6. fejezet - Testvériség Salvatore módra

Sziasztok!

Na most kivételesen délelőtt hoztam meg a frisst és mostantól sokkal több időm lesz írni, hiszen a nyelvvizsga lement, az eredmény 2 héten belül remélhetőleg meglesz! :D Szurkoljatok, hogy meglegyen az angol B2 szóbeli és írásbeli! ^^

Egyébként a fejezet megható, szóval zsepit készítsetek. ;)

Ajánlott dalaim ehhez: Halfway Gone - Lifehouse Piano Tribute

Cheyenne Mize - Not

Lassan lépkedtem a fák között, nem messze Elena házától. Már lenyugodtam, tudtam, hogy nem fogok beleőrülni, ha jön egy újabb múltidézés. Még jól is jönne, hiszen most ideges vagyok!
Talpammal sorozatosan törtem ketté a gallyakat és az ágakat. Nem törődve az állatokkal és a növényekkel kegyetlenül utat törtem magamnak. Egyszer ráléptem egy rohanó mókus farkára, majd kilapítottam egy méretes bogarat. Semmi nem érdekelt!
Őrlődtem magamban, hiszen Damon nem hisz nekem. Egy bolondnak gondol és nem is hajlandó tárgyalni. Jobban járna, ha hagyná, hogy vezessem, amerre kell. Csak én tudok neki segíteni, hogy elmeneküljünk Klaus elől, bár azt kétlem, hogy annyira sok időt nyernénk. Mindenhol megtalál, fontosak vagyunk neki! Próbáltam meggyőzni, hogy elég vagyok én neki, Damon-t hagyja békén, de hajthatatlan volt. Megfenyegetett... Soha nem felejtem el azt a napot! Most mégis félretettem az emléket, hiszen ez az egyetlen, amit soha, de soha nem akarok felhozni!
Kétségbeesve gondolkodtam inkább tovább, hogy téríthetném észhez Damon-t, hiszen így nem tudom megmenteni! Ha nem érintkezek vele és távolról figyelem semmi sem lesz jobb! Klaus nem éri be velem és ha rátör Damon-re, meg fog rémülni, nem tudja majd mit tegyen. Én fel tudom őt készíteni a várható eseményekre, meg tudnánk beszélni, hogy akkor mit teszünk, de ha csak a saját feje után megy és nem hallgat meg, lőttek a biztonságának! Muszáj megmagyaráznom mindent. Csak így képes tisztán látni a dolgokat. De csak egy valamivel tudom megértetni vele, hogy miért ez a helyzet, hogy miért nem emlékszik rám olyannyira, hogy bízzon bennem. Ez egy újabb időutazást jelent neki, nekem nem. Én mindent tisztán látok magam előtt! Damon arcát a földön fekve; véres kezemet mellkasán; hitetlen tekintetét és potyogó könnyeim által áztatott ingét. Beleborzongtam. Ma elmondon neki mi történt 148 évvel ezelőtt.

( Damon szemszög )

