12. fejezet - Emberként viselkedsz, mégis vámpírként kezelnek

Sziasztok!
Elhoztam a 12. fejezetet -amit tegnap kezdtem és megígértem magamnak, hogy ma befejezem és felrakom.
Mégegyszer bocsánat, amiért olyan sokat kell várni a következő fejezetre. Nem lehetnek olyan kifogásaim, hogy : " Hosszú a fejezet"; "Nem vagyok itthon"; "Nincs sok időm". Ezek nem igazak, talán az utolsó, de nem teljesen. Van időm, de mindig elhasználom az energiámat estére -amikor én a legjobban szeretek írni- és már nincs kedvem nekifogni. Tegnap rákényszerítettem magam. Először nem jött az ihlet, kicsit segített a zene, de aztán úgy döntöttem alszok rá egyet. Ma reggel fodrásznál voltam és a hajam végre teljesen feketére lett feste :D Ennek alkalmából gondolkodtam és befejeztem, valamint kiegészítettem. Remélem tetszik és írjatok komit. :)

Értetlenül meredtem magam elé. Titkok? Miért ne mondaná el nekem? Mi oka lenne a fiúja -ha egyáltalán az vagyok- elől elhallgatni dolgokat. Erre egyszerű a válasz... Nem is tudok róla semmit! Fogalmam sincs miket szeret vagy utál, és a családját sem ismerem. Azt tudom, hogy apja régen meghalt és, hogy mennyire érzékenyen érintette, mikor egyszer szóba hoztam. Szokott verbénát inni, de miért? Régen is tudott a vámpírokról? Ez lenne az a nagy titok? Teljesen meghülyültem! Az kizárt, hogy mielőtt megismert volna, már volt köze a természetfeletti élőholtakhoz és találkozott is velük. Rájöttem: teljesen hülye vagyok Zoey-ból. Felhorkantam.
Most az a fontos, hogy újra összemelegedjünk és akkor beszélgethetünk róla és mindenről. Hátha megnyílik és végre minden titokról és általános bájcsevej-témákról lehull a lepel. Muszáj kibékítenem valahogy.  Eléggé megbánthattam ezzel az Elena-őrülettel. Örökre el kell felejtenem ezt a kis incidest a szőkével és Zoey fejéből is ki kell verenem az összes ex-barátnős sztorit, ha vele akarok lenni. És valóban ezt szeretném. Őt! Menni fog ez nekem? A jófiúság? Folyamatosan kérdésekkel bombázom magam, de ha nem próbálom ki, nem is lesznek rájuk válaszok. Előkotortam a zsebemből a telefonom, de dühösen vettem észre, hogy eltört.
-Francba! -morgolódtam és kidobtam az ablakon a ronccsá lett kütyüt, de előtte még kivettem a memóriakártyát. Vennem kell egy új mobilt.
Ránéztem az órára. A mutató a tizenkettőnél állt, tehát éjfél van. Úgy döntöttem megyek aludni, ma már semmit nem tehetek jóvá. Ahogy lassan haladtam felfelé a lépcsőn be a fürdőszobába, elgondolkodtam. Mi lenne, ha holnap megpróbálnék emberként viselkedni? Például normális, pasis dolgokkal próbálnám visszahódítani Zoey-t, nem pedig vámpír trükkökkel. Miután végeztem a fürdőszobában, rávetettem magam az ágyamra. A puha, selymes takaró finoman rálapult izmos és fedetlen felsőtestemre. Hanyatt feküdtem, két karomat átfontam a párna alatt és behunytam a szemem. Holnap első dolgom lesz, hogy veszek ajándékot Zoey-nak.
Rámnehezedett a fáradtság és álmodtam.
A Salvatore panzióban voltam és az egyik ágyon feküdtem kigombolt inggel, rajtam pedig Kathrine ült. El sem hittem először, hogy ő az. A kedvenc fehérneműje volt rajta. Semmit nem változott 1864 óta. Mosolyogva végignéztem rajta. Ő lehajolt a számhoz és megcsókolt. Édeskés ajkai egy darabig az enyémekkel játszottak, majd elhúzódott, de csak, hogy a fülembe suttoghasson.
-Miért csaltál meg Zoey-val?
Megrémültem, a szemem is kidülledt. Nyeltem egyet.
-Te elhagytál! -mentegetőztem.
-Szereted ezt? A " szent vagyok, mégis vámpír" dolgot? -került újra szembe velem. Nem törődött azzal, amit mondtam. Kezei a vállamat simogatták.
-Régen nem ilyen voltál! -fintorgott és fancsali képet vágott. Most a nyakamat maszírozta.
-Megváltoztam. A te hibád! -vetettem fel ellene és éreztem, ahogy a tapogatás szorítássá alakul.
-Én mondtam, hogy szabályok nélkül élj! Neked ennyit jelent, amit mondok? -újra szomorkás arccal nézett le rám, mégis egy veszedelmes macska volt az álarc mögött.
-Nem olyan az életvitelem, mint a tiéd! Én szeretek másokat. Te csak magadat! -egyre mérgesebben hadakoztam vele és próbáltam lelökni magamról, de erőszakosan rámtapadt és folytogatni kezdett.
-Ne legyél olyan, mint Stefan. Az nem a te stílusod!
Fuldokolva nyúltam a nyakamhoz, hogy lefejtsem magamról a karjait, de erősebbnek bizonyult.
-Ha megölöd olyan leszel, mint amilyen szeretnél lenni. Egy gyilkos! Ez vagy te, édes!
Idegesen menekülni akartam, de elájultam.
Felriadtam. Megrémülve ültem fel egyből és gyorsan kapkodtam a levegőt. Mi a fene volt ez? Már álmomban is üldöznek a gondok. Újabb kioktatás lett volna? Hogy ez nem én vagyok és ha megpróbálok másként tenni, akkor csak ártok? Nem lehetek olyan, mint voltam. Mostmár nincs visszaút! Túlságosan is megroncsolódtam ahhoz, hogy felépülhessek és érzéketelen legyek. Nekem az az életnek nevezett üresség nem kell! De soha nem szabadulhatok a vámpírsággal járó vasláncoktól, amik szabályozzák és korlátozzák minden lépésem. Kontrollt kell tanúsítanom és minden áron Zoey védelmére összpontosítani.
Kimásztam a takaró alól félretéve zavaros gondolataimat és lementem a konyhába. Ittam egy pohár vért és meglepődve vettem észre, hogy már elmúlt fél kilenc. Felfrissültem és magamra kapkodtam a farmerom és egy fekete pólót, majd kiléptem a napfényes utcára. Beszívtam a jellegzetes virágillatot, ami a levegőben terjengett és éreztem, hogy ez egy jobb nap lesz és semmi sem marad az álomból csak halvány szikra. Beültem a kocsimba, elindítottam és a piac felé vettem az irányt. Megérkezésem után elképedve néztem körül. Különféle árusok árulták portékéikat, közben hangos reklámozással akarták a nép figyelmét magukra vonni. Fapofával trappoltam el mellettük, némelyik megrendült és elcsendesedett. Antiszociális vagyok...
Kerestem valakit, aki virágokat ad el, lehetőleg normálisat. Megálltam egy férfinál, akinél ez a tábla volt kirakva cégérnek:
"Virágok minden alkalomra, mindenféle embernek"
Nem hétköznapi kiírás az biztos. Mikor megálltam és a virágokat kezdtem el lesegetni, meghallottam, hogy a fickó szívverése felgyorsul és mikor kérdőn ránéztem tátott szájjal és halálra rémülve lesett rám.
-Halott növény nincs! -szólt rám szigorúan.
-Ezt, hogy érti? -vontam fel a szemöldököm és kissé mérges arcot vágtam. Megrázta a fejét.
-Látom, hogy sötét a lelked, de...van benne valami fura.
Remek. Egy flúgos öregember.
-Hallja mit ejt ki a saját száján, uram? -gúnyolódtam. Nem is figyelt rám, csak a standon felsorakozó és a vázában lévő szálas rózsákat igazgatta és kivett egy feketét és egy pirosat.
-Ezt kéri? Ilyet keres? -kérdezte sokat túdó szemmel méregetve. Felhorkantam.
-Én csak... -kezdtem bele, de amint jobban megvizsgáltam a fekete rózsát rájöttem, hogy azt egy normális pasi nem venné meg a csajának. Fintorogtam egyet.
-Csak a pirosat kérném -döntöttem.
-Ez egy embernek lesz? -kérdezte meghökkenve. Én is így reagáltam.
-Ki másnak lenne? -feleltem csípősen. Mi ez valami tisztánlátó? Vagy okkultista?
-Nyugi! -csitított. -Nem mondom el senkinek. -ígérte. Én még mindig nem értettem, hogy ez a lökött vénember honnan tud rólam bármit is.
-Ugyan mit? -hárítottam. Kuncogott egyet.
-Egy vámpír, aki egy embert szeret. Ez kitűnő!
Mint, akit képen vágtak olyan arcot vághattam. Megpróbáltam úgy válaszolni, ahogy egy normális ember tenné, ha vámpírnak titulálnák. Igaz ez nálam teljesen telibe talált, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa nem téved.
-Maga teljesen hülye! Hagyja azt az átkozott virágot és örüljön, hogy nem verem szét a képét, amiért ilyen förtelmes baromságokat állít! -fenyegettem élesen, de nem ijedt meg, inkább odanyújtotta az egyszál vörös rózsát.
-Vegye el, kérem! Ezzel biztosan leveszi a lábáról a hölgyet. -mosolygott bele a képembe. Higgadtabb lettem egy kicsivel és hevesen elvettem tőle. Majdnem beleesett a virágoskosarába. Belül nevettem.
Gyors léptekkel eltrappoltam és magam mögött hagytam a túlságosan is tájékozott öreget.
Hazafurikáztam és rögtön elindultam Zoey-hoz, nem törődtem a kinézetemmel vagy a virággal, csak békülni akartam, főleg túllenni rajta.
Mikor már a bejárati ajtó előtt toporogtam kifújtam a levegőt és bekopogtam. Pár perc múlva apró lábak lépteit hallottam meg, amint lemasíroznak a lépcsőn. Zoey fogadott. Vörös haja szépen ki volt vasalva és tűhegyesre lakkozva. Zöld szemém düh futott végig és becsapta volna az ajtót, ha én meg nem tartom.
-Beszélnünk kell! Meg akarlak ismerni! -bukott ki egyből a számon az igazság és ez kissé kilendítette a szigorú csaj szerepből.
-Amnéziás vagy? -vonta fel a szemöldökét.
-Nem! -vágtam rá. -Kérlek engedj be és elmagyarázom!
Végtelen sokáig egymás szemébe meredtünk, aztán megszólalt.
-Ha enyém a virág és megígéred, hogy mindent elmondassz bejöhetsz -közölte a feltételeket.
-Oké -suttogtam és elállt az útból, hogy beljebb mehessek.