My best scene from ' The Descent '

Elhoztam nektek az egyik kedvenc TVD-s jelenetem ( rajta van az 5-ös listámon ). A ' The Descent ' -ből nekem ez tetszett a legjobban. Az indok, mert itt megmutatkozik Damon igazi énje és én itt nem a gyilkosra gondoltam a végén. Aki egy kicsit is meg tudja érteni Damon érzéseit az tudja, miért tette ezt a végén. A sírás és a piálás, majd az őszinte beszéd volt a megható. Végigsírtam... Egyébként nekem tisztára hátborzongató érzésem volt, mert tudtam, hogy én ezt régebben már megírtam, azt ahogyan Damon valójában érez. ( többek között az utolsó fejezetben is, amit már decemberben kézzel megírtam, mert jött az ihlet, most csak javítgattam a kinézetén az egésznek ). Kíváncsi lennék, hogy szerintetek jól eltaláltam és továbbra is jól visszaadom Damon érzéseit? Ez egy örök kérdés nálam... Köszönöm a válaszokat!

27. fejezet - Nem vagy egyedül!

Sziasztok!

Hirtelen és gyorsan elhoztam nektek a befejező fejezetet, mert már nem bírtam magammal és meg kellett veletek osztanom a legnagyobb titkot. :D

Remélem tetszik és pár ajánlott zene:

Janicsák Veca - Ha volna két életem

Sleepstar - I Was Wrong

Ákos -Keresem az utam

Nickelback - Far Away

Rise Against - Hero of war

One Republic - All this time

Összetörve botorkáltam a régi temető erdejében. Egyik fától a másiknak dőltem. Ez az érzelmi káosz nagyon megviselt. Próbáltam mindent elfelejteni. Azt a sok kínt, ami most vetett be börtönébe és nem akar kiengedni. Soha többé!
 Ködös tekintettel felnéztem az égre. Hajnalodott. Hamarosan felkel a nap és mindennek vége.
Elena szenvedő arca jutott eszembe. Amilyen szörnyűséges szemmel figyelte Stefan halott testét. Szerette. Ez biztosan így van. Azt már magam sem tudom, hogy még szereti-e. De engem nem! Csak barátként. Ha életben maradok csak ő lesz nekem, de el kell viselnem a szenvedést is mellé, hogy, minden nap látnom az arcán öcsém hiányát és tudni, hogy én soha nem leszek neki elég jó. Nem fog szeretni, Stefan emléke és a közös múlt túl erős számára. Vele tudnék maradni csak azért, hogy ne legyen magányos? Valószínűleg nem bírnám a kínszenvedést, amit ez okoz. Érzéketlenné pedig nem válhatok. Túl sok seb van vérző szívemen, ahhoz, hogy csak úgy gyógyítás nélkül lezárjam. Ez nem ilyen egyszerű. Belehalnék.
De az lenne a legjobb számomra. A halál. Ahol egyedül vagyok, fájdalom nélkül. Úgysem szeret senki, a régi Damon már nem lehetek és semmi hasznom nincs ebben a leroncsolódott állapotomban. Kinek hiányoznék?
 Ha meghalok Elena meglesz nélkülem. Nehezen, de majd Zoey segít neki. Megvédi minden rossztól és attól az ikerpártól is, akikről szinte semmit sem tudok. Nem kell majd megölniük, meghalok én magam is.
Végigfuttattam az ujjam az egyik fejfán, ami mellett elmentem. Már akkor meg kellett volna halnom, amikor apám lelőtt. Ami halott az maradjon is az. De én felkeltem. A létezésem természetellenes.
Ebben a pillanatban ember akartam lenni. Gondatlan fiatal, akinek a szíve több fájdalmat bír el, mint egy vámpíré. Mert a vámpír szív tiszta és minden visszatükröződik rajta. Ha elhal a szív, vége minden fájdalomnak, ami benne felhalmozódott. Ezt akartam én is.
De mi vár rám a halál után? Ha meghalok mi lesz velem? Örökre elveszek a sötétségben? Elnyel a zord és fojtogató vég? Vagy van remény? Egy új, megtisztult lélekké válhatok? Aki jámbor és tiszta, hófehér lappal kezd? Kaphatok egy új esélyt a jobb életre? Több, mint valószínű, hogy nem. Én nem. Mert amiket átéltem és amiket emiatt tettem kitaszított a boldogságból. Én mindig is balszerencsés leszek.
Megpillantottam az első játékos napsugarat, ami kibújt a felhők mögül. Egy sírkövet világított meg fényével.
Döntöttem. A naptól megvédő mágikus gyűrűmet fixíroztam. Ujjaim köré fogtam és lehúztam. Óvatosan lehelyeztem egy közeli fejfára és a kékes-szürke árnyalatait figyeltem. Boldog voltam, most, hogy vége lesz mindennek. Mégis féltem, de abba az elméletembe kapaszkodtam, hogy ennél már csak jobb lehet minden.
Most már futottam. Felszabadultan rohantam előre. A zöld fák úgy suhantak el mellettem, mintha autóból nézném őket. Tanulhattam volna. Fordíthattam volna eredményesebb dolgokra is a hosszú életem, ha már vámpír voltam. Késő bánat!
Egy kis tisztásra értem, ahol már nem takartak el a fák ölelő lombjai. A nap szabadon rámsüthetett volna, hiszen a pólómat nem vettem fel, miután Elena leszaggatta rólam, de most elbújt.
Gyors léptek zaját hallottam meg mögülem, amik kétségbeesetten közeledtek.
-Damon! -kiáltotta az ismerős, bársonyos hang. Szívem összeszorult, mikor hozzámért. Nem akartam megfordulni, szembenézni vele.
-Ne tedd! -könyörgött és próbált megfordítani. Nem! Nem billenthet ki felépített nyugalmamból, ami pár perce szerencsésen kiküszöbölte a kín legjavát.
-Menj el! -sziszegtem még mindig háttal.
-Nem! -ellenkezett és megfogta az arcom. Elérte, hogy félig-meddig felé forduljak. Barna szemében halálfélelem vegyült a szenvedéssel. Már ő is szenved? Mit tettem már megint?
-Elena... -nyögtem. -Hagyj békén! Rajtam már nem lehet segíteni! -hesegettem összevont szemöldökkel. Nem tántorított.
-De én segítek! Átvészeljük. Együtt -ajánlotta és bizonyította igazát azzal, hogy elővette a gyűrűmet. -Vedd el! -parancsolta. Néztem egy darabig az ékszeren a D betűt. Damon... Dana... Valami más megmozdult az agyamban. Valami új. Olyan ismerős ez a név, mintha... Hallottam volna már valahol... Mintha ki is mondtam volna... De ez most nem számított. Nem fogadhatom el, azt a tárgyat, ami meg tudna óvni a haláltól. Mert nem szabad, hogy megmentsenek.
-Én már halott vagyok lélekben! -erősködtem és elálltam az útjából. Közelebb léptem egy kőhöz, amire már rávilágított egy pici napsugár.
-Nem lehetsz az! Még érzel! -követett fülembe duruzsolva. Mérgesen néztem szembe vele, de szememben tüstént könnycseppekből álló hadsereg gyülekezett.
-Éppen ez a baj! Túlságosan közel engedtem magam a szeretethez, hogy fáj az elvesztése. Minden fáj! Nem tudom elviselni többé! Megöl! -siránkoztam az arcomat fogva. Tenyerét az enyémre tette.
-Megbírkózunk vele -folytatta az előbbi rizsát. Megráztam a fejem, leejtette rólam védelmező kezeit.
-Miért tennéd ezt? A sírban átvertél! Mindig is Stefan-t szeretted, engem csak kihasználtál. Mint mindenki más... -vitatkoztam és a végét már nagyon halkan mondtam. Siránkozásnak tűnhetett. Vágyakozva emeltem a szemem az égre, de a nap nem sütött.
-Ez nem igaz! Mióta visszajöttél tudtam, hogy más vagy. Közelebb éreztelek magamhoz. Mikor megérintettél, megcsókoltál egy világ robbant ki belőlem. Megvilágosodtam. Stefan nem érdemelt meg! De te igen! Csak azért sírtam miatta, mert...meghalt és kötődtem hozzá. De most már nem! -ömlött belőle az igazságözön. Vagy a hazugságáradat? Most már semmit nem tudtam elhinni.
-Nem igaz! -néztem rá keményen. Már sírt.
-De...-nyelt egyet sírva. -Kérlek Damon, ne csinál ezt! -kérlelt újra. Felvontam a szemöldököm és éreztem, hogy hamarosan összeesek a fájdalomtól.
-Miért ne? Nem érted, hogy nekem ez megváltás? -erősen artikulálva hadonásztam. -Miért lenne neked annyira rossz az elvesztésem? Pont annak, aki miatt teszem, mert nem szeret? -faggattam teljesen megőrülve.
Abban a keserves pillanatban, mintha megállt volna az idő. Szenvedőbb maszkot vett fel, mint mikor Stefan meghalt, de eközben valami könnyed melegség is átjárta, majd ebben a megfagyott levegőben kimondta:
-Tudni akarod az igazat? Mert... Damon, én szeretlek! -bökte ki. -És, ha meghalnál abba én is belepusztulnék. -mondta teljes őszinteséggel. A szívem még ennél is jobban kővé dermedt. Majd mintha újra lenne benne erő és kitartás, megtelt érzelemmel. De ez már nem fájt. Ez éltetett. Nem bírtam megszólalna, csak lestem bambán és éreztem, ahogyan egy lassú könnycsepp legördül megfagyott arcomon. Elena eközben eltökélten az ujjához nyúlt.
-Már mondtam. Ha meghalsz -kezdett bele és lehúzta gyűrűsujjáról a saját mágikus védelmet nyújtó gyűrűjét- én is! -azzal tenyerembe helyezte. Kisírt szemét rám emelte.
Megfogtam a kezét és visszahelyeztem a csakis neki készített, E betűs, piros és ezüst árnyalatű gyűrűt. Mélyen barna őzikeszemeibe néztem.
-Nem hagyom, hogy meghalj miattam -suttogtam.
-Akkor te se halj meg! -susogta és óvatosan feladta rám a gyűrűmet. A nap sugarai most törték át a vastag felhőket, amik látszólag azt akarták: éljünk!
Megkönnyebbülve megöleltem és hálát adtam neki. Ha ő nem jön értem, már halott lennék és soha nem tudtam volna meg, hogyan érez.
-Túléljük a fájdalmat -biztosított és belesírt a mellkasomba.
-Igen -helyeseltem boldogan. -De csakis együtt. -Ezzel felemeltem az állát és magamhoz húztam. Apró ajkára helyeztem az enyémet. És ekkor megszűnt a világ és minden eddigi fájdalom. Ajkaink kiéhezve falták egymást. Csak mi voltunk ketten. És a mérhetetlen szerelem!