Boldogan léptem ki Elena-ék ajtaján. Jenna mosolyogva köszönt el és Alaric is fel volt dobva. Van is okuk rá! Elena-val újra minden rendben van, már ami a kapcsolatunkat illeti. Nem haragszik, se rám, se Dana-ra, de én annál inkább. Belerondított az életünkben, mikor nem is kértük tőle. Csak úgy betoppan és a sokkos állapotával zagyvál össze-vissza. Biztosan vissza fog jönni hozzánk és akkor majd megmondom neki: nem látom szívesen itt, elmehet a fenébe! Nem kötődöm már hozzá; ez az új Dana, a felnőtt és rossz énje nem jön be; a kislányt meg már nem kaphatom meg! Az is lehet, hogy ez nem is ő! Csak egy...hülye vámpír, aki be akar furakodni közém és Elena közé! Bárki is ő, nem fog sikerülni a terve!
Kezdeti izgalmam átcsapott dühvé! Dana-t akartam elkapni, bárhol is legyen! Hirtelen egy alak repült elém, hátrahőköltem. Megkaptam, akire vágytam.
-Szia Damon. Engem keresel? -kérdezte megszeppenve Dana. Nem dőltem be az ártatlan szerepnek. Mérgesen rámeredtem.
-Pontosan.
Elhúzta a száját.
-Én is beszélni akarok veled. -suttogta.
-Akkor egy a célunk. -bólogattam megfeszítve állkapcsom. Keresztbe fontam karomat mellkasomon.
-Megakarok mutatni valamit. -nógatott és elintett a messzeségbe. Felhúztam a szemöldököm.
-Csak, ha nem bánom meg. -sziszegtem. Megrázta a fejét.
-Nem fogod.
Hagytam, hogy mutassa az utat. Gyors mozgásával elsuhant előttem én pedig követtem. Fák és nagyobb kövek mellett mentünk el, olyan ismerős vidék volt, mégsem tudtam honnan. Mystic Falls erdőségeiből kiértünk és egy teljesen új irányt vett menetelésünk. Egy fénylő tisztás kezdett kirajzolódni előttem és lelassítottam. Furcsa érzés kerített hatalmába. Nem sokat futottunk, mire megállt a rét közepén. Körülnéztem elakadt lélegzettel. Mindenhol bokáig érő fű nőtt; kisebb-nagyobb virágcsoportok szakították meg a zöldrengeteget sárgás árnyalatukkal; a nap délutáni sugarai szépen világították meg a mezőt; sehol egy fa nem volt elszórtan elhelyezkedve és Dana fekete haja meglebbent a lágy szélben. Háttal volt előttem és tekintete az ég felé nézett. Értetlenül vártam arra, hogy megszólaljon. Olyan gyönyőrű volt ez a hely és ahogy talpig feketében állt ott, maga volt a Halál; a lesújtó. Mégsem féltem tőle. Ez a táj megnyugtatott.
Végül nagyon lassan megpördült. Kék szeme csillogott. Nem egyenesen állt, meg volt rökönyödve, mintha valami olyat tett volna, amit minden áron el akarna titkolni. De most már nem léphet vissza.
-Miért hoztál ide? -értetlenkedtem. A földet bámulta, majd nehezen kinyögte.
-Nem rémlik ez a hely neked, ugye? -kérdezte.
-Nem igazán -válaszoltam bizonytalanul és mégegyszer szemügyre vettem a szép teret.
-Hogyan is emlékezhetnél? 148 éve jártál itt utoljára. -mosolygott keserűen és végre rámnézett. Szemében fájdalom tükröződött.
-Én? -mutatttam magamra. -Akkor... -elhalt a hangom, mert beugrott egy apró gondolat. Valami...csata.
-Hadnagy voltál a seregben, harcoltatok itt. -lesett le újra a fűbe, mintha onnan várná a folytatást. Már nekem is leesett, hogy emberkoromban katona voltam, küzdöttem ezen a csatamezőn.
-Mi történt? -faggattam. -Egyáltalán nem rémlik emberi életem. -mentegetőztem. Annyira elragadott a hév, amivel meg akartam tudni a régi dolgokat, hogy el is felejtettem miért szerettem volna előkeríteni Dana-t. Teljesen felémfordult.
-Erre nem azért nem emlékszel egyáltalán, mert ember voltál, hanem mert... én is jártam itt...akkor amikor harcoltál. -bökött ki egy mondatot. Elkerekedett a szemem.
-Mikor volt ez? -hitetlenkedtem.
Beszívta a levegőt.
-1862-ben. Én már két éve vámpír voltam, ember véren éltem. Elijah már nagyon megbízott bennem és elengedett egyedül is vadászni. Mikor éppen átkeltem azon az erdőn -mutatott arra, amerről jöttünk -meghallottam a csatát. Iszonyú volt a fülemnek. Rengeteg férfi ordított, fájdalmas és harcias kiáltások. Diadalittas nevetések vagy éppen keserves sírások. Mindig is tudtam, nem mehetek el könnyen egy ilyen vérontó hely mellett. A szag...émelyítő volt. Éppen kibújtam a menedéket nyújtó bokorból, amikor...megpillantottalak. -megállt a mesélésben és félve tekintett fel rám. Bele voltam merülve a történetbe és halkan kértem, hogy folytassa. Megköszörülte a torkát.
-Nem tudtam elhinni, hogy az te voltál. Éltél és virultál, de valamivel több agresszió keringett benned. Egy kék ruhás férfit lőttél le és szúrtad bele bicskádat a kezébe. Kegyetlen volt. Először meg akartam fordulni, hogy ez nem az én testvérem, ő nem tenne ilyet pislogás nélkül. Menekültem volna az elől, ami vált belőled, nem szerettelek volna így látni, mert féltem, hogy ha Klaus megtudja, elrabol téged is. De rám néztél! -kék szeme riadtan meredt. Én...lefagytam. Beugrott egy újabb kép -most, hogy mondta ezeket a dolgokat, mintha minden jönne vissza folyamatosan-, amint egy fekete hajú lány áll a fák mellett és engem néz megdöbbenve. Megráztam a fejem és újra a jelenre figyeltem Dana-val. Ő csak bámult, majd megszólalt:
