Sziasztok!
Végre ez a pillanat is megérkezett! :) Elhoztam a 2. könyv 1. fejezetét, amiben már megindul a múlt felgöngyölése. Remélem majd izgalmas lesz az egész köyv, igyekszem, nagyon durva ötleteim vannak. Ezek időben kiderülnek, de addig is sok kis titokra kell fényt deríteni. Szóval futás olvasni és kérem írjatok :)
Ajánlott dal: Lifehouse - It is What It is
( Dana szemszög )
1853. ősz
Kezemet a kilincsre tettem és kirántottam a nagy faajtót. Kiléptem a teraszra, talpam alig súrolta a lapot és eszméletlen futásba kezdtem. Apró, gyengécske lábaimat gyorsan szedtem. Loholtam, mint akit meg akarnak támadni hátulról. Ez igaz is volt, tudtam, hogy követnek, de nem ellenséges szándékkal. A zöld ösvény felé siettem. Kezemet széttártam és örömmel telve éreztem, ahogy a levelek súrolják puha ujjaimat. Hosszú, fekete hajam lobogott a szélben. Olyan érzés volt, mintha szállnék. Fekete földig érő ruhám bele-bele akadt a bokrok gyökerébe, amik kiszaggattak pár cafatot a finom anyagból. Apától kaptam nemrég, eléggé drága volt. De nekünk nincsenek anyagi gondjaink, ezért bátran bolondozhattam egy méregdrága estélyiben is.
Tovább suhantam vihorászva és hallottam, amint a követőm közelebb ért. Gyorsan hátra pillantottam, szemem sarkából kémleltem a terepet, de csak az én bátyóm volt az. Fülig érő mosollyal nézett vissza, erős lábaival ruganyosan átugrott egy magas követ, szemét le nem véve rólam. Fekete haja göndören keretezte markáns, fehér arcát. Kék szeme világított és rám meredt. Előrefordultam, nehogy megbukjak valamiben, miközben nem figyelek. Még hevesebben szaladtam és fulladoztam a gyermeki kacajoktól. Fogócskáztunk és rettentően élveztem. Abban a pillanatban felszabadult voltam, minden bajomról elfeledkeztem. De azonnal orra estem -szó szerint. Méghozzá egy nagyobb fadarabban. A por és a földdarabok elleptek, amiket a cipőm kapart fel, miközben csúsztam. Kezemmel kapálóztam és erősen ráestem tehetetlen tenyereimre. Prüszköltem és próbáltam feltápászkodni, karommal felnyomtam volna magam, de a jobb térdemet is megütöttem. Nem tudtam megmozdulni. Nyöszörögve feküdtem és már csak azt érzékeltem, amint bátyám rámugrik, maga felé fordít és csikizni kezd.
-Megvagy! -rikkantotta kivillantva fehér fogsorát. Fürge ujjai ide-oda mozogtak megütött testemen. Én csak nevettem, tudomást sem véve szúró fájdalmaimról, mert iszonyat csikis vagyok. Össze-vissza rángatóztam, karommal csapdostam a vállát, de nem tágított. Nem érdekelte, hogy netán úgy elvágódtam, hogy eltört valamim, a pillanatnak élt, hogy borsot törhet az orrom alá. Nem hibáztatom, én is ezt tenném vele.
-Elég, elég! -kérleltem már könnyeimmel küszködve. Huncut mosolyt dobott rám, majd engedelmesen felállt, de előtte még meghúzta az orrom.
-Nem kellene incselkedni! Akkor nem kaptál volnál csikizést -ugrándozott, mint egy bolond. Tudom mit tettem vele a házban. Kiprovokáltam ezt a kergetést. Megvádoltam azzal, hogy lassú, gyenge és még a kisöcsénket sem tudnám megverni. Sajnos ezt megcáfolta.
Kimerülten feküdtem hanyatt és csak figyeltem, ahogy kárörvend. Nagyon örült, hogy legyőzött és ezt ki is nyilvánította. Ujjaimmal a hajamba szántottam. Nem érdekelt a hősi beszéde. Inkább vigyorogtam és bólogattam. Had higgye, hogy igaza van és beletörődtem legyőzött sorsomba, ugyanis nem akartam, hogy egy esetleges veszekedés mindent elrontson. Ő volt a legjobb barátom és a kedvenc tesóm is. Mindent meg tudtunk egymással beszélni, kezdve a gondoktól apával, egészen a fiúkig és esetében a lányokig. Imádtam őt, mert megértő és egy csupaszív, kedves gyerek, aki már felnőttnek hiszi magát. De az én szememben örökké az én tesókám lesz, aki szilvamagokat köpdös a háztetőre. Ilyen alkalmakkor nevetve fetrengtem és kértem, hogy folytassa. Önfeledt kacaja közben a szilva húsos darabjait is kiköpte, amitől én mégjobban felnevettem.