Egy nappal később

Hevesen csókolóztunk Elena-val a nagy kanapén, amikor csöngetett valaki. Morgott egyet, ami azt jelentette nem akar tőlem elszakadni, csak mert valaki itt van. Mégis elhúzódtam tőle. Morcosan méregetett.
-Nyugi! -vigyorogtam. -Visszajövök! -kacsintottam. Elmosolyodott.
-De siess! -parancsolta és megpuszilta az állam.
Kuncogva mentem el tőle. Végignéztem magam. Minden ruhadarab rajtam volt, nem kellett felvennem semmit, amit illett volna. Biztosan a serrif az, hiszen bejelentettem Stefan eltűnését a városból. Zoey elégette mindkettő hullát, majd visszament New York-ba. Nem hiányzik. Csak egy kicsit.
Egyre jobban csöngettek kívülről.
-Megyek már- kiáltottam és már ki is pattintottam a zárat. Kitártam a nagy faajtót és abban a pillanatban megtorpantam. Megfagyott a vér az ereimben. Egy kék szemű, hosszú fekete hajú lány nézett vissza rám. Fekete ruhája kihívó volt. Kacéran mosolygott.
-Damon, nem ismersz meg? -kérdezte enyhén meglepve. Éreztem rajta a vámpírságot. Kidülledt rémült szemmel figyeltem őt. Annyira ismerős volt...
-Nem -suttogtam. Felnevetett, de elkomorodott a hangja.
-Nem szóltak, hogy jövök? Már mindenhol tudják az ikerpár sztorit. -felvonta a szemöldökét. Ő lenne az ikerpár tagja? A gonoszoké? Nagyot nyeltem. Mégsem féltem tőle.
-De -bólogattam. Türelmetlenkedni kezdett.
-Jajj Damon ne legyél már ilyen! Nehogy már ne ismerj fel, te hülye! -nevetett csilingelő hangon. -Én vagyok az Dana! Az ikertestvéred!

VÉGE!

26. fejezet - Csak annak fáj minden, aki érez. És én mindjárt meghalok a fájdalomtól...

Sziasztok!

Először is ma megnéztem a TVD új részét és...lesokkolódtam. Ez a kép, amit ide most beillesztettem egy rohadt szomorú és sírós jelenetből való. Én a közepétől végigsírtam... Ha megnézitek megtudjátok miért, feltéve, ha Damon fanok vagytok, de ez mondjuk itt, az én oldalamon alapkövetelménynek számít. Most jöttem rá igazán, hogy én mindig is jól tudtam milyen Damon és, hogy mit érez ( ha visszaolvassátok a fejezeteim és összevetitek Damon mostani érzelemkitörésével vannak hasonlóságok ). Ebben a fejezetben is megmutatom Damon igazi oldalát.

SPOILER a könyvemből:

Még ezen kívül egy fejezet várható, utána kezdődik a 2. rész.