-Nem hittél a szemednek...Hitetlenedve suttogtad a nevem és azt gondoltam megőrültél. Futottál felém, de... -elcsuklott a hagja, majd egy apró könnycseppje hullott le a földre. Soha nem láttam még sírni, kiskorában sem volt az az érzelgős, "boruljunk-össze-és-sírjunk" alkat. Ajka megremegett. -Szíven...lőttek... -dadogta és visszatartotta a kitörni készülő bőgőrohamot. Tenyerét a szája elé tette és csak mélyeket lélegzett.
 Én teljesen átéltem a múltat, megint láttam a történteket, jobban mondva éreztem, egy hatalmas fájdalmat a szívemnél! Ezek valóban megtörténtek...de miért nem emlékszem?
-Aztán mi lett? Hogy-hogy most élek, akkor? -fakadtam ki és megráztam, hogy figyeljen rám. Bólogatott és úgy vettem észre itt van velem, nem kalandozott el. Tudta mit kell mondania.
-Én egy pillanat alatt melletted termettem, rettentően megijedtem. Közben az, aki téged bántott megsebzett engem is. Egy golyó az oldalamba állt, de nem érdekelt az általa generált kín, csak téged akartalak magamhoz szorítani és valahogyan segíteni rajtad.
 Bőgve borultam rád, fátyolos, könnyáztatta szememen keresztül láttam csak sápadt arcod. Véred nem vonzott, pedig éhes voltam. Simogattalak és azt mondogattam, hogy nem lesz semmi baj, majd én teszek valamit, hogy jobban legyél. Újra kibökted a nevem és azt, hogy...hiányoztam neked. -felnézett az égre és újra megcsillant valami a szemében. -Nagyon meghatódtam akkor és az járt az eszembe, hogy bármit megtennék most érted. Óvatosan felkaptalak és gyorsan a fák közé vittelek és lefektettelek egy puha mohaágyra. Megvizsgáltalak. A golyó kirepült a hátadon keresztül, de nagyon nagy seb maradt utána. Ömlött belőle az életet biztosító vér és te egyre csak a végét jártad.
 Egy ötlet jutott eszembe kétségbeesésem mögött és előhoztam. Nem tudtam, hogyan kivitelezhetném, hiszen soha nem tettem ilyet. De megharaptam a saját csuklóm és a szádhoz emeltem. Akkor olyan szemmel meredtél rám, amit...nem akarok újra látni, de minden nap eszembe jut! Féltél tőlem és egyben elítéltél, nem tudtad eldönteni, hogy jó vagyok-e vagy rossz. Belesajdult a mellkasom. Elkaptam a tekintetem és éreztem, hogy megadod magad és szívni kezdessz. Egyre jobban gyengültem, de mégis erősödtem, hiszen te gyógyultál. Megvártam míg teljesen felépültél, majd kimerülve azt mondtam maradj itt.
 Visszasiettem a csatatérre és megkerestem azt, aki majdnem megölt téged. Vámpír lettem és minden egyes csepp nedűt magamé tettem belőle. Bosszúszomjam csitult és visszanyertem az erőmet. Tudtam mit kell akkor tennem. -megállt a beszédben, de csak hogy felém lépjen és megfogja a kezem. Nem rántottam el, jól esett ezek után, kezdtem érteni mindent. -Odamentem hozzád és fókuszáltam. "-Soha nem jártam itt, nem láttál, nem tudod mi vagyok. Azt hiszed meghaltam és már elengedtél. Nem hiányzom, beletörődtél elvesztésembe. Most pedig menj haza és soha többé ne legyél katona." Ezt parancsoltam és te betartottad. Nem tagadom, nehéz volt megtennem ezt, de nem akartam, hogy veszélyben forogjon az életed, akár miattam és az engem követő vámpírsereg miatt, vagy egy újabb emberi harc miatt. Annyira jól sikerült a tervem, hogy a mai napig nem jöttek fel az emlékeid, nem tudtad ki vagyok, csak a kislányra emlékeztél. Ebben az is közrejátszott, hogy már nagyon régen volt ez az eset.
 De tudnod kell: én beleőrültem abba, hogy nem voltál velem. Rettentően hiányoztál, minden nappal jobban, főleg ezután a találkozásunk után. Soha nem felejtettem el egyetlen mondatod sem. Mindig mosolyt csalt az arcomra, hogy tudtam: az én nevemet mondtad ki először babaként. Majd ezt követték a könnyek, mint most is... -nevetett keserűen és valóban újra sírt. Megsajnáltam és hátrasimítottam a haját. -Damon a testvérem vagy, nem tudnék neked hazudni! Igazat mondtam, azért szöktem el, mert nem bírtam tovább nélküled. Meg azért, mert... meg kell mentenelek! Nem halhatsz meg! Nem engedem... -ezt már hisztérikusan bőgte és végleg áttört minden gát kettőnk között. Melegen magamhoz vontam, arcát beletemette a mellkasomba és csak sírt és sírt. Remegő hátát simogattam és beszippantottam édes illatát újra és újra. Itthon volt, velem! Minden megvilágosodott előttem és én bíztam benne!

