12. fejezet - Emberként viselkedsz, mégis vámpírként kezelnek

Sziasztok!
Elhoztam a 12. fejezetet -amit tegnap kezdtem és megígértem magamnak, hogy ma befejezem és felrakom.
Mégegyszer bocsánat, amiért olyan sokat kell várni a következő fejezetre. Nem lehetnek olyan kifogásaim, hogy : " Hosszú a fejezet"; "Nem vagyok itthon"; "Nincs sok időm". Ezek nem igazak, talán az utolsó, de nem teljesen. Van időm, de mindig elhasználom az energiámat estére -amikor én a legjobban szeretek írni- és már nincs kedvem nekifogni. Tegnap rákényszerítettem magam. Először nem jött az ihlet, kicsit segített a zene, de aztán úgy döntöttem alszok rá egyet. Ma reggel fodrásznál voltam és a hajam végre teljesen feketére lett feste :D Ennek alkalmából gondolkodtam és befejeztem, valamint kiegészítettem. Remélem tetszik és írjatok komit. :)

Értetlenül meredtem magam elé. Titkok? Miért ne mondaná el nekem? Mi oka lenne a fiúja -ha egyáltalán az vagyok- elől elhallgatni dolgokat. Erre egyszerű a válasz... Nem is tudok róla semmit! Fogalmam sincs miket szeret vagy utál, és a családját sem ismerem. Azt tudom, hogy apja régen meghalt és, hogy mennyire érzékenyen érintette, mikor egyszer szóba hoztam. Szokott verbénát inni, de miért? Régen is tudott a vámpírokról? Ez lenne az a nagy titok? Teljesen meghülyültem! Az kizárt, hogy mielőtt megismert volna, már volt köze a természetfeletti élőholtakhoz és találkozott is velük. Rájöttem: teljesen hülye vagyok Zoey-ból. Felhorkantam.
Most az a fontos, hogy újra összemelegedjünk és akkor beszélgethetünk róla és mindenről. Hátha megnyílik és végre minden titokról és általános bájcsevej-témákról lehull a lepel. Muszáj kibékítenem valahogy.  Eléggé megbánthattam ezzel az Elena-őrülettel. Örökre el kell felejtenem ezt a kis incidest a szőkével és Zoey fejéből is ki kell verenem az összes ex-barátnős sztorit, ha vele akarok lenni. És valóban ezt szeretném. Őt! Menni fog ez nekem? A jófiúság? Folyamatosan kérdésekkel bombázom magam, de ha nem próbálom ki, nem is lesznek rájuk válaszok. Előkotortam a zsebemből a telefonom, de dühösen vettem észre, hogy eltört.
-Francba! -morgolódtam és kidobtam az ablakon a ronccsá lett kütyüt, de előtte még kivettem a memóriakártyát. Vennem kell egy új mobilt.
Ránéztem az órára. A mutató a tizenkettőnél állt, tehát éjfél van. Úgy döntöttem megyek aludni, ma már semmit nem tehetek jóvá. Ahogy lassan haladtam felfelé a lépcsőn be a fürdőszobába, elgondolkodtam. Mi lenne, ha holnap megpróbálnék emberként viselkedni? Például normális, pasis dolgokkal próbálnám visszahódítani Zoey-t, nem pedig vámpír trükkökkel. Miután végeztem a fürdőszobában, rávetettem magam az ágyamra. A puha, selymes takaró finoman rálapult izmos és fedetlen felsőtestemre. Hanyatt feküdtem, két karomat átfontam a párna alatt és behunytam a szemem. Holnap első dolgom lesz, hogy veszek ajándékot Zoey-nak.
Rámnehezedett a fáradtság és álmodtam.
A Salvatore panzióban voltam és az egyik ágyon feküdtem kigombolt inggel, rajtam pedig Kathrine ült. El sem hittem először, hogy ő az. A kedvenc fehérneműje volt rajta. Semmit nem változott 1864 óta. Mosolyogva végignéztem rajta. Ő lehajolt a számhoz és megcsókolt. Édeskés ajkai egy darabig az enyémekkel játszottak, majd elhúzódott, de csak, hogy a fülembe suttoghasson.