Ajánlott dalok: Adam Lambert - Mad World

One Republic - Come Home

Miután ledöftem Stefan-t minden olyan lassan történt körülöttem. Térdepelve értetlenül felemeltem a fejem. Elena arcát láttam meg először. Megrettentem attól, ami fogadott. Az ijedségtől sikított és tenyerével saját fejét fogta, majd tédre rogyott. Szüntelenül a halottat figyelte. Úgy éreztem sajnálja és meg szeretné menteni. Kétségbeestem. Megint! Most vettem észre, hogy Elena mennyire nem heverte még ki az öcsém iránt érzett szeretetét. Mintha a szívembe markoltak volna. Ahogy szerelmemet figyeltem szemem bekönnyezett.
Jobbomon Kathrine feltápászkodott, ellökte Zoey-t és odafutott Stefan-hoz, majd sírva rázogatta. Könnycseppek gördültek le sima arcán, szája remegett. Kirántotta a karót Stefan mellkasából és a földre dobta. Ilyen sebzettnek még soha életemben nem láttam. Kathrine a magabiztosság és a gonoszság szobra megrepedt, mint egy kőkemény fal. Szinte éreztem a benne tomboló fájdalmat. Én rajtam is átfutott.
Ekkor döbbentem rá mit tettem. Meggyilkoltam a saját öcsémet! Nincs több családtagom. Belegondoltam milyenek voltak az együtt töltött idők. Ő volt emberi életemben a legjobb barátom. Míg Kathrine meg nem rontott mindkettőnket. Gonoszt faragott belőlünk, befolyásolt, a szeretetével zsarolt minket. Stefan elhitte, hogy szerelmes belé, ezért fajult idáig az egész. De nem az a legrosszabb, hogy megöltem. Nem érzem túl rosszul magam miatta. Hanem, hogy most Elena összeroppant.
Gondolkodás nélkül odarohantam hozzá. Olyan volt, mint egy hisztérika. Egyből belém kapott, de folyamatosan Stefan nem lélegző testét kémlelte. Oldalt térdeltünk a gyászoló Kathrine-nek.
-Shh... -csitítottam szegény Elena-t. Az én szívem csak vérzett és egyre jobban vérzett. Miattam képes lenne így sírni? Stefan-t szereti, engem nem... Kezdtem én is összeroskadni. Elena nem is érez irántam semmit. Pótlék vagyok, aki arra jó, hogy megvédje. Könnyes szememből kipotyogott egy csepp sós víz.
-Te ölted meg... -nyöszörgött Kathrine mérgesen bőgve. -Te voltál! -ordította. Dühtől izzó tekintete rám villant. Felkészültem. Képes lennék most meghalni, hogy ne érezzek... Hogy ne éljem ezt át újra... Ezt az elviselhetetlen fájdalmat...
 Épp ugrott volna, amikor Zoey megjelent a háta mögött és szívem szúrta egy karóval. Kathrine megdermedt, szája tátva maradt. Fogai visszahúzódtak és elindult a mumifikálódás folyamata. Bőre megkeményedett, majd ezzel a szörnyű arckifejezésével összeesett.
Meghalt! Kathrine meghalt! Az a nő, aki után 145 évig futottam most elmúlt. Örökre. Nem éreztem nagyobb tépést, mint eddig. Őt már kihevertem. Lezártam...
Zoey, mint egy harcos amazon lihegett és minket figyelt. Teljesen kifárasztotta ez az egész. Nem csodálom. Rendesen küzdött az életben maradásért. Nekidőlt a falnak és sérült kezeivel próbált támaszkodni. Vörös haja saras és véres volt, arca nyúzott.
 Elena mostmár a vállamba fúrta a fejét. Haját simogattam szüntelenül. Nem akartam arra gondolni, amit most érzek. Még nem! Nem engedhetem, hogy végleg elnyeljen a fájdalom, ami ilyenkor jön elő, amikor valami rettenetes történik.
-Damon... -szólalt meg halkan és lassan Zoey.
-Igen? -suttogtam vissza és kelletlenül felé néztem. Már a porban ült és Kathrine hulláját fixírozta.
-Ugye tudod..., hogy hazudott? -kérdezte komolyan. Felvontam a szemöldököm.
-Miről?
Felsóhajtott, majd szeme találkozott az enyémmel. Azok a fűzöld szemek a csontjaimig hatoltak. Ettől nőtt a fájdalom. Egy ember, akit valaha kedveltem... Most oly távol van tőlem. Elvesztettem. Tudom jól.
És egy másik szeretett személy. Elena, kit a karjaimban tartok és rajtam sír. Amiatt, akit ő szeret mindennél jobban és ez nem én vagyok... Megrándult az arcom. Nem szeretnék még kitörni, átadni magam a fájdalomnak. Bírnom kell!
-Nem azért...akart megölni titeket..., mert szimplán...utál! Veszélyesek...vagytok...vagyis te vagy...a vámpírokra. Romba...tudnád dönteni...a terveiket... -nyögdécselte. Na ennél zavarosabb már nem is lehetne! De legalább elvonja a figyelmem. Kicsit átrágtam magam az előbb elhangzott akadozó szövegen újra, majd értetlenkedni kezdtem.
-Milyen terveiket?
Szemében ijedtség tükröződött. Feszelegni kezdett. Elena továbbra sem vett tudomást a párbeszédről.
-Izé... -motyogta. -Van egy monda...bizonyos...boszorkány jóslatok. Egy ikerpárról...akik gonoszok..., de az egyik...különösen. Ő meg fog keresni téged... -Lesokkolt. Már megint  meg akarnak ölni? Újra meg kell védenem Elena-t? De vajon továbbra is kér az őrködésemből? Elena most jelét adta annak, hogy hallott mindent. Megmarkolta az ujjaimat.
-Miért? -csóváltam a fejem szomorúan. -Miért akarnak még most is bántani engem? -bukott ki belőlem. Elena elhúzódott tőlem és úgy lesett rám, mint egy bolondra. Most robbant bennem a bomba.
Felálltam és artikulálva kiabáltam.
-Mindig csak én szívok meg mindent! Nekem fáj a legjobban, mert vámpír vagyok! Nem tudom eltemetni, nem tudom elfelejteni, mert rohadtul fáj! Fáj az összes érzés, ami átjár! És ezt nem bírom! -Már több könny szökött a szemembe, mint kellett volna, ezért elfordultam.
Valaki a hátamat kezdte el simogatni, de ellöktem. Elena csodálkozva bámult, amikor újra szembe néztem vele.
-Nem tudok többé érzéketlen lenni! Pedig jobb lenne az életem! Akkor nem fájna az, hogy nem szeretsz! -ordítottam rá, majd gyors léptekkel trappoltam kifelé. Nem futott utánam, nem tett semmit. Csak állt továbbra is.
Az utolsó mondat, amire emlékszem az is Zoey-tól jött.
-Damon! Dana itt van!
Egyáltalán nem érdekelt mit jelent ez. Csak rohantam ki, egyenesen az erdőbe. Véget kell vetnem az egésznek. Nem bírom! Meg kell halnom!

Csúszás oka

Sziasztok!

Mint észrevettétek vasárnap nem került fel a friss. :S Ennek az oka: vasárnap este a Laptopom vírust kapott, egy elég makacs fajtát, szóval újra kellett telepíteni a gépet... Most már újra ezen írok nektek, hiszen meg lett tisztítva és szerencsére a cuccaim, amik az életemet jelentik megmaradtak. :D Bár most vannak hiányosságok, kisebb-nagyobb alkalmazások, programok, de ezek rám várnak, hogy újra felrakjam őket.

Nektek az a lényeg, hogy holnaptól újra írom a fejezetet, mert nem tudtam befejezni. Remélhetőleg pénteken este fel tudom rakni. :) És még egy nagy hír:

On Thursday: The Vampire Diaries season 2 episode 12: The Descent

Tessék készülni rá! ;)

25. fejezet - Egy pillanat alatt dől el minden, ami fontos számodra

Sziasztok!

