10. fejezet - Ilyen is csak veled történhet, te barom!

Kővé dermedtem. Rosszul hallottam volna?
-Hogy...hogy...mit mondtál? -dadogtam hitetlenül és a fejemet ráztam.
-Tudtam, hogy dühös leszel -tért ki az egyenes válasz elől. Mégis ez egyet jelentett azzal, hogy jól értettem. Elena vámpír! Értetlenül meredtem a semmibe.
-De hogyan? -suttogtam még mindig bambulva.
-Én elmentem vadászni, egyedül hagytam nálunk. Mire visszaértem már vámpírvér volt a száján. Rettentő ijedt volt, alig tudta elmondani mi történt. Végül kinyögte, hogy egy szőke csaj csengetett be, hogy új lakó. Elena beengedte, nem sejtett rosszat. Nem is volt baj, addig amíg a beszélgetésük közben megkérdezte a lány, hogy ismer-e téged. Elena azt mondta igen. Erre a szőke vámpír felharapta az ereit és Elena szájába tuszkolta a vért. Majd...megölte -hadarta aggodalmasan Stefan. Direkt nem mondta, hogy hogyan ölte meg. Miközben hallgattam csak egyvalami járt az eszemben: oda kell mennem és megnéznem hogy van Elena. El kellett hesegetnem a gondolatot. Ő a múltam, nem a jövőm. Majd a jövőmre pillantottam, aki mozdulatlanul ült és nézte az én ijedt képemet. Zöld szemében megláttam magamat. Mint egy holdkóros, olyan beesett volt az arcom. Aztán feltűnt valami apróság.
-Ez nem lehet igaz! -mormoltam dühösen. -Sarah! -szűrtem ki a fogaim közt a ribanc nevét. Tudhattam volna, hogy bosszút fog állni, amiért fenyegettem.
-Ki? -érdeklődött öcsém a telefon másik végén.
-Itt lakott, abban a negyedben, ahol most én. Én magam kergettem el, miután Lexi átkozott barátja átváltoztatta. Biztos megjegyezte a módját a folyamatnak -sziszegtem mérgemben.
-És te...ismerted! -döbbent le és sejtettem, hogy miért. Ha én ismerek valakit, akit nem bírok és még él, az valószínűleg rosszat akar nekem. -Azért jött ide, hogy neked átson azzal, hogy...? -ordibált, majd elhallgatott. Igaza van... De honnan tudott Elena-ról?
-Lehet. Nem szépen váltunk el egymástól... -magyaráztam lassan.
-És én még azt hittem, hogy megszabadulunk tőled, most hogy elmentél! Erre meg, mert összekaptál egy vámpírral és csodával határos módon még él, eszébe jutott átváltoztatni Elena-t, hogy neked tegyen keresztbe! -Úgy éreztem elpattant egy ideg az agyában... Kicsit szégyelltem magam, hogy rájuk hoztam a bajt, de ők már nem érdekelnek. Vagy csak próbálom ezt bemagyarázni magamnak?
-Nyugodj meg! Megtalálom és duplán ölöm meg! -ígérgettem, bár ezzel aligha engesztelem ki.
-Kösz -gúnyolódott. -És én még azt hittem, hogy szereted annyira, hogy megóvod! -halkította le magát, de vádló hangja élesen csengett.
-Téged választott. Miért kellene nekem vigyázni rá? -védekeztem. Miért nem ő mentette meg a helyzetet, amit elrontottam? Nekem kellett volna... -szólalt meg bennem a bűntudat.
-A lényeg, hogy vámpír és a te tetted azzá, amiért összekaptál a csajjal. Köszönjük Damon! Remélem soha többé nem találkozunk! -Csípős megjegyzéseitől mérges lettem.
-Örülj már neki, hogy örökké él veled, te barom! -förmedtem rá. Nemhogy ugrándozna örömében, hogy a szerelmével lehet! Csekély öröm ez ahhoz képest, hogy örökké vérre éhes és nem emberi lesz... -kontrázott a bűntudat.
-Ez igaz, de attól még ugyanolyan fájdalmas, hogy vámpír lett. Szenvednie kell, mint a magunkfajtáknak. Ezt akartad neki? -vágott vissza.
-Ugye nem akarod azt mondani, hogy vámpírnak lenni szívás? -jegyeztem meg szarkasztikusan.
-De az! -szólt bele egy női hang, majd lecsapta. Elena is utál! Remek!
-Mi a baj? -kérdezte halkan Zoey és rémült tekintete rám tévedt.
-Elena vámpír lett. Sarah változtatta át. Stefan szerint az én hibám. -mondtam miközben leültem mellé.
