13. fejezet - Újabb lelkizés. Hova vész a régi Damon?!

-Tessék! -nyújtottam oda a rózsát Zoey-nak, amint becsukta az ajtót mögöttem és a nappaliba vezetett. Bólintott és elvitte a konyhába. Leültem a fotelba és megvártam míg visszaér. Nem láttam az arcán sem bosszúságot, sem jókedvet. Unalmas képet vágott. Felvontam a szemöldököm. Tényleg lehet valami titka -morfondíroztam, mert elég sokszor vettem már észre, hogy valami fura rajta. Elhesegettem az üldözési mániám és belekezdtem:
-Azért jöttem, mert szerintem nem ismerjük egymást eléggé. El szeretnék rólam mondani mindent és cserébe csak azt kérem, hogy te is nyílj meg nekem.
-Rendben -válaszolta halkan. Folytattam:
-Már régebben tartottam neked egy kiselőadást magamról, de akkor még nem tudtad, hogy vámpír vagyok. Az mind igaz volt, de kihagytam belőle részleteket -Meghökkent. -Kezdjük a legelején! -ajánlottam és hátradőltem. -1864-ben ismertem meg Kathrine-t, az egyetlen szerelememet.
Vártam egy kicsit, hogy megeméssze. Ugyanolyan kifejezéstelenül nézett, mint előtte, de leesett neki valami és a szája elé rakta a kezét.
-Te... -csak ennyit tudott kinyögni. Dülledt szeme oda-vissza járt rajtam.
-145 éve vagyok vámpír. Kathrine változtatott át. -sokkoltam tovább.
-Uram atyám! -suttogta. Felsóhajtottam.
-Szóval Kathrine-t nagyon szerettem, annak ellenére is, hogy tudtam mi ő. Nem érdekelt, csak, hogy vele lehessek és csak az enyém legyen. Mindent megtettem volna érte. Így is történt, amikor kirobbant Mystic Falls-ban a polgárháború és az alapító családok üldözni kezdték a vámpírokat és bezárták őket egy templomba, majd azt felgyújtották. Kathrine-t is elvitték, de én alkut kötöttem a szolgálójával, aki boszorkány volt - Zoey kissé megrendült, de már nyugodtabb volt. -Így egy varázslattal megvédte a vámpírokat egy sírban a templom alatt. Tudtam, hogy Kathrine biztonságban van és 145 év múlva újra együtt lehetünk. Ugyanis Emily egy kristályt és az üstökös erejét használta, ami csak 145 évenként tűnik fel az égen. Beletörődtem -kis szünetet tartottam és felmértem a helyzetet a szobában. Zoey zaklatott volt, de nem rémült.
-Egy baj volt csak mindvégig. Hogy az öcsém, Stefan is szerette őt és Kathrine vele is játszadozott. Szóval csak az ő kis játékának a bábui voltunk csupán!
-Kis szemét! -mordult fel és a fejét csóválta. Elvigyorodtam.
-Mikor eljött az üstökös napja és megtaláltam a kristályt, Emily keresztbe tett. A szelleme beleszállt