-Miért csaltál meg Zoey-val?
Megrémültem, a szemem is kidülledt. Nyeltem egyet.
-Te elhagytál! -mentegetőztem.
-Szereted ezt? A " szent vagyok, mégis vámpír" dolgot? -került újra szembe velem. Nem törődött azzal, amit mondtam. Kezei a vállamat simogatták.
-Régen nem ilyen voltál! -fintorgott és fancsali képet vágott. Most a nyakamat maszírozta.
-Megváltoztam. A te hibád! -vetettem fel ellene és éreztem, ahogy a tapogatás szorítássá alakul.
-Én mondtam, hogy szabályok nélkül élj! Neked ennyit jelent, amit mondok? -újra szomorkás arccal nézett le rám, mégis egy veszedelmes macska volt az álarc mögött.
-Nem olyan az életvitelem, mint a tiéd! Én szeretek másokat. Te csak magadat! -egyre mérgesebben hadakoztam vele és próbáltam lelökni magamról, de erőszakosan rámtapadt és folytogatni kezdett.
-Ne legyél olyan, mint Stefan. Az nem a te stílusod!
Fuldokolva nyúltam a nyakamhoz, hogy lefejtsem magamról a karjait, de erősebbnek bizonyult.
-Ha megölöd olyan leszel, mint amilyen szeretnél lenni. Egy gyilkos! Ez vagy te, édes!
Idegesen menekülni akartam, de elájultam.
Felriadtam. Megrémülve ültem fel egyből és gyorsan kapkodtam a levegőt. Mi a fene volt ez? Már álmomban is üldöznek a gondok. Újabb kioktatás lett volna? Hogy ez nem én vagyok és ha megpróbálok másként tenni, akkor csak ártok? Nem lehetek olyan, mint voltam. Mostmár nincs visszaút! Túlságosan is megroncsolódtam ahhoz, hogy felépülhessek és érzéketelen legyek. Nekem az az életnek nevezett üresség nem kell! De soha nem szabadulhatok a vámpírsággal járó vasláncoktól, amik szabályozzák és korlátozzák minden lépésem. Kontrollt kell tanúsítanom és minden áron Zoey védelmére összpontosítani.
Kimásztam a takaró alól félretéve zavaros gondolataimat és lementem a konyhába. Ittam egy pohár vért és meglepődve vettem észre, hogy már elmúlt fél kilenc. Felfrissültem és magamra kapkodtam a farmerom és egy fekete pólót, majd kiléptem a napfényes utcára. Beszívtam a jellegzetes virágillatot, ami a levegőben terjengett és éreztem, hogy ez egy jobb nap lesz és semmi sem marad az álomból csak halvány szikra. Beültem a kocsimba, elindítottam és a piac felé vettem az irányt. Megérkezésem után elképedve néztem körül. Különféle árusok árulták portékéikat, közben hangos reklámozással akarták a nép figyelmét magukra vonni. Fapofával trappoltam el mellettük, némelyik megrendült és elcsendesedett. Antiszociális vagyok...
Kerestem valakit, aki virágokat ad el, lehetőleg normálisat. Megálltam egy férfinál, akinél ez a tábla volt kirakva cégérnek:
"Virágok minden alkalomra, mindenféle embernek"
Nem hétköznapi kiírás az biztos. Mikor megálltam és a virágokat kezdtem el lesegetni, meghallottam, hogy a fickó szívverése felgyorsul és mikor kérdőn ránéztem tátott szájjal és halálra rémülve lesett rám.
-Halott növény nincs! -szólt rám szigorúan.
-Ezt, hogy érti? -vontam fel a szemöldököm és kissé mérges arcot vágtam. Megrázta a fejét.
-Látom, hogy sötét a lelked, de...van benne valami fura.
Remek. Egy flúgos öregember.
-Hallja mit ejt ki a saját száján, uram? -gúnyolódtam. Nem is figyelt rám, csak a standon felsorakozó és a vázában lévő szálas rózsákat igazgatta és kivett egy feketét és egy pirosat.