-Az az Elena? -vonta fel a szemöldökét. Bólintottam.
-Ohh... -lehelte. Nem tudtam mire vélni ezt, de az agyam kattogott tovább.
Miattam halt meg. Miattam lett az, ami nem akart lenni. Miattam lesz szörnyű az élete. Miattam fog Stefannal élni örökké. Bár amennyire béna Stefan talán már a jövőhéten meg fog halni. Én tényleg nem akartam soha, hogy Elena-nak rossz legyen. De most az neki! Valahogy ki kell engesztelnem!
Hirtelen felindulásból felálltam és az ajtóhoz siettem.
-Hova mész? -jött utánam Zoey. Szembefordultam vele.
-Nem élhetek azzal a tudattal, hogy Elena utál és jogosan. Bocsánatot kell kérnem tőle! -suttogtam és megfogtam a kezét. Szemében düh terjedt el.
-Még nem felejtetted el, igaz? -kérdezte csípősen. Kirántotta a kezét az enyémből. -Még mindig szereted, mi? -éles hangja szokatlan volt.
Igaza van. Mit képzelek? Csak úgy itthagyom, mert egy régi szerelmemhez megyek? De tartozom Elena-nak annyival, hogy elkapom a szőkét és, hogy a bocsánatáért esedezem.
-Meg kell értened... -kezdtem bele, de közbe vágott.
-Persze... Már túl sok mindent lenyeltem, tudod? -esett nekem kiabálva. Értetlenül lestem rá.
-Mi bajod van?
-Nyavalyás vámpírok! -prüszkölte és felrohant a lépcsőn.
Nem mentem utána, magam sem tudom miért. Mi van, ha azért mert így van? Szeretem még vagy nem?

9. fejezet - Beszélsz a vámpírokról és mit kapsz? Egy vámpírt!

Még aznap elhagytuk a kórházat, amikor a baleset történt. Zoey szomorú volt Nancy miatt, bár egy halvány mosoly ült az arcán. Tudtam miért. Boldog volt, hogy őszintén beszéltem neki a vámpírokról. Mindent, amit tudni kell róluk. Megértette Sarah hogyan lett az és, hogy miért viselkedett így. Elmondtam, hogy többé nem fog felbukkanni.
-Ajánlom is! -válaszolta harciasan. Meglepődtem ezen hangnemén, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Sokkal jobban érdekelt, hogy valóban nem bánja-e, hogy vámpír vagyok.
-Olyan buta vagy -nevette el magát mindig, amikor már nem bírtam kíváncsiságommal és rákérdeztem.
-De miért? Minden normális ember sikoltozva elrohanna! -adtam hangot csodálkozásomnak.
-Úgy tűnik nem vagyok normális -suttogta sejtelmesen. Ezzel lezárta a témát. Mégis ott bújkált bennem, hogy talán csak fél megmondani az igazat. Annyira szerettem volna biztosan tudni, hogy őszintén beszél, mert nagyon hihetetlennek tűnt. Bár látszólag eléggé érdekelték a vámpírok.
-Ki volt az a pasi, aki...bántott téged? -nyögte, mikor már a kocsiban voltunk. Felsóhajtottam.
-Egy régi ismerős -fintorogtam.
-Honnan ismered? -folytatta.
-Megöltem a vámpír-barátnőjét... -hajtottam le a fejem, ami nem a legbölcsebb húzás, amikor valaki vezet.
-Ez mikor volt? -vallatott. Miért akarja tudni, hogy mikor öltem meg egy vámpírt?
-Stefan 162. szülinapján Lexi Mystic Falls-ba jött meglátogatni őt. Este buli volt a bárban, és a sikátorban rátámadtam egy fiúra. A csajával elhitettem, hogy Lexi volt. A rendőrök megtalálták, berontottak az épültbe és elvitték, bár előtte legyengítették. Odakint nem bírtak vele és akkor jöttem én... -Az emléktől megborzongtam.
-De miért kellett megölnöd őket? -háborodott fel kissé. Az igazság, hogy magam sem tudom...
-Mondtam én, hogy egy szörnyeteg vagyok -lestem el a másik irányba keserűen. Kezét tétován a vállamra tette.
-Ez régen volt. Éljünk a jelennek. A többi nem számít -bíztatott. Felé fordultam és rám mosolygott. Igaza van. Soha többé nem kell gondolnom a múltamra. Se Kathrine-re, se Elená-ra, se az öcsémre és se azokra az emberekre és vámpírokra, akiket valamiért a túlvilágra küldtem. Ez már nem én vagyok.
Az új énem érez, bár csak egyvalamit. Szeretet és csakis Zoey iránt. Más nincs az életemben.