Kértétek a fejezetet és én meghoztam. :) Remélem nem volt nehéz várni rá. Ha valami baj van vele, túl összecsapott lett vagy ilyesmi, akkor szóljatok. Mostantól utólag is kijavítom a hibáimat!

Megdermedve vártunk szerelmemmel. Most már annak nevezem és büszke vagyok rá, nem akarom eltemetni ezt az érzést, nem akarom őt elengedni - kezemmel erősebben szorítottam az övét -, nem engedhetem el! Nincs köztünk több gát, vagy feszültség. Megoldottuk a problémákat, mármint, ami a harmadik személyeket illeti. Rájöttem, hogy Zoey-t nem szerettem, csak egy Elena pótlék volt számomra. Mindig is Elena-ért "vert" a szívem, ha lehet úgy mondani, ő az egyetlen aki képes lenne beindítani halott szervem. A Stefan akadály is eltűnt. Elena-t átverte az öcsém és ezt a lány soha nem bocsátaná meg. Stefan mindig is csak az én bosszantásomért tette ezt és, hogy elkapjon minket. Legalábbis ez van most. Vadásznak ránk, közelednek. Kathrine-nel... Aki valószínűleg megszerezte Stefan-t és szeretik egymást. Mármint, ha ez a két lelketlen szörnyeteg képes szeretni akárkit is.
 Mégis valahogy bennem él egy kis kérdés. A 'Mi lett volna, ha...' közhely. Nekem így folytatódna: '...soha nem tudja meg, hogy Stefan csak becsapta?' Akkor is együtt lennék most? Engem csókolt volna meg? Lehet, hogy ő is csak játszik velem és csak Stefan, miatt ilyen? Csak egy pótlék vagyok, akit nem is szeret? Semmit nem bizonyított be. Csak beszélt és csókolt. Lehet ez bosszú is, amit Stefan-nak talált ki. Engem használ fel.
Elmém megtelt szörnyű képekkel. Elena áll előttem, szépséges piros ruhájában. Ajkán gonosz kis mosoly ül. Tisztára, mint Kathrine. Felemeli a kezét és kivesz valamit a zsebéből. Lassan kitárja előttem. Kíváncsian pillantok bele kis tenyerébe. Szürkés-kékes gyűrűm nézett vissza rám. Értetlenül meredtem rá. Vigyora szélesebb lett.
-Most már nincs szükségem rád! -suttogta és felnézett az égre. A felhők már alig takarták a napot...
Kényszerítettem magam, hogy elrugaszkodjak ettől a borzalmas képzelgéstől. Lepuffantam a földre és tenyerembe temettem az arcom. Elena ijedten ugrott utánam.
-Mi a baj? -rémüldözött. Keze ide-oda járkált rajtam. Próbáltam erős maradni. Érte. Lehet, hogy ő nem, de én szeretem őt. Belehalnék, ha most elveszíteném. Szembe kell néznem Stefan-nal. Meg kell...ölnöm, amiért ezt tette velem. Velünk.
-Semmi -nyitottam szóra a szám pár másodperc múlva és felnéztem rá. Barna szemével találkoztam, ami megtelt keserűséggel. Lassan közeledett felém. Ajka finoman az enyémhez ért. Ezután lángoltam. Olyan igazinak tűnt ez a piciny csók, hogy elhittem: ő is szeret. Bár nem mondta ki, most megéreztem. El akartam hinni, hogy ez a valóság! Hogy nekem is kijárhat egy kis boldogság. Az utóbbi egy néhány órában boldog voltam. Elena csókjaival és tevékenykedéseivel elhitette velem, hogy fontos vagyok neki, hogy megérdemlem, hogy végre egyenesbe jöttünk. Miért ne maradhatna ez így? Miért ne lehetnék felhőtlenül boldog? Egyszerű a válasz: mert én vagyok Damon Salvatore és örök balszerencsére vagyok ítélve. Kathrine és Stefan gyilkos hajlamokkal közeledik felénk. Pár másodperc múlva mindennek vége. A jónak és a rossznak is.
-Nem lesz semmi baj! -bizonygatta Elena, mikor elhúzódott. Ajkát beszívta és az alagút felé nézett. Dobogást lehetett hallani messziről. -Jönnek! -susogta halkan és hozzámbújt. De én felálltam. Ereimben már a nem a verbéna, hanem a harci vérem égett. Nem engedem mégegyszer, hogy keresztbe tegyenek a boldogságomnak! Többé már nem!
-Hol vagy öcsém? -ordítottam mérgesen. Elena mögöttem bujkált és rángatott.
-Ne! Kérlek! -könyörgött. Nem tudtam miért teszi ezt. Engem vagy magát védi? Vagy Stefan-t? -Elég! -parancsoltam magamnak. -Nem szabad ilyenekre gondolnod! Meg kell bosszulnod eddigi tetteiket! Veled nem bánhat így tovább senki!
Feszülten meredtem előre. Tudtam mostmár nics kiút. Meg kell vele mérkőznöm és ebbe valaki belehal!
 Ekkor megjelent egy alak fáklyával a kezében. A tűz és a már itt lévő fények megvilágították gyúnyos arcát.
-Szólítottál? -kérdezte röhögve Stefan. Arca soha nem volt még ennyire beképzelt és mohó. Zöld szeme izott és Elena-ra vándorolt. Védekezőn balra mozdultam, ahol Elena kukucskált.
-Szia édes kis Elena! -üdvözölte kicsit sem jóindulatúan.
-Ne szólj hozzá! -mordultam rá. Felvonta a szemöldökét, de engem észre sem vett. Elena-t vizslatta még mindig.
