8. fejezet - Jó útra téltél? Mi lett veled? Eszednél vagy?

Azonnal Zoey-ék háza felé futottam, ahol két lány dulakodott. Sarah nyakon harapta az értetlen csajt, aki ordibálva kapálózott. Szerencsére nem Zoey volt az, ő nem messze tőlük sikoltozott és nézte a patakokban csurgó vért, ami a lány nyakából folyt le.
-Damon! -kiabálta a levegőbe. Nem láthatott, messze voltam. Mint egy hűséges kutya, úgy engedelmeskedtem a hívószóra. Amint odaértem hozzájuk megfogtam Sarah-t és eldobtam. Az áldozata már eszméletét vesztette, de hallottam még a szíve ütemes, ám halk dobbanásait. Sarah hamar visszajött, de elálltam az útját és verni kezdtem.
-Menjetek be! -parancsoltam.
Zoey összekaparta a földön fekvő vérző barátnőjét és az ajtóhoz loholt.
-Éhes vagyok! -sziszegte a szőke. Besodortam magunkat a fákhoz és letörtem egy gallyat.
-Nem Zoey-ból fogsz "Ünnepeljük meg, hogy vámpír lettem!" vacsit csinálni -fenyegettem és hason döftem a fával. Elakadt lélegzettem meredt rám.
-Mellé! -mosolygott.
-Direkt! -röhögtem vissza csúfondárosan és beljebb nyomtam az ágat. Tudom, hogy az lenne az ésszerű, ha megölném, de mégiscsak Zoey barátnője...
-Ezt Zoey-nak köszönd! -morogtam és kihúztam a fegyverem. Öklendezve borult a földre. -Most pedig takarodj!
Ijedten emelte rám a szemét, de nem hátrált.
-És, ha a kis csajod úgy dönt, hogy megöhetsz? Utánam jössz? -kérdezte.
-Természetesen meglakolsz a tettedért -hagytam rá. -Már úgysem mehetsz vissza abba a házba, ahol eddig éltél. Most, hogy halott vagy, szabadon bolyonghatsz, messze ettől a helytől. Ez az én városom, két vámpír nem fér el. Ha vissza mersz jönni, saját magam tépem ki a szívedet! -kaptam el a nyakát.
-Rendben -fulldokolt. Egy bokorba vágtam. Összeszedte magát és elfutott. Figyeltem, merre megy, de valóban el, a másik irányba vezetett útja.
Elégedetten ballagtam Zoey-ékhoz, bár nem voltam teljes mértékben büszke magamra. Régen szemrebbenés nélkül megöltem volna, de mióta megváltoztam, a szeretteim érdekeit is figyelembe veszem. Jelen esetben azt, hogy Zoey biztosan nem örült volna, ha megölöm a barátnőjét. Még, ha rátámadt is a másikra, akkor sem hinném. Ő ennél jószívűbb.
Egy pislogásnyi idő alatt odaértem az ajtóhoz és már messziről hallottam a bentről kiszűrődő zajokat.
-El kell mennünk egy kórházba! -aggodalmaskodott Zoey. Valaki felemelte a kezét.
-Mi volt ez? Mi történt? Ki az a pasi és... Sarah...Miért tette ezt? -sírt egy mélyebb hang.
Gyorsan bevágtattam. A rövid, barna hajú lány megrémült és felugrott a kanapéről.
-Hú! Téged aztán jól elkaptak! -fintorogtam. Zoey rosszalló pillantásokat lövelt rám. A homloka már nem volt annyira véres, de a vágás még mindig ott piroslott.
-Hogy hívják? -böktem a halálsápadttá ijedt csajra. Lábai csúszkáltak a padlón, közel járt az ájuláshoz.
-Nancy -súgta Zoey. Nancy-hez léptem, két tenyerem közé fogtam barna hajával bekeretezett arcát és a szemébe meredtem.
-Nancy, téged megtámadt egy kóbor kutya. Egyedül voltál az utcán és az csak úgy megjelent és letepert. Valaki elzavarta, de te elájultál. Zoey talált rád, aki engem hívott, hogy vigyünk be a kórházba! -hipnotizáltam. A varázserőm hatott.
-Oké -nyögte és összeesett. Óvatosan kézbe kaptam.
-Mit csináltál vele? -rémüldözött Zoey. Felsóhajtottam.
-Van kocsid? -váltottam témát. Zavart képpel fordult meg és ment ki a házból, egyenesen a garázsba. Követtem és figyeltem, amint egy gombbal felnyitja az ajtaját. Egy csodaszép piros autó figyelt belülről, de most nem törődtem vele.
-Szállj be! -parancsoltam. Kinyitottam a hátsó ajtót, befektettem Nancy-t, majd elfoglaltam a vezető helyét. Zoey már melettem ült.
Beindítottam a motort és kilőttem. Fogalmam sem volt, hol van a kórház, csak mentem. Próbáltam előhalászni egy térképet a gondolatim közül, de semmi.
-Majd mutatom az utat -suttogta Zoey. Mintha a gondolataimban olvasna, vagy ennyire kiült az arcomra a tanácstalanság?
Pár percig némán mentünk, arra amerre mutatta. Mikor ránéztem láttam rajta dühöt, kétségbeesést és félelmet. Meg még valamit... De nem tudtam megfejteni pontosan mi volt.
-Bökd ki mi nyomja a kicsi szívedet! -vetettem oda viccesen, de belülről szaggatott a felismerés: Mi van, ha megijedt tőlem és soha többé nem akar látni?
Megrázta a fejét.
-Vámpír vagy -ez inkább megállapításnak hangzott, mint kérdésnek. -De... -nyögte, de elcsuklott a hangja. -Megmentettél minket!
Felé pillantottam és a szeme könnyes volt.
-Nem kell sírni, egy köszönöm is elég lenne -meredtem az útra. Megint a csúfolódás mögé rejtem a valódi érzelmeimet.
-Köszönöm -válaszolt. -De ezzel nem mondtam el mindent. -folytatta és én berezeltem. Ha most jön a: " De nem lehetünk együtt, mert mi van, ha megölsz? " duma, akkor én szíven döföm saját magam.
-Mit szeretnél tudni? -kérdeztem folytott hangon. Szemem sarkából láttam, hogy megfeszült a testtartása.
-Hogy megy ez? Milyenek a...vámpírok? -érdeklődött. Kifújtam egy nagy adag levegőt. Egyenlőre megúsztam. Nem tudnám elviselni, ha ő is elhagyna. Ha Elena beletörődött, hogy vámpír vagyok, akkor neki is el kell fogadnia.
-Hát emberi vért iszunk, kerüljük a napfényt, mert hamut csinál belőlünk, vannak fogaink és a szemünk sem szép, mikor átváltozunk, sőt még a karó is megöl. -hadartam. Felvonta a szemöldökét.
-De te mész a napfényben -képedt el.
-Mert van egy bazi nagy gyűrűm, ami megvéd -mozgattam meg a gyűrűt viselő kezemen az ujjaimat.
-Ó... -csak ennyit mondott. -És mi volt az a képesség, amivel elkábítottad Nancy-t?
-Ez a befolyásolás volt. Tudok irányítani másokat!
-Engem...? -kezdte, de leállítottam.
-Soha, meg verbánt iszol és az megvéd. Valamint engem legyengít -sóhajtottam és felé fordultam. Egy ideig értetlenül meredt rám, aztán leesett neki és kezét a szája elé tette.
-Bocsánat! -nyafogta. -Nem tudhattam! -szabadkozott. Legyintettem.
-Semmi baj, túléltem -mosolyogtam.
-Bántani akartál engem valaha is? -suttogta pár pillanat múlva. Őt? Soha -nyögtem magamban.
-Nem! -Határozott válasz volt. -Én a vérbankból hozom a kaját és az, hogy csókolózol egy vámpírral az nem árt. Szerintem nagyon is jó -kuncogtam és rákacsintottam. Elmosolyodott. Úgy érzem enyhült a feszültség.
-Akkor nem vagy veszélyes? -vette komolyabbra.
-Hát rád nem. Másokra... -kezdtem és a fejemmel a hátsó ülésre intettem -Lehetséges.
A csaj vére már kissé csábított, de Zoey-é jobban. Ezt csak nem mondhatom el neki. Jobb, ha azt hiszi őt nem bánthatom, ha nem akarom akkor sem. Pedig ez nem igaz. Bármikor elveszthetem a fejem, de ennek kicsi az esélye. Nem fogok óvatoskodni, mert nincs rá szükség. Mindig teli hassal megyek hozzá, így lesz kiegyensúlyozott az élet. Mármint, ha még beenged. Apropó behívás...
-Te behívtad azt a vámpírt, aki megtámadt? -vontam fel a szemöldököm.
-Igen. Miért? -zavarodott össze.
-A vámpírok csak, akkor léphetnek be egy emberek lakta házba, ha előtte behívják őket -közöltem egy újabb tényt. Bólintott. Úgy látom jól fogadja ezt az egészet.
-Itt a kórház! -mutatott ki az ablakon. Befordultam balra a parkolóba és leállítottam a kocsit. Gyorsan kikaptam a még mindig ájult lányt az utastérről és megindultunk befelé.
Odabent ijedező nővérkék fogadtak minket és egyből biztosítottak két ágyat, amivel bevitték őket a sürgősségire. Én kint vártam a váróteremben, de hallottam, amint az orvos ellátja a sebeiket. Zoey elmagyarázta neki Nancy balesetét és az övét. Lefejelte a fürdőszobában a mosdókagylót... Jobbat is kitalálhatott volna. Örömmel hallottam, hogy Zoey már hazajöhet, csak kisebb sérülése van, amit össze kellett varrni. Nancy még marad pár napig.
Türelmetlenül siettem a szobába, ahol voltak és Zoey épp kijött az ajtón.
-Remélem rendbe jön! -lesett az üvegen keresztül Nancy-re. Rosszul nézett ki és egy nagy kötés volt a nyakán.
-Már láttam mást is ilyen állapotban. Pár nap és tényleg kiengedik -bíztattam és kezemet a homlokára helyeztem.
-Te hogy vagy? -aggodalmaskodtam.
-Jól -hajtotta le a fejét. Zavarodottan emeltem föl az állát.
-Mi a baj? -néztem zöld szemeibe.
-Még komolyan gondolod, amiket a múltkor mondtál? Hogy megváltoztál és mellettem jó útra térhetsz?
Összeszorult a gyomrom.
-Igen! -jelentettem ki.
-Akkor... -kezdett bele, de nem folytatta. Helyette ajkát az enyémre tapasztotta. Gyengés csókja jól esett és örömmel töltött el.
-Elfogadom, hogy az vagy ami. Ez ellen már nem lehet mit tenni. -mondta a csók után. -Megengedem, hogy mellettem légy és megváltozz. Adok egy esélyt, hogy jó vámpír legyél!  -a végét a fülembe suttogta. Halott szívem, ha tehetné ugrándozna most.
-Köszönöm. Nem fogok csalódást okozni! -öleltem magamhoz és a nyakába pusziltam. Újra érzelmek járták át a testemet, erősebbek mint eddig. Elvisel és segít nekem! Mondtam, hogy a Megváltóm!