Mikor hazaértünk csöndben bementünk a házába. Leültem a kanapéra, ő a konyhába ment.
-Kérsz valamit enni...? -kezdett bele, amikor kijött, de elharapta a mondatot. Elmosolyodtam.
-Semmi baj, még nem szoktad meg.
-De mit szoktál...enni? -foglalt helyet mellettem, kezében egy pohár kávét tartott.
-Hát vért! -adtam az nyilvánvalót. Megrázta a fejét, miközben kortyolt egyet.
-Nem úgy értem. Milyen vért? -Zöld szeme beleégett az enyémbe. Valóban érdekli.
-Emberi vért, de a vérbankból hozom és nem támadok meg másokat -Ez részben igaz volt. Mostanában valóban zacskós véren élek. De eddig...nem igazán...
-Értem -újra szájához emelte a csészét. Kifújtam a levegőt.
-Ugye tudod, hogy téged soha sem bántanálak? -bizonygattam kérdésbe foglalva. Megleptem.
-Tudom. Hisz én vagyok, aki segít neked jónak lenni -emlékeztetett.
-Valóban ezt gondolod, vagy csak félsz? -vontam fel a szemöldököm.
-Ezt már megbeszéltük... -kezdte sóhajtva, de közbe vágtam.
-Azt akarom, hogy az igazat mond! -parancsoltam.
Kicsit megijedt. Amikor észrevettem bocsánatkérőn megsimogattam az arcát.
-Zoey én azt akarom, hogy boldog légy. Próbálok jó lenni hozzád, de tudnod kell én mindig is rossz leszek neked -suttogtam. Tiltakozott.
-Számomra elég jó vagy -Két tenyere közé fogta az arcomat. Kutattam a hazugság után a tekintetében, de szerencsére nem találtam.
-Olyan vagy, mint Elena -bukott ki a számon. Erre megdermedt és elhúzódott. Beszéltem neki Elenáról, bár nem sokat. Tudja, hogy szerettem, de elutasított.
-Nem úgy értettem! Olyan megértő vagy velem, mint Elena Stefan-nal. -mentegetőztem. Ez valóban így volt. Stefan-t elfogadta Elena és kedves volt vele. Zoey is ilyen most.
-Jah... -lehelte.
-Ők szeretik egymást, még akkor is, ha Stefan vámpír. Velünk is menne ez a dolog. Nem gondolod? -néztem rá óvatosan. Belül vágytam rá, hogy azt mondja szeret. Olyan jó lehet, ha valaki ezt a szemedbe mondja és még komolyan is beszél. Egy vámpírba is lehetnek szerelmesek. És a vámpír is lehet szerelmes...
De mielőtt válaszolhatott volna megcsörrent a mobilom. Kelletlenül kihúztam a zsebemből és ránéztem a hívóra.
-Emlegetett szamár! -mormogtam és felvettem.
-Mi van, Stef? -morgolódtam gúnyosan.
-Baj van... -zihálta. Felkeltette az érdeklődésemet.
-Micsoda? -váltottam komolyabbra, de a hangomban ott bújkált a: "Miért pont engem kellett hívni?" szarkazmus.
-Elena...véletlenül... -dadogott.
-Mond már! -parancsoltam rá.
-Vámpír lett! -bökte ki.

8. fejezet - Jó útra téltél? Mi lett veled? Eszednél vagy?

Azonnal Zoey-ék háza felé futottam, ahol két lány dulakodott. Sarah nyakon harapta az értetlen csajt, aki ordibálva kapálózott. Szerencsére nem Zoey volt az, ő nem messze tőlük sikoltozott és nézte a patakokban csurgó vért, ami a lány nyakából folyt le.
-Damon! -kiabálta a levegőbe. Nem láthatott, messze voltam. Mint egy hűséges kutya, úgy engedelmeskedtem a hívószóra. Amint odaértem hozzájuk megfogtam Sarah-t és eldobtam. Az áldozata már eszméletét vesztette, de hallottam még a szíve ütemes, ám halk dobbanásait. Sarah hamar visszajött, de elálltam az útját és verni kezdtem.
-Menjetek be! -parancsoltam.
Zoey összekaparta a földön fekvő vérző barátnőjét és az ajtóhoz loholt.
-Éhes vagyok! -sziszegte a szőke. Besodortam magunkat a fákhoz és letörtem egy gallyat.
-Nem Zoey-ból fogsz "Ünnepeljük meg, hogy vámpír lettem!" vacsit csinálni -fenyegettem és hason döftem a fával. Elakadt lélegzettem meredt rám.
-Mellé! -mosolygott.