( Külső szemlélő )

Klaus fel-alá járkált a csúnya faházban. Várta, hogy "jobbkeze" megérkezzen. Idegesen nyomta le a padlódeszkát. Csak az járt az eszében, hogy meg kell találnia a lányt!
 Roger sietve befutott az épületbe. Klaus szeme felderült és megszorongatta a belépő vállait.
-Na? Megvan? -sürgette. A férfi elmosolyodott.
-Tudom merre a kószál a drága! -mondta gúnyosan. -Visszament a tesóhoz.
 Klaus elképedt, majd beletörődött az információba.
-Tudtam, hogy nagyon buta ez a lány. Azt hiszi elmenekülhet? Azt meri gondolni, hogy nincsenek meg a boszorkányaim, akik pikk-pakk előkerítik nekem? -nevetett csúfondárosan, majd komolyabbra váltott. -De tudod mi ebben a jó, Roger? Így az a Damon gyerek is a markunkban lehet. Egy gonosz iker pár jobb, mint egyetlen tagja a duónak! -kezét összecsapta, de Roger közbeszólt.
-Hogyan akarod pont most felhasználni őket? Dana meglágyult a testvérétől, a fiú meg eleve édes, mint a méz. Nem tudod kihozni belőlük a valódi énjüket, a gonoszt! -közölte pesszimistán. Klaus egy pillanatig gondolkodott, majd diadalittas mosolyt villantott.
-Ó, dehogynem!