meglágyult a testvérétől, a fiú meg eleve édes, mint a méz. Nem tudod kihozni belőlük a valódi énjüket, a gonoszt! -közölte pesszimistán. Klaus egy pillanatig gondolkodott, majd diadalittas mosolyt villantott.
-Ó, dehogynem!