-Direkt! -röhögtem vissza csúfondárosan és beljebb nyomtam az ágat. Tudom, hogy az lenne az ésszerű, ha megölném, de mégiscsak Zoey barátnője...
-Ezt Zoey-nak köszönd! -morogtam és kihúztam a fegyverem. Öklendezve borult a földre. -Most pedig takarodj!
Ijedten emelte rám a szemét, de nem hátrált.
-És, ha a kis csajod úgy dönt, hogy megöhetsz? Utánam jössz? -kérdezte.
-Természetesen meglakolsz a tettedért -hagytam rá. -Már úgysem mehetsz vissza abba a házba, ahol eddig éltél. Most, hogy halott vagy, szabadon bolyonghatsz, messze ettől a helytől. Ez az én városom, két vámpír nem fér el. Ha vissza mersz jönni, saját magam tépem ki a szívedet! -kaptam el a nyakát.
-Rendben -fulldokolt. Egy bokorba vágtam. Összeszedte magát és elfutott. Figyeltem, merre megy, de valóban el, a másik irányba vezetett útja.
Elégedetten ballagtam Zoey-ékhoz, bár nem voltam teljes mértékben büszke magamra. Régen szemrebbenés nélkül megöltem volna, de mióta megváltoztam, a szeretteim érdekeit is figyelembe veszem. Jelen esetben azt, hogy Zoey biztosan nem örült volna, ha megölöm a barátnőjét. Még, ha rátámadt is a másikra, akkor sem hinném. Ő ennél jószívűbb.
Egy pislogásnyi idő alatt odaértem az ajtóhoz és már messziről hallottam a bentről kiszűrődő zajokat.
-El kell mennünk egy kórházba! -aggodalmaskodott Zoey. Valaki felemelte a kezét.
-Mi volt ez? Mi történt? Ki az a pasi és... Sarah...Miért tette ezt? -sírt egy mélyebb hang.
Gyorsan bevágtattam. A rövid, barna hajú lány megrémült és felugrott a kanapéről.
-Hú! Téged aztán jól elkaptak! -fintorogtam. Zoey rosszalló pillantásokat lövelt rám. A homloka már nem volt annyira véres, de a vágás még mindig ott piroslott.
-Hogy hívják? -böktem a halálsápadttá ijedt csajra. Lábai csúszkáltak a padlón, közel járt az ájuláshoz.
-Nancy -súgta Zoey. Nancy-hez léptem, két tenyerem közé fogtam barna hajával bekeretezett arcát és a szemébe meredtem.
-Nancy, téged megtámadt egy kóbor kutya. Egyedül voltál az utcán és az csak úgy megjelent és letepert. Valaki elzavarta, de te elájultál. Zoey talált rád, aki engem hívott, hogy vigyünk be a kórházba! -hipnotizáltam. A varázserőm hatott.
-Oké -nyögte és összeesett. Óvatosan kézbe kaptam.
-Mit csináltál vele? -rémüldözött Zoey. Felsóhajtottam.
-Van kocsid? -váltottam témát. Zavart képpel fordult meg és ment ki a házból, egyenesen a garázsba. Követtem és figyeltem, amint egy gombbal felnyitja az ajtaját. Egy csodaszép piros autó figyelt belülről, de most nem törődtem vele.
-Szállj be! -parancsoltam. Kinyitottam a hátsó ajtót, befektettem Nancy-t, majd elfoglaltam a vezető helyét. Zoey már melettem ült.
Beindítottam a motort és kilőttem. Fogalmam sem volt, hol van a kórház, csak mentem. Próbáltam előhalászni egy térképet a gondolatim közül, de semmi.
-Majd mutatom az utat -suttogta Zoey. Mintha a gondolataimban olvasna, vagy ennyire kiült az arcomra a tanácstalanság?
Pár percig némán mentünk, arra amerre mutatta. Mikor ránéztem láttam rajta dühöt, kétségbeesést és félelmet. Meg még valamit... De nem tudtam megfejteni pontosan mi volt.
-Bökd ki mi nyomja a kicsi szívedet! -vetettem oda viccesen, de belülről szaggatott a felismerés: Mi van, ha megijedt tőlem és soha többé nem akar látni?
Megrázta a fejét.
-Vámpír vagy -ez inkább megállapításnak hangzott, mint kérdésnek. -De... -nyögte, de elcsuklott a hangja. -Megmentettél minket!
Felé pillantottam és a szeme könnyes volt.
-Nem kell sírni, egy köszönöm is elég lenne -meredtem az útra. Megint a csúfolódás mögé rejtem a valódi érzelmeimet.