-Ezt kéri? Ilyet keres? -kérdezte sokat túdó szemmel méregetve. Felhorkantam.
-Én csak... -kezdtem bele, de amint jobban megvizsgáltam a fekete rózsát rájöttem, hogy azt egy normális pasi nem venné meg a csajának. Fintorogtam egyet.
-Csak a pirosat kérném -döntöttem.
-Ez egy embernek lesz? -kérdezte meghökkenve. Én is így reagáltam.
-Ki másnak lenne? -feleltem csípősen. Mi ez valami tisztánlátó? Vagy okkultista?
-Nyugi! -csitított. -Nem mondom el senkinek. -ígérte. Én még mindig nem értettem, hogy ez a lökött vénember honnan tud rólam bármit is.
-Ugyan mit? -hárítottam. Kuncogott egyet.
-Egy vámpír, aki egy embert szeret. Ez kitűnő!
Mint, akit képen vágtak olyan arcot vághattam. Megpróbáltam úgy válaszolni, ahogy egy normális ember tenné, ha vámpírnak titulálnák. Igaz ez nálam teljesen telibe talált, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa nem téved.
-Maga teljesen hülye! Hagyja azt az átkozott virágot és örüljön, hogy nem verem szét a képét, amiért ilyen förtelmes baromságokat állít! -fenyegettem élesen, de nem ijedt meg, inkább odanyújtotta az egyszál vörös rózsát.
-Vegye el, kérem! Ezzel biztosan leveszi a lábáról a hölgyet. -mosolygott bele a képembe. Higgadtabb lettem egy kicsivel és hevesen elvettem tőle. Majdnem beleesett a virágoskosarába. Belül nevettem.
Gyors léptekkel eltrappoltam és magam mögött hagytam a túlságosan is tájékozott öreget.
Hazafurikáztam és rögtön elindultam Zoey-hoz, nem törődtem a kinézetemmel vagy a virággal, csak békülni akartam, főleg túllenni rajta.
Mikor már a bejárati ajtó előtt toporogtam kifújtam a levegőt és bekopogtam. Pár perc múlva apró lábak lépteit hallottam meg, amint lemasíroznak a lépcsőn. Zoey fogadott. Vörös haja szépen ki volt vasalva és tűhegyesre lakkozva. Zöld szemém düh futott végig és becsapta volna az ajtót, ha én meg nem tartom.
-Beszélnünk kell! Meg akarlak ismerni! -bukott ki egyből a számon az igazság és ez kissé kilendítette a szigorú csaj szerepből.
-Amnéziás vagy? -vonta fel a szemöldökét.
-Nem! -vágtam rá. -Kérlek engedj be és elmagyarázom!
Végtelen sokáig egymás szemébe meredtünk, aztán megszólalt.
-Ha enyém a virág és megígéred, hogy mindent elmondassz bejöhetsz -közölte a feltételeket.
-Oké -suttogtam és elállt az útból, hogy beljebb mehessek.

Bejelentés!

Kedves olvasók -akárhányan vagytok is!

Szeretném közölni veletek, hogy miután elkezdődik az iskola nem tudom milyen időközönként lesz friss. Most sem sűrűn van, tudom. Vannak különféle okok. Például: be kell pótolnom a sorozatokat, képeket, írni- és olvasnivalókat, mert iskolaidőben nem sok időm lesz rá; fodrászhoz kell mennem; vásárolni dolgokat; valamint ha minden jól alakul, akkor az interneten is tanulni fogok, méghozzá mágiát. Ehhez meg kellenek kellékek és különféle dolgok. Erre sem biztos, hogy jut majd időm, kedvem és akaraterőm, de jövőre többnyire csak angolt kell tanulnom. Valamint a nyári színjátszó szakkör folytatódik egy héten kétszer...
Na szóval csak ennyit akartam mondani. Próbálom megtartani a minimum két hetente friss elvet. Fogalmam sincs mikor lesz kész a következő fejezet, remélhetőleg holnap lesz kedvem!
Üdv: Amy

11. fejezet - Ha egy vámpír a pasid, akkor aláírod a halálos ítéleted?