-Tudni szeretnéd miért nem szerettelek soha sem? -incselkedett. Elena remegni kezdett.
-Állj le! -folytattam és kedtem begurulni. Továbbra sem érdekeltem.
-Mert olyan vagy, mint a bátyám. Egy szerencsétlen! Mindenki csak átver titeket, eltaposnak, meg akarnak ölni. -válaszolt saját kérdésére elég nyersen. Elena megmerevedett. - Ahogy most én is! -váltott keményre az arca. Előbbi kijelentésétől betelt a pohár. Vicsorogni kezdtem és vámpírosodtam. Fogaim kinőttek, arcom megfeszült, ereim kiduzzadtak. A másodperc töredéke alatt rontottam neki. A falhoz nyomtam idegesítő képét, amitől egy reccsenéssel eltörött az orra. Arccal a kőhoz szorítottam.
-Senki nem beszélhet így róla! -kiabáltam neki. Nem vettem figyelembe a fáklyát, amit tarott. Hirtelen a lábamhoz érintette. A nadrágom kiégett, a bőröm perzselődött. Elengedtem és a porba dőltem, majd sietve eloltottam a kisebb tüzet. Ezalatt Stefan a hátamra ugrott. Folytogatni kezdett a karjával. Minden erőmet összeszedtem és a hátra vágódtam, így ő került a földre. Megfordultam és ütni kezdtem. be szerettem volna verni a képét, hogy soha többé ne dumálhasson. Tenyerével elkapta az öklöm és jól megszorította. Pár ujjam elroppant és fájdalom nyilalt beléjük. Farkasszemet néztem öcsémmel. Még soha nem láttam ennyire állat módjára harcolni. Foga fehérje kilátszódott. Olyan volt, mint egy veszett farkas, aki a területéért harcolt. Vagy inkább, csak azért, hogy bebizonyítsa, ő az erősebb. Én voltam az, aki a sajátját védte, akiért akár halálra is tudná ítélni az öccsét.
-Elég legyen fiúk! -kiáltotta egy ismerős, kacér hang. Felnéztem Stefan-ról és Kathrine állt az alagútnál, jobbján satuba fogva Zoey-t. A lány rogyadozva állt és úgy látszott, mintha az előbb jól elverték volna. Száján vér csillogott. A szagából ítélve vámpírvér volt...
Feltápászkodtam Stefan-ról és gyorsan Kathrine felé rohantam. Ő maga elé húzta a védtelen és rémült Zoey-t.
-Ha nem állsz meg, megölöm! -fenyegetőzött csípősen Kath és kezét Zoey nyaka köré fonta. Megtorpantam támadóállásban. Zoey ijedt zöld szeme rám villant. Vörös haja csapzott és véres volt, nyaka meg volt sértve. Tehetetlenül bámultam őt. Mindennél rosszabb lenne számára, ha vámpírt csinálna belőle.
-Kérlek Damon! Hagyd! -nyögte. Ajkai alig mozdultak el egymástól. Arca a gyötrelemtől piros lett. Minta még most is engem féltene nem magát. Ettől volt benne valami, ami azt súgta meg kell mentenem. Ebben a pillanatban rájöttem: nem tudnék egyedül élni. Nem is dolgozom egyedül. Másoktól függök. Ők tartanak életben.
-Mostmár tárgyalhatunk? -emelte fel újra a hangját Kathrine. Nem szerettem volna ránézni, nem akartam mégegyszer találkozni azzal a gonosz, rafinált mosolyával és öntelt képével.
 Elena felé pillantottam inkább. Dühösen vettem észre, hogy Stefan a falhoz szorította és nem engedi el. Elena barna szeme csak engem nézett. Sírt.
Szívem megtelt valami ismeretlen érzéssel. Ennél erőteljesebbet még soha nem éreztem. Ahogy most Elena-t, azt akit szeretek, meg akarja ölni a saját öcsém, aki hazudott mindkettőnknek, felgyülemlett bennem minden, amit 145 év alatt éreztem. Azt akartam, hogy megmeneküljön. Meg akartam óvni. Nem vallhatok kudarcot!
Egy táskát pillantottam meg Kathrine mögött, amiből egy karó lógott ki.
- Na szóval -kezdett bele Kathrine. -Most, hogy mindannyian ilyen szépen összegyűltünk, megbeszélhetnénk a problémáinkat. -ajánlotta. Végül felemeltem a fejem és szemem találkozott az övével.
-Miféle problémák? -prüszköltem összevont szemöldökkel. Fintorogva válaszolt.
-A Damon és Elena problémák.
-Mi bajotok van velünk? Nem csináltunk semmit! -ordítoztam. Elegem lett az igazságtalanságokból. Igazán békén hagyhatnának már minket!
-Idegesítőek vagytok! -mondta artikulálva és gúnnyal megtelve. Ennél hülyébb okot nem is találhatott volna ki.
-Hazudik, Damon! -erősködött Zoey nyöszörögve. Kathrine megszorította a nyakát.
-Fogd be, te kis béna!
Kihasználtam az alkalmat, hogy Zoey-val foglalkozik és a táskáért rohantam. Félrelöktem Kathrine-t, aki ügyetlenül csapódott a falnak. Kirántottam a karót a hátizsákból és a felém közeledő alakba szúrtam. Nem figyeltem ki volt az, csak egy jól irányzott döféssel a szívébe helyeztem a fát. Már csak azt láttam, ahogy Stefan fennakadt szemmel és a mellkasából kilógó facövekkel a hátára borul.