-Köszönöm -válaszolt. -De ezzel nem mondtam el mindent. -folytatta és én berezeltem. Ha most jön a: " De nem lehetünk együtt, mert mi van, ha megölsz? " duma, akkor én szíven döföm saját magam.
-Mit szeretnél tudni? -kérdeztem folytott hangon. Szemem sarkából láttam, hogy megfeszült a testtartása.
-Hogy megy ez? Milyenek a...vámpírok? -érdeklődött. Kifújtam egy nagy adag levegőt. Egyenlőre megúsztam. Nem tudnám elviselni, ha ő is elhagyna. Ha Elena beletörődött, hogy vámpír vagyok, akkor neki is el kell fogadnia.
-Hát emberi vért iszunk, kerüljük a napfényt, mert hamut csinál belőlünk, vannak fogaink és a szemünk sem szép, mikor átváltozunk, sőt még a karó is megöl. -hadartam. Felvonta a szemöldökét.
-De te mész a napfényben -képedt el.
-Mert van egy bazi nagy gyűrűm, ami megvéd -mozgattam meg a gyűrűt viselő kezemen az ujjaimat.
-Ó... -csak ennyit mondott. -És mi volt az a képesség, amivel elkábítottad Nancy-t?
-Ez a befolyásolás volt. Tudok irányítani másokat!
-Engem...? -kezdte, de leállítottam.
-Soha, meg verbánt iszol és az megvéd. Valamint engem legyengít -sóhajtottam és felé fordultam. Egy ideig értetlenül meredt rám, aztán leesett neki és kezét a szája elé tette.
-Bocsánat! -nyafogta. -Nem tudhattam! -szabadkozott. Legyintettem.
-Semmi baj, túléltem -mosolyogtam.
-Bántani akartál engem valaha is? -suttogta pár pillanat múlva. Őt? Soha -nyögtem magamban.
-Nem! -Határozott válasz volt. -Én a vérbankból hozom a kaját és az, hogy csókolózol egy vámpírral az nem árt. Szerintem nagyon is jó -kuncogtam és rákacsintottam. Elmosolyodott. Úgy érzem enyhült a feszültség.
-Akkor nem vagy veszélyes? -vette komolyabbra.
-Hát rád nem. Másokra... -kezdtem és a fejemmel a hátsó ülésre intettem -Lehetséges.
A csaj vére már kissé csábított, de Zoey-é jobban. Ezt csak nem mondhatom el neki. Jobb, ha azt hiszi őt nem bánthatom, ha nem akarom akkor sem. Pedig ez nem igaz. Bármikor elveszthetem a fejem, de ennek kicsi az esélye. Nem fogok óvatoskodni, mert nincs rá szükség. Mindig teli hassal megyek hozzá, így lesz kiegyensúlyozott az élet. Mármint, ha még beenged. Apropó behívás...
-Te behívtad azt a vámpírt, aki megtámadt? -vontam fel a szemöldököm.
-Igen. Miért? -zavarodott össze.
-A vámpírok csak, akkor léphetnek be egy emberek lakta házba, ha előtte behívják őket -közöltem egy újabb tényt. Bólintott. Úgy látom jól fogadja ezt az egészet.
-Itt a kórház! -mutatott ki az ablakon. Befordultam balra a parkolóba és leállítottam a kocsit. Gyorsan kikaptam a még mindig ájult lányt az utastérről és megindultunk befelé.
Odabent ijedező nővérkék fogadtak minket és egyből biztosítottak két ágyat, amivel bevitték őket a sürgősségire. Én kint vártam a váróteremben, de hallottam, amint az orvos ellátja a sebeiket. Zoey elmagyarázta neki Nancy balesetét és az övét. Lefejelte a fürdőszobában a mosdókagylót... Jobbat is kitalálhatott volna. Örömmel hallottam, hogy Zoey már hazajöhet, csak kisebb sérülése van, amit össze kellett varrni. Nancy még marad pár napig.
Türelmetlenül siettem a szobába, ahol voltak és Zoey épp kijött az ajtón.
-Remélem rendbe jön! -lesett az üvegen keresztül Nancy-re. Rosszul nézett ki és egy nagy kötés volt a nyakán.
-Már láttam mást is ilyen állapotban. Pár nap és tényleg kiengedik -bíztattam és kezemet a homlokára helyeztem.
-Te hogy vagy? -aggodalmaskodtam.
-Jól -hajtotta le a fejét. Zavarodottan emeltem föl az állát.
-Mi a baj? -néztem zöld szemeibe.
-Még komolyan gondolod, amiket a múltkor mondtál? Hogy megváltoztál és mellettem jó útra térhetsz?
Összeszorult a gyomrom.
-Igen! -jelentettem ki.