Álltam a küszöbön és lestem, mint egy bolond. Fél kezem tétován a lépcsőn felrohanó Zoey felé nyúlt, a másik az ajtó kilincsét fogta és várta a döntésemet. Ezt én sem tudtam még, csak haboztam.
 Nagy levegőt vettem és kiléptem a sötétségbe. Az utcai lámpák haloványan pislogtak, úgy mint a szívem. Teljesen tehetetlen voltam. Nem vagyok hozzászokva a nagy érzelem-kinyilvánításhoz. Nem az én stílusom. Most mégis megnyíltam egy ismeretlen, New York-i csajnak és már meg is bántottam. Alig tudok róla valamit, mégis tetszik. Szeretni nem szeretem. Még. Úgy érzem rettenetesen rosszul esett neki, hogy csak úgy elindultam a volt majdnem-csajomhoz. Ez fáj.
Elena otthon, Mystic Falls-ban van és rám sem gondolt, amíg egy vámpír, akivel természetesen összevesztem át nem változtatta. Ez az én hibám. Ez is fáj, de nem annyira, mint Zoey arca az előbb. Elena csak játszott velem, mindvégig csak egy tartalék voltam és ezt nem bírtam. Minek segítenék akkor neki? Ő szemét volt, akkor én is. Bosszúnak nevezik az ilyet és én pontosan ezt csinálom.  Nem látogatom meg, csak megtalálom a szőke vámpírt és kiölöm belőle az utolsó életet is. Régen elástam volna magam, ha megfordul a fejemben, hogy Elena-nal ártok. Mit is mondhatnék? Megváltoztam.
Eszembe jutott Kathrine. Ő is csak kihasznált. Dühös lettem, hogy mennyire törődtem vele, szerettem, ő meg örült, hogy megszabadult tőlem. Gyűlölöm a kis ribancot. Eddig átvertek folyamatosan, ha Zoey is ezt tenné... Nem tudom mi lenne velem. Ő az utolsó esélyem a normális vámpíréletre, ami nem a gyilkolásból áll, hanem sokkal többől. Érzelmekből. Elmosolyodtam. Nem szabad elveszítenem őt. Ez mostmár biztos. Több összeomlást nem bírok ki. Nem csak Stef lehet érzelmi roncs...
Most dolgom van! -jutott eszembe. Elő kell kerítenem a szőke csajt és kérdőre vonnom tettéről. Visszanéztem Zoey házára és elszomorodtam. Nem mehetek vissza, amíg le nem nyugszik. Biztos nem engedne be, de én sem lennék képes rá. Nincs itt az ideje.
Futni kezdtem a másik irányba és megálltam a házamnál. Bevágtattam és a konyhához lépdeltem. Felrántottam a hűtőt és gyorsan bevedeltem az ott felakasztott egyik vérzacskót. Erősnek kell lennem, ha komolyan meg akarom gyilkolni.
Meghallottam, hogy valaki besuhan a nappaliba és leül. Megéreztem a szagát és a vérbanki kajám szétloccsant a kezemben. Higgadtságot tettetve kisétáltam a boltíven és nekidőltem. Kezeimet zsebre dugtam.
-Hogy lehet valaki annyira hülye és bátor, hogy csak úgy hivatlan régi barát módjára helyet foglal az én székemen, pedig tudja, hogy meg akarom nyúzni? Mi vezérelte? -gúnyolódtam. A szemem izzott, ahogy a mozdulatlan szőke hajra néztem, ami háttal ült nekem.
-Szép kis fogadtatás -nevetett. Idegesen eléfutottam és megragadtam a nyakát. Kárörvendő tekintete, majdnem arra késztetett, hogy most azonnal tépjen ki a szívét. De kérdéseim voltak.
-Mit vártál? Hogy a nyakadba ugrok és megköszönöm? -vontam fel a felső ajkam. Nem válaszolt és én a falhoz vágtam. Nyikkant egyet és a földre esett, majd összecsuklott. Egy vámpír nem adja fel ilyen könnyen -gondoltam magamban, mert furcsának találtam, hogy nem támad.
-Ki beszélt neked Elena-ról? -ordítottam.