Kis spoilerek a 2. könyvből

Sziasztok! :)
Hoztam neketek pár spoilert a 2. könyből, de mielőtt elkezdeném:
Kérdeztétek, hogy mikor lesz friss. A válaszom: nem tudom. Ez nem azért van, mert nincs ihlet vagy ötlet, hanem mert bíztatás nem nagyon van. A legutóbbi fejezethez eddig csak 5 komment érkezett, az előzőekhez sokkal több és én a chat megjegyzésekből, a szavazás eredményekből és ezekből a véleménynyilvánító kommentekből nyerek "erőt", ez az én "üzemanyagom". Ha nem kapok elég üzemanyagot, akkor kevés erőm lesz ahhoz, hogy írjak egy jó fejezetet. Ez nem zsarolás, de szerintem ha valakinek tetszik, akkor mondja el és ez jól esik majd nekem és boldogan vágok neki a fejezetnek, hogy azt várják.  :) Ennyi lenne amit erről beszélnék.
Na szóval a spoilerek:

1. Damon összejön valakivel az első végén, így a másodikban egy kapcsolata lesz.
2. Jön egy új főszereplő.
3. Új szemszög is várható.
4. Sok-sok visszatekintés a múltba.
5. Új titkok és rejtélyek.

Remélem a második résznél is velem maradtok, aminek a címe is napvilágra kerül, bár a változtatás jogát fenntartom:
A jégszívű vámpír

24. fejezet - Miért is gondoltad egy percig is, hogy a boldogság örökké tart?

A szám zsibbadozott az érzéstől, hogy Elena finom, mohó ajka csókolja, de állta a sarat. Sok nő szája ért már az enyémhez, de Elena-é még soha és ez izgalommal töltött el. Elena folyamatosan egyre közelebb húzott magához és én mentem is, ahogy azt illik. A testemen uralkodó fájdalmat, amit a verbéna okozott, kezdték elnyomni az örömhormonok. Soha életemben nem örültem ennyire, mint most! Bár be vagyunk zárva, úgy érzem jobb is. Így felszabadultan lehetünk egymáséi és senki nem zavar meg. Emiatt felkuncogtam és ő is. Ledöntöttem a földre és a nyakát kezdtem el puszilgatni. Elégedetten sóhajtgatott.
Nem gondoltam bele abba, hogy mi várhat kint. Most csak Elena és én léteztünk. Nem akartam elmozdulni, nem akartam mást, csak őt. Végre valahára megkaphattam. Ettől eszembe villant, hogy Elena hogy hajtott el eddig és, hogy mennyire szerette az öcsémet. Szörnyű idők voltak. De honnan tudom, hogy most szerelemből teszi-e ezt? Kissé megálltam és felnyögtem. Kizökkentem a nyugodtságból, pedig nem szabadott volna. Óvatosan felé hajoltam és szembe néztem aggódó szemeivel.
-Mi a baj? -kérdezte csalódottan. Beszívtam az alsó ajkam és visszagondoltam arra a napra, amikor elvesztettem Kathrine-t és Elena-t is egyszerre. Stefan volt mindkettőnek az oka. Az ő jelenléte és ezt be is bizonyította, mikor egymásnak estünk. Soha nem gondoltam volna, hogy azok a gondolatok és sejtések, amiket az általa érzett gyűlölet miatt éreztem valóban igazak. Tönkretette az életem, szó szerint! Vámpír lettem miatta és még a szerelemtől is megfosztott. Egy vadállat lettem, egy lelketlen szörnyeteg, aki csak azt szeretné, hogy figyeljenek rá. Most, hogy ennyire közel vagyok a boldogsághoz, visszalépnék egy kicsit. Nem voltam ehhez hozzászokva. Félek, ha engedek neki, akkor szétdurran az álmom és eltűnik, örökre, a nagy fájdalmat hagyva maga után. Miért nem tudok hinni neki?
-Félek -böktem ki végül. Elena piros pulcsijának az ujja lejjebb csúszott a kelleténél, szabaddá vált a válla.
-Mitől? -simogatta meg a hátam szomorkásan. Visszatért a tekinetem az arcára. Ez az arc vajon igazat mond? Megköszörültem a torkom, kerestem a megfelelő szavakat, de aztán a szívemből beszéltem.
-Hogy...elhiszem ezt, aztán...puff...vége és újra összeomlok. -áradt belőlem az igazságözön. Még mindig a szemébe meredtem és megláttam benne a bűntudatot.
-Damon! -kezdte gyengéden és két tenyere közé fogta az arcomat. -Ez a valóság! -mondta majd újra megcsókolt. Hagytam magam, de végül újra elhúzódtam. Nem tudom elhinni, hogy velem ilyen történik. Értetlenül rázta a fejét.
-Damon! -suttogta megint. -Tudom mi lehet a problémád. Olyan sokáig nem szerettek, egyedül voltál, hogy most, amikor én bevallom, hogy ez nem így van, akkor megrendülsz és félsz, hogy csak át akarnak ejteni. De ez nem így van! Én vagyok az egyetlen, akit átvertek! -utalt Stefan-ra, akitől -akarva akaratlanul- megtudta, hogy is áll a szénája voltaképpen. Sajnáltam emiatt -átéltem azt, amit én többször is.
Ezektől a szavaktól mégis kissé megnyugodtam. Akkor valóban kedvel és nem csak játszani akar velem. Eléggé sebzett a szívem, több visszautasítást, vagy cserben hagyást nem élnék túl.
-Tényleg...nem versz át? -tudakoltam halkan, mert ezzel úgymond elismertem, hogy igaza van a lelki sérelmeimet illetőn és én nem igazán szerettem, ha az érzéseimről van szó. Még most is, amikor már megnyíltam és kitárulkoztam neki, próbálom fenntartani a kemény legény látszatot. Aki az utóbbi időben már csak részben vagyok. Rossz volt elmondani, hogy megváltoztam. A fájdalmak sokasága miatt, amik eddig értek, inkább lennék újra a régi Damon. De már nem lehetek, csak ha kiküszöbölném őket, bár abba bele is halhatnék. Ezért kellene az most, hogy Elena szeressem, az akit én is!
-Soha! -válaszolta. -Nem teszem azt veled, amit velem Stefan. Rájöttem, hogy téged kellett volna választanom már rég. Ő nem érdemelte meg a szeretetem. Te igen! -susogta érzelmesen.
Felcsillant a remény a szememben. Jól hallottam volna? Mégis van esélyem? Mosolyra húzódott, eddig merev szám. Elena bólogatott.
-Örülök, hogy vidámnak látlak. Nem tetszik, amikor boldogtalan vagy. Nincs miért! -bizonygatta szavakkal, majd tettekkel is. Ajkaihoz vontam az enyémeket és édes kis csókokat lehelt rá. Több se kellett nekem. Hozzásimultam, kezemmel a hajával játszottam. Lábával körbefogta a derekam, karjai a testemen cikáztak. Olyan felhőtlen öröm járta át a testem, hogy azt hittem szétrobbanok. Ilyen élményben eddig nem volt részem. Elena csókol és ölel? De már egyre jobban elhittem és kiengedtem magamból az érzelgős fiút, aki vagyok.
-Én... -nyögtem két csók között. Most vagy soha, Damon! -gondoltam. Szárnyalltam. Elena felnézett rám. -Szeretlek, Elena -suttogtam bele az arcába, ami abban a pillanatban felderült. Kimondtam azt, ami a lelkemet nyomta már jó ideje. Annak kellett mondanom, aki méltó rá, aki ki tudta ereszteni az igazi Damont-t. Ez nem Zoey és nem is Kathrine. Mindig is Elena volt az!
Nem válaszolt, csak vigyorogva húzott vissza. Kezével lehúzta rólam a pólóm. Nem bírt az erejével, felállított és a falhoz nyomott, miközben izmos testemet cirógatta. Féloldalas, boldog mosollyal fordítottam magam felé a nyakát és a vállát kezdtem el puszilgatni. Végre! -röpködtek a kicsi Damon hormonok bennem.
De akkor Elena megmerevedett és riadtan bámult a szemembe. Értetlenül figyeltem. Tényleg ilyen könnyen és ilyen hamar el lehet kergetni a boldogságot? Ennyi volt csupán?
-Mi a baj? -ijedeztem, mert komolynak tűnt az arca. Kis idő múlva remegve megszólalt:
-Valaki kinyitotta az ajtót! -taglózott le. Nem tudtam reagálni, csak azt éreztem, hogy Elena visz magával egyre beljebb a sírban. Még gyengélkedő lábámat vonszoltam magam után, de nem tudtam minek! Teljesen lehervasztott a gondolat, hogy ennek az estének lőttek.
-Nem tudunk elmenekülni! -rángattam Elena karját, de ő csak ment.
-Kathrine is kijutott valahogy -pillantott hátra a válla felett. Megállt velem szemben. Gyönyörű arca eltorzult, a szívem összefacsarodott a látványtól.
-Damon ezek meg akarnak ölni téged! Nem engedhetem. Ki kell jutnod, majd én elvonom a figyelmüket -hadarta gyorsan és megfogta a kezem. Nem akartam ezt elfogadni. Kipukkadt az utolsó boldogság buborékom is az agyamban. Miért kell elvenniük tőlem ezt az érzést? Tudtam, ha átengedem magamat neki, hamarosan elmúlik és újra fájni fog minden. Ép, hogy élveztem Elena szerelmét, máris elvesztem?
-Nem! -fortyantam fel határozottan. -Nem megyek nélküled! -Szeme megrendült.
-Nem hagyhatom! -tiltakozott, de ekkor megfogtam Elena-t és futva siettem mégtovább. Nem szólt többet. Jött mellettem csöndben és éreztem a belőle áradó felelősséget. Ez jól esett viszont helytelennek tartottam. Nem fogom itthagyni, hogy megkínozzák!
Megláttam egy helyet nem messze előttünk, ahonnan kis fény világított ránk. Odafutottunk és egy kör közepén találtuk magunkat, ahol fáklyák nyújtották a világosságot. Elena nem várt, egyből a jobb oldali falhoz rohant és szorgosan nyomkodta, hátha talál egy kijáratot. Ugyanezt tettem a másik oldalon. Már majdnem az egész helyiséget átkutattuk, amikor meghallottuk a közeledő léptek zaját. Elena megrémült és mellémrohant. Magamhoz öleltem és feladtam a harcot. Vártam a halált!