-Na visszamegyünk? -szólalt meg pár pillanat múlva és a kezét nyújtotta. Elkaptam erős karját és felhúzott. A megütött lábamra álltam, ami behajlott és fájdalom nyilalt a talpamba. Felszisszentem. Aggódó tekintettel nézett rám.
-Baj van?
Megráztam a fejem.
-Nem komoly. -hárítottam. Nem akartam, hogy sajnáljon. Ám ez nem jött össze. Összevont szemöldökkel a térdem hajlata alá nyúlt és a karjaiba kapott. Meglepődtem, hogy ilyen könnyedén felvett. Értetlenül bámultam arcát, amin törődés uralkodott. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy mennyire szeret és nem hagyna el, bármi történjék is.
-Soha nem lesz bajod, én megvédelek -suttogta. Komolyan gondolta. Ekkor felnéztem rá. Mindennél jobban. Hiszen ő volt az én bátyám, a megmentőm. Örökké.
Napjainkban
Idegesen lépkedtem a nagy ház felé. A barna épület vészjóslón magasodott előttem. Az emlékek felszínre törtek és elbizonytalanodtam, majd megtorpantam. Mi lesz, ha már elfelejtett? Ha soha többé nem akar látni? " Soha nem lesz bajod, én megvédelek " -visszhangzott bennem utolsó hozzám intézett őszinte mondata. Akkor is valami azt súgta ne tegyem meg. Nem éri meg, hogy őt is belekeverjem ebbe az egészbe. " Meg kell tudnia! Ő is a részese! " -jött elő egy újabb mondat, amit még Eijah mondott... Összeszorult a szívem. Nem tudhatja meg, hogy így érzek. El kell temetnem a múlt sérelmeit.
Vettem egy nagy levegőt, az elmémben kavargó ezernyi kérdést és aggodalmat legyőztem. Határozott lépteimmel elindultam a végzetem felé.
( Damon szemszög )
Megfagyva álltam az ajtóban és a Dana nevezetű lányra meredtem. Miket hord ez itt össze? Ki ő nekem? Nem tudtam felfogni az előbb elhangzott mondatokat. Agyam leblokkolt.
-Mi van? -ráztam meg a fejem tudtára adva, hogy nem vagyok most képben. Szeme elkomorult, de a szája mosolyra húzódott.
-Olyan vagy, mint régen. Értetlen.
-Milyen régen? Én soha nem ismertelek! -tiltakoztam hevesen. Ismerős volt a neve, ez igaz, de nem intenzíven. Nem tudtam ki ő, aki csak így beállít és elejti, hogy én vagyok az ikertestvére. Olyan furcsa érzésem volt ezzel kapcsolatban.
Valami fájdalom volt az arcán, mintha megtört volna egy pillanatra. Visszavette álarcát és folytatta meggyőzésem.
-Ne játszd már a hülyét! Én vagyok az, Dana! Az ikertestvéred! -Úgy tűnt kezd felhagyni a békés hangnemmel. Nem is csodálkozom. Már egy ideje próbálja ezt az egy mondatot belém tuszkolni.
-Nem emlékszem... -vontam össze a szemöldököm. Folyamatosan arcomat fürkészte és elmosolyodott. Aztán megrázta a fejét és komolyan nézett.
-Stefan a másik testvéred, az öcsénk; apánk Guiseppe, aki egyedül nevelt, miután anya meghalt. Mystic Falls-ban laktunk akkor is. Egyáltalán nem jut eszedbe a saját gyerekkorod? -értetlenkedett kidülledt szemmel, miután én meghökkenve lestem. -A fogócskáink; a tavi fürdőzéseink és, mikor szilvamagot köptél a tetőre?
Az elmémben valami megindult. Visszatértek a rég elő nem vett, poros emlékek és megmutatkoztak lelki szemeim előtt. Egy életvidám, fekete hajú kislány, aki önfeledten futkározik a nagy, zöld sövények között. Mosolya megvakított, kék szeme belevájta magát az enyémekbe. Boldog volt és ez gyönyörűen meg is látszott rajta. Egy fiú futott utána -a régi énem- és próbálta elkapni. Szerették egymást...
-Dana... -nyögtem visszatérve a valóságba. Itt állt előttem az előbb rohanó lány, de már 10 évvel idősebb testben. És itt voltam én, szintén így felnőve. Nem hittem el ezt...
-Végre rájöttél. -nevetett és megölelt. Visszaöleltem, jól magamhoz szorítottam. Belélegeztem édes illatát és minden emlékem a felszínre került. Élveztem jelenlétét, de furcsálltam is. Előtört az utolsó kis emlékfoszlányom is...
-De hiszen te eltűntél! -toltam el magamtól hirtelen. Elsötétült az arca. -Elhagytál! -vádoltam meg keserűen.
-Ez nem igaz... -mentegetőzött halkan. Szemében megbánás volt. Felkaptam a vizet. Minden régi sérelem és az akkor érzett fájdalom újra előjött. 14 évesen elvesztettem őt és soha nem láttam többé. Most, pedig ideállít, hogy mégsem halt meg? Sőt vámpír lett?
-Mi történt veled? Miért mentél el? -kiabáltam, mintha ő lenne a hibás. Ártatlan képpel a hátam mögé lesett.
-Mi folyik itt? -lépett mögém Elena. Gondolom meghallotta, hogy ordibálok, ezért megnézte mi ez a perpatvar. Rásandítottam. Szeme kidülledt és végigmérte Dana-t. Az mintha megrémült volna.
-Ez a ribanc még él? Damon! Most komolyan! Kathrine? -korholt le mérgesen és meg tudta volna ölni Elena-t a tekintetével. Kettejük közé álltam. Elena feltartotta a kezét, torkán akadt a szó.
-Ő Elena! Nem Kathrine! -mentegettem a helyzetet. Dana vonásai rendeződtek, flegmán nézett rám.
-Ja, tudhattam volna. Az iker-féleség... -elhúzta a száját. Kérdőn lestem rá. Be sem fejeztem a mondatot, el sem mondtam, hogy Elena csak hasonlít rá, tudta. -Mi van a másikkal?
-Megöltük! -válaszoltam határozottan. Megrendült. Kitátotta a száját, ajka gonosz kis mosolyra húzódott.
-Na ne mond! -nevetett és majdnem ugrándozott. Elena mellém lépett. Megszorítottam a kezét. -Ez komoly? Kathrine Pierce...halott? -kárörvendett. Tenyerébe temette röhögő képét. Vagy fél percig csak kacagott. Én közben figyeltem őt. Megváltozott a modora. Nem volt ennyire rosszindulatú kiskorában. Kedves kislány volt, aki nem tudott volna senkit gyűlölni annyira, hogy a halálán nevetne. És honnan tudott Elena-ról? Miért hitte őt Kathine-nek, ha ismeri?
Kezdett lenyugodni.
-Jajj... Ez jól esett. -kifújta a levegőt. -Ez az év legjobb híre! Ribanc mentes világ! Hmm... -nevetett mégis. Felhúztam a szemöldököm.
-Honnan ismerted te őt? -kíváncsiskodtam. Gyanús volt nekem. Egy pillanatra ledermedt, de kimagyarázta.
-Ki ne ismerte volna őt? A híres Kath, aki annyi férfival játszadozik. -hümmögött egyet és a falat kezdte simogatni. Lopva rám pillantott. -Egyszer majdnem megöltem!
Elképedtem. Mi lett belőle? Mi lett az én kishúgommal? Nem a kijelentésére reagáltam, leginkább egy ki nem mondott mondatra.
-Hogyan lettél ilyen? -néztem végig rajta. Ellökte magát a faltól, közelebb lépett. -Mi változott azóta? -folytattam bizonytalanul. Megállt előttem, Elena-ra sandított. Intett a fejével a másik irányba. Elena megszeppent.
-Nem megy el! -parancsoltam és gyengéden magamhoz húztam. Dana megrázta a vállát. Hátrább lépett és sóhajtott egyet. Arca megkeményedett. A földet tanulmányozta. Türelmetlenné váltam, de végül megszólalt.
-Sok minden megváltozott, Damon! Ezt te is jól tudod. -irányította figyelmét a mellettem toporgó Elena-ra. Szegény nem mert megszólalni, nem tudta ki ez a nő. Nem is szólt bele, tudta, hogy úgyis elmondom majd. Kicsit féltettem őt Dana-tól. Ki tudja mikre képes már? Visszafordultam Dana-hoz. Ő töretlenül engem kémlelt.
-Például, hogy 14 évesen elmentél és csak most jöttél vissza? -daráltam idegesebben. Elszakadtam szerelmemtől és mérgesen Dana-hoz közelítettem. Állta a sarat és merőn a szemembe nézett
-Nem úgy van ahogy hiszed! -hárított. A pillantásom gyilkolt.
-Akkor mi volt? Mond el! -utasítottam dühödten és a nappali felé mutattam. Hangosan és feltűnően a kanapéhoz trappoltam; levágógtam szembe mozdulatlan alakjával; egyik lábamat átvetettem a másikon; kezembe vettem a pohár vért, ami mellettem volt az asztalon és erősen bólintottam. Sürgettem. Ő csak bámult értetlenül. Elena óvatosan elindult felém és leült a szemközti székre. A saját száját rágcsálta, nem tudta mi van.
Dana továbbra is csak állt. Gondolom összeszedte a gondolatait, hogy utána szépen lassan beadagolja őket nekem. Kihúzta magát, keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt és azzal a bizonyos megvető arcával kibökte:
-Képzeld! Elraboltak a vámpírok!