-Akkor... -kezdett bele, de nem folytatta. Helyette ajkát az enyémre tapasztotta. Gyengés csókja jól esett és örömmel töltött el.
-Elfogadom, hogy az vagy ami. Ez ellen már nem lehet mit tenni. -mondta a csók után. -Megengedem, hogy mellettem légy és megváltozz. Adok egy esélyt, hogy jó vámpír legyél!  -a végét a fülembe suttogta. Halott szívem, ha tehetné ugrándozna most.
-Köszönöm. Nem fogok csalódást okozni! -öleltem magamhoz és a nyakába pusziltam. Újra érzelmek járták át a testemet, erősebbek mint eddig. Elvisel és segít nekem! Mondtam, hogy a Megváltóm!

7. fejezet - Vámpírok márpedig vannak

-Őt hagyd ki ebből! -parancsoltam a Zoey-val incselkedő vámpírnak. Karjával hátrulról átfonta a nyakát, hogy ne meneküljön, Zoey keze a vastag és erős alkarját ráncigálta. Eredménytelenül.
-Miért? -értetlenkedett megjátszva.
-Én kellek neked, nem ő. Én öltem meg Lexit, nem ő! -mutattam rá az indokra. Zoey halálra rémülve emelte rám a tekintetét.
-Micsoda? -krákogott. Szomorúan bólintottam.
-Épp, ezért bosszulom meg rajta. Te elvetted az én szerelmemet, így logikus, hogy... -kezdett bele incselkedve, mégis fájdalommal a hangjában.
-Nem! -vicsorogtam.
Zoey zaklatottan fészkelődött.
-Nyugi! -suttogta a fülébe, de nem hatott. -Verbénát itattál vele? Vagy azt hord? -fintorgott rám.
-Én nem tudom! -ráztam a fejem és eltöprengtem. Zoey mondta, hogy szereti.
Gyanakvó pillantással mérgette.
-Honnan tudsz rólunk? -sziszegte. Zoey nyelt egy nagyot.
-Kikről? -szeppent meg.
-Ne játszd a hülyét! A pasid biztos beavatott a mocskos kis titkába -biccentett felém. Zoey rámpillantott, szemében zavarodottság és félelem keveredett.
-Miről beszél, Damon? -rémüldözött, a hangja elcsuklott. Nem tudtam megszólalni, csak gyilkos terveket szövögettem a vámpír iránt.
-Igen, Damon, mondd el neki mi vagy! -gúnyolódott. Felment bennem a pumpa, vámpírrá változtam. Begörnyedtem és ráugrottam támadónkra, aki átröpítette Zoey-t a szoba másik végébe, egyenesen a polcra. Hallottam, amint hangosan csattan és törik valami, majd leesik a földre. Nem néztem rá, a fenyegőnkre öszpontosítottam.
Lefogtam, a földre tepertem és ütni kezdtem. Csúfondáros mosollyal a torkomhoz kapott és folytogatott. Én szétfeszítettem vasmarkait. Szélsebesen az üvegasztalomhoz siettem és felkaptam, majd a fejébe vágtam.
-ÁÁÁ! -ordított fel és az arcához nyúlt, amit teljesen eltorzítottak az üvegszilánkok okozta sebek. Gyorsan kihasználtam az időt, kitörtem a már lap nélküli asztal lábát és egyenesen a szívébe döftem.
Elakadt lélegzettel lesett le a mellkasába álló fára, majd kipréselt magából egy mondatot:
-Hol van a szőke? -Majd összeroskadt. Rendeztem vonásaimat.
Zihálva néztem a tetemet és a kárt, amit okozott. Na szép munkát végzett!
Érzékeny fülem felismerte a vágtázó szívhangot. Megfordultam és a padlón riadtan megdermedt Zoey-ra pillantottam és a nagy vágásra a homlokán, melyből csak úgy ömlött a vér. Beüthette a fejét a polcba... Segítőkészen nyújtottam érte a kezem, de ő felült és hátát a falhoz nyomta.
-Nem bántalak! Vérzel, orvoshoz kell menned -mentegetőztem szelíden. Ő ahelyett, hogy meghallotta volna, remegve kérdezte meg:
-Mi vagy te?
Beszívtam egy nagy adag oxigént.
-Tudod te azt. Láttad!
Berezelve húzódott el a sarokba.
-Nem hiszem el, ez lehetetlen! -dadogta. Leguggoltam.
-Nyugodj meg! Ez nem olyan nagy baj, el lehet fogadni. -próbáltam higgadtam beszélni, de nekem is el kellett rejtem a kétségbeesésemet. Ha rosszul fogadja lényemet, akkor viszlát boldog élet, újra jön az önsanyargatás. Ő a Megváltóm, nem akarom elveszíteni.