-Tudod te azt -vigyorgott. Gondolkodtam. Hát persze. Lexi pasija ismerte őt.
-Miért változtattad át? -vetettem oda mérgemben. Óvatosan felnézett, de az arcában volt valami incselkedés.
-Szíveséget tettem Stefannak -röhögött és egy pillanat alatt szemben találtam magammal. -Az ember-vámpír kapcsolatok soha nem végződnek jól. Az egyik fél úgyis meghal. Vagy vámpír lesz. Szerintem a második alternatíva sokkal ésszerűbben hangzik. A te kis Zoey-d pár év múlva idősebb lesz nálad kinézetre... Hmm... Mit kell ilyenkor tenni? -incselkedett és ajka már a nyakam felé tartott, de én a hajánál fogva visszarántottam. -Ízleni fog neki a véred... -nevetett, amíg én gyomorszájon nem ütöttem. Beletérdeltem az arcába, majd a földbe vertem. Rohadt ideges voltam és zavarodott. Kétségbeesetten kerestem valamit, amivel levezethetem. A feje volt a legközelebb...
-Nekem te nem tartassz kiselőadást a vámpíréletről, jó? -dörmögtem és most a másik falhoz akartam vágni, de nem vettem észre, hogy a karja engem körülfon, ezért ledobott a kanapéra. Vicsorogva rúgtam lábon, melytől elborult és a székre zuhant, ami eltört és a lába kiállt. Nem esett bele...
-Azért vagy ilyen, mert élsz! -prüszkölsz. -Próbálsz ember lenni! De nem lehet, nem érted? Mindig is ugyanaz a vérszomjas dög maradsz, aki embereket zabál -dumálta miközben feltápászkodott. Én mellé léptem és a szemébe meredtem.
-Én legalább nem vagyok egy érzéketlen állat! -vágtam vissza és felkaptam a ronccsá vált szék lábát. -Régen ilyen voltam, de... -megtorpantam. Komolyan egy senkivel akarok az érzelmeimről csevegni? -Nem tudsz te rólam semmit -tereltem és ez kizökkentett. Kikapta a kezemből a karót és az ő kezében egyensúlyozta tovább.
-Valamelyikőtök meg fog halni amiatt ami vagy! Egy ember-vámpír szerelem soha nem valódi. Te többet akarsz majd. A vérét! Ő pedig az öröklétet... Megadnád neki, ha kérné? Képes lennél elvenni az életét? Stefannak már nem kell meghoznia ezt a döntést! -magyarázott. A dumája kissé igaz volt, de sokkal jobban érdekelt a fenyegető fegyver, ami nála van.
-Ez nem rád tartozik.
-Nem? -vonta fel a szemöldökét. -Pedig én fogom átváltoztatni!
Egy másodperc alatt elöntötte az agyam a méreg. Mit képzel? Kiegyenesedtem és gyilkos pillantással néztem rá.
-Látod? Érzel iránta valamit -mosolygott önelégülten. -Mint Stefan Elena iránt! Meghalnál csak, hogy baja ne essen. Hősies. Úgy hallottam régen nem ilyen voltál!
-Mondtam, hogy nem tudsz te rólam semmit! -kiabáltam és orrba vágtam és elszedtem a fát, majd villámgyorsan a szívébe döftem.
Öklendezve nyúlt a mellkasához és értetlenül tanulmányozta a testéből kiálló karót. Rám emelte meggyötört szemét.
-Zoey-nak is vannak...titkai -köhögött, majd örökre elnyelte a halál sötétje. Zihálva borultam háttal a falnak és gondterhelten hullottam a földre. Kikészít ez a nő! Egyszer buliztam vele és máris nyomorrá akarja tenni az életemet. Igaza volt: én élek! Mert nem félek az újtól, az érzelmektől. A többiek elfojtják és örlődnek belül. Én kiengedem és jobban érzem magam. Emberibben. Kellenének emberi tapasztalatok is -filóztam. Stefan-diéta? Felnevettem. Nem az állati vérre gondoltam, hanem az életre. Milyen lenne Stefan-ként élni? Könnyebb?
De most jutott el az agyamig valami. Milyen titkokról hadovált?