6. fejezet - Ha egy pillanatig is boldog vagy, tudnod kell: egy perc múlva minden rosszra fordul

-Nem akarsz maradni, hogy beszélgessünk? -kérdezte reménykedve a küszöbön. Felsóhajtottam és megfogtam a kezét.
-Át kell gondolnom a döntésemet, amit ma hoztam...mert eddig még nem volt ilyen...tapasztalatom, hogy mit hogy kell. Érted? -néztem le zöld szemeibe.
Merengve válaszolt:
-Oké, de...mégsem értem -nevetett fel. Elmosolyodtam.
-Eddig még nem volt csak egy komoly kapcsolatom és az is régen. Át kell értékelnem magamban az egészet, mert ez eléggé megváltoztatja az életszemléletem.
Bólogatott.
-O-oké. Szólj, ha megvagy a belső értékeid átnézésén. Addig is szia -suttogta. Láttam rajta, hogy furcsának tekinti. Bocsánatkérés képpen visszahúztam, amikor ment volna be és lágyan megcsókoltam. Felemeltem az állát.
-Nyugi, nem vagyok flúgos csak...komplikált. De azért jófej -kuncogtam féloldalas mosollyal. Megölelt.
-Tudom.
Egy utolsó puszit nyomtam az arcára és eliszkoltam. Természetesen emberi tempóban, pedig most inkább süvítettem volna, mint a szél.
Feldobott az, hogy ilyen nyíltan beszéltem az érzéseimről valakivel, aki nem én vagyok. Magamban mindent elrendezhetek, úgy jobb, de ez most szokatlan volt. És nem rám valló.
Mikor beléptem a nyitott ajtón feltűnt valami: hol van a szőke csaj? Különösebben nem izgatott, hogy jól van-e, de azért mégiscsak eltűnt. Na mindegy.
Ledobtam magam a kanapéra és rájöttem, hogy részegen mentem el Zoey-hoz és józanul jöttem vissza. Jót tesz nekem az érzelgősség...
Gondolkodnom kell! Én nem vagyok egy hős, se egy Stefan, én más vagyok. Csak olyanokkal törődöm, akiket bírok, akiket nem, azok nem érdekelnek. Például ez a Sarah is. Kit érdekel, hogy jól van-e? Ellenben, ha Zoey-ról lenne szó... Vagy az öcsémről. Mert mégiscsak családtag, ha próbálom is eltaszítani magamtól. De ez Kathrine és Elena miatta van csak, de most hogy őket már lezártam, kész vagyok a békülésre. Szeretem az öcsém, de nem mutattam ki, túlságosan is bosszúálló voltam. Most, hogy megvilágosodtam eszembe jutott, mikor Stef emberi cuccon élt. Rossz volt ránézni, ezért segítettem. Elenának viszont azt mondtam, hogy nem törődök a sorsával. De ez nem igaz!
Hirtelen felindulásból előkaptam a mobilom és felhívtam Stefan-t.
-Igen? -szólt bele rekedten.
-Szia, öcsi! -üdvözöltem.
-Szia. Hogy vagy? Kinek az életét döntöd romba éppen? -próbált poénkodni. Csúfondárosan felnevettem.
-Kösz. -nyögtem. -Figyelj szeretnék mondani valamit. Sajnálom. Sajnálom, hogy rossz testvér voltam -váltottam témát.
-Ööö... -csak ennyit tudott kipréselni.
-Komolyan mondom. Megváltoztam! Új életet kezdtem, egy jobbat. Kezdek újra érzelmes lenni, bekapcsoltam! -örvendeztem. Hogy tudok ilyen könnyen csevegni erről? A belsőmről, arról amit eddig gondosan őriztem a szívemben és amit most feltártam?
-Te be vagy rúgva! -vádolt meg.
-Nem már, ne légy ilyen kedves! -gúnyolódtam elkeseredve. -Tudom, hogy nem hihető, de igaz. Ismersz!
-Épp ez a baj...ismerlek elég jól, ahhoz hogy tudjam bepiáltál és hülyeségeket hadoválsz, hogy elhiggyem, majd beleröhögsz a képembe, mert átvertél. -mormogott. Felhorkantam.
-Az régen volt. Más lettem. Kedvesebb a szeretteimmel! -bizonygattam.
-Ó, szóval már szeretsz is? -folytatta. Begurultam.
-Én itt megróttam a bűneimet és jobb útra tértem te meg csak piszkálódsz és hitetlenkedsz? Kösz szépen. Visszhall! -csaptam le ingerülten. Nehezebb lesz, mint gondoltam! Nem fogom tudni, soha kiengesztelni őt. Már majdnem feleltem magamban, hogy: Mit foglalkozom én vele? , amikor leálltam a rosszakarással. Nem lehet örökké keserű, gonosz vérszívó. Lehet, hogy megtámadok néha embereket, de nem azért, hogy szórakozzak. Szükségeleteim miatt. És, ha kell megjavulok, Zoey megjavítja a szívem. Úgy, mint Elena. Elena... Ő hozzá jó voltam és az ő hibája, hogy fekete bárány lettem az elválásunk után. Visszaadta az érzelmeimet, de így lelki sebeket is ejtett rajtuk. Mi legyen vele? Elfelejtsem örökké? Most itt van Zoey, aki tetszik és jó eséllyel a szerelmem is lehet, a Megváltóm. Ez a jó szó. Rossz voltam mindenkihez, jött a Megváltó és megvilágosította a valóságot: nem lehetek egy szörny! Én is szerethetek, törődhetek másokkal, lehetek egy Stefan -azért gyengített kiadásban- és élhetek boldogan.
Meghoztam a döntést: megengedem, hogy általa emberibb legyek.
Ekkor valaki betörte az ajtót. Ijedten ugrottam fel és meredtem a földön heverő ajtóra, majd berúgójára.
-Te? -képedtem el. Lexi barátja volt, aki meg akart ölni Atlantában, azért mert én karóval átdöftem a barátnője szívét.
-Megismersz? -mosolyodott el.
-Ezt az arcot nem nehéz elfelejteni... -mutattam rá vámpírosodó képére.
Hirtelen felémfutott és a falhoz lökött. Fájdalmasan hullottam a földre, rám pedig a vakolat.
-Most nincs itt a barátnőd, hogy megvédjen, mi? -lépett elém és a nyakamnál fogva felhúzott. Lábammal hason rúgtam, így elejtett, majd ráugrottam és püfölni kezdtem. Megfogta az egyik szék lábát és kitört belőle egy fadarabot. Elfutottam a szoba másik végére.
-Nem kell a segítsége és nem a barátnőm -vetettem oda foghegyről. Hozzámvágta a fát, de én elkaptam. Ebben a pillanatban eltűnt. Cselre felkészülve néztem körül, majd megjelent a küszöböm, oldalán egy ismerős arccal, akinek a nyakát hátulról átfonta karjával.
-De ő igen! -röhögött. Zoey próbált szabadulni, de nem ment. Dühösen meredtem támadónk szemébe.