-Az előző barátnőid is beletörődtek? -nyúlt a nyílt sebére és próbálta letörölgetni a vért. Kissé kínzott az illata. -Megértették, hogy egy vérszomjas vámpír vagy? -ingerült hangon folytatta.
Felfutottam az emeletre és kivettem egy törlőruhát a szekrényből, ami a folyosón állt. Visszaérve Zoey homlokához nyomtam.
-Kösz -nyögte és ellökte a kezem. Felcsillant egy halvány remény, hogy bele tud törődni és szóba áll velem.
-Sajnálom -köszörültem meg a torkom.
-Én szerintem...megyek -tápászkodott fel és már nyújtotta volna át a rongyot, de én ellenkeztem:
-Maradjon nálad, szorítsd a sebre!
Felvonta a szemöldökét, és felismerés sunat át az arcán.
-Óóó...hogy véres. Oké... -kezdett bele, de félbeszakítottam:
-Dehogy! Kibírom! -prüszköltem bosszúsan, amiért alábecsül.
Lassan kilépdelt az ajtó helyén -az ajtó a földön hevert-, közben körülnézett. Szeme megállt a halott vámpíron és összeborzongott. Mikor kiért a járdán megdermedt.
-Szia Sarah! -köszöntötte az alakot, aki elélépett.
-Éhes vagyok! -nyöszörgött a másik. Védelmezőn kifutottam és kettejük közé álltam. Magam mögé bújtattam Zoey-t.
-Mit csinálsz? -kiáltozott.
-Ő is az! -fújtattam és nekirontottam a szőkének. Egy darabig lefogtam, de kiszabadult és Zoey felé ugrott. Az utolsó másodpercben megfogtam a lábát és eldobtam a házam meletti fák közé.
-Menekülj! -utasítottam a jégszoborrá fagyott Zoey-t, aki késve, de elrohant.
Az új vámpír után eredtem. Átfésültem minden közeli ház udvarát, de sehol sem volt. Biztosan Lexi átkozott barátja változtatta át, hogy ha vele végzek is, a csajjal legyen gondom még.
Végül vérfagyaztó sikoly rázott fel.

6. fejezet - Ha egy pillanatig is boldog vagy, tudnod kell: egy perc múlva minden rosszra fordul

-Nem akarsz maradni, hogy beszélgessünk? -kérdezte reménykedve a küszöbön. Felsóhajtottam és megfogtam a kezét.
-Át kell gondolnom a döntésemet, amit ma hoztam...mert eddig még nem volt ilyen...tapasztalatom, hogy mit hogy kell. Érted? -néztem le zöld szemeibe.
Merengve válaszolt:
-Oké, de...mégsem értem -nevetett fel. Elmosolyodtam.
-Eddig még nem volt csak egy komoly kapcsolatom és az is régen. Át kell értékelnem magamban az egészet, mert ez eléggé megváltoztatja az életszemléletem.
Bólogatott.
-O-oké. Szólj, ha megvagy a belső értékeid átnézésén. Addig is szia -suttogta. Láttam rajta, hogy furcsának tekinti. Bocsánatkérés képpen visszahúztam, amikor ment volna be és lágyan megcsókoltam. Felemeltem az állát.
-Nyugi, nem vagyok flúgos csak...komplikált. De azért jófej -kuncogtam féloldalas mosollyal. Megölelt.
-Tudom.
Egy utolsó puszit nyomtam az arcára és eliszkoltam. Természetesen emberi tempóban, pedig most inkább süvítettem volna, mint a szél.
Feldobott az, hogy ilyen nyíltan beszéltem az érzéseimről valakivel, aki nem én vagyok. Magamban mindent elrendezhetek, úgy jobb, de ez most szokatlan volt. És nem rám valló.
Mikor beléptem a nyitott ajtón feltűnt valami: hol van a szőke csaj? Különösebben nem izgatott, hogy jól van-e, de azért mégiscsak eltűnt. Na mindegy.
Ledobtam magam a kanapéra és rájöttem, hogy részegen mentem el Zoey-hoz és józanul jöttem vissza. Jót tesz nekem az érzelgősség...
Gondolkodnom kell! Én nem vagyok egy hős, se egy Stefan, én más vagyok. Csak olyanokkal törődöm, akiket bírok, akiket nem, azok nem érdekelnek. Például ez a Sarah is. Kit érdekel, hogy jól van-e? Ellenben, ha Zoey-ról lenne szó... Vagy az öcsémről. Mert mégiscsak családtag, ha próbálom is eltaszítani magamtól. De ez Kathrine és Elena miatta van csak, de most hogy őket már lezártam, kész vagyok a békülésre. Szeretem az öcsém, de nem mutattam ki, túlságosan is bosszúálló voltam. Most, hogy megvilágosodtam eszembe jutott, mikor Stef emberi cuccon élt. Rossz volt ránézni, ezért segítettem. Elenának viszont azt mondtam, hogy nem törődök a sorsával. De ez nem igaz!
Hirtelen felindulásból előkaptam a mobilom és felhívtam Stefan-t.
-Igen? -szólt bele rekedten.
-Szia, öcsi! -üdvözöltem.
-Szia. Hogy vagy? Kinek az életét döntöd romba éppen? -próbált poénkodni. Csúfondárosan felnevettem.
-Kösz. -nyögtem. -Figyelj szeretnék mondani valamit. Sajnálom. Sajnálom, hogy rossz testvér voltam -váltottam témát.
-Ööö... -csak ennyit tudott kipréselni.
-Komolyan mondom. Megváltoztam! Új életet kezdtem, egy jobbat. Kezdek újra érzelmes lenni, bekapcsoltam! -örvendeztem. Hogy tudok ilyen könnyen csevegni erről? A belsőmről, arról amit eddig gondosan őriztem a szívemben és amit most feltártam?
-Te be vagy rúgva! -vádolt meg.
-Nem már, ne légy ilyen kedves! -gúnyolódtam elkeseredve. -Tudom, hogy nem hihető, de igaz. Ismersz!
-Épp ez a baj...ismerlek elég jól, ahhoz hogy tudjam bepiáltál és hülyeségeket hadoválsz, hogy elhiggyem, majd beleröhögsz a képembe, mert átvertél. -mormogott. Felhorkantam.
-Az régen volt. Más lettem. Kedvesebb a szeretteimmel! -bizonygattam.
-Ó, szóval már szeretsz is? -folytatta. Begurultam.
-Én itt megróttam a bűneimet és jobb útra tértem te meg csak piszkálódsz és hitetlenkedsz? Kösz szépen. Visszhall! -csaptam le ingerülten. Nehezebb lesz, mint gondoltam! Nem fogom tudni, soha kiengesztelni őt. Már majdnem feleltem magamban, hogy: Mit foglalkozom én vele? , amikor leálltam a rosszakarással. Nem lehet örökké keserű, gonosz vérszívó. Lehet, hogy megtámadok néha embereket, de nem azért, hogy szórakozzak. Szükségeleteim miatt. És, ha kell megjavulok, Zoey megjavítja a szívem. Úgy, mint Elena. Elena... Ő hozzá jó voltam és az ő hibája, hogy fekete bárány lettem az elválásunk után. Visszaadta az érzelmeimet, de így lelki sebeket is ejtett rajtuk. Mi legyen vele? Elfelejtsem örökké? Most itt van Zoey, aki tetszik és jó eséllyel a szerelmem is lehet, a Megváltóm. Ez a jó szó. Rossz voltam mindenkihez, jött a Megváltó és megvilágosította a valóságot: nem lehetek egy szörny! Én is szerethetek, törődhetek másokkal, lehetek egy Stefan -azért gyengített kiadásban- és élhetek boldogan.
Meghoztam a döntést: megengedem, hogy általa emberibb legyek.
Ekkor valaki betörte az ajtót. Ijedten ugrottam fel és meredtem a földön heverő ajtóra, majd berúgójára.
-Te? -képedtem el. Lexi barátja volt, aki meg akart ölni Atlantában, azért mert én karóval átdöftem a barátnője szívét.
-Megismersz? -mosolyodott el.
-Ezt az arcot nem nehéz elfelejteni... -mutattam rá vámpírosodó képére.
Hirtelen felémfutott és a falhoz lökött. Fájdalmasan hullottam a földre, rám pedig a vakolat.
-Most nincs itt a barátnőd, hogy megvédjen, mi? -lépett elém és a nyakamnál fogva felhúzott. Lábammal hason rúgtam, így elejtett, majd ráugrottam és püfölni kezdtem. Megfogta az egyik szék lábát és kitört belőle egy fadarabot. Elfutottam a szoba másik végére.
-Nem kell a segítsége és nem a barátnőm -vetettem oda foghegyről. Hozzámvágta a fát, de én elkaptam. Ebben a pillanatban eltűnt. Cselre felkészülve néztem körül, majd megjelent a küszöböm, oldalán egy ismerős arccal, akinek a nyakát hátulról átfonta karjával.
-De ő igen! -röhögött. Zoey próbált szabadulni, de nem ment. Dühösen meredtem támadónk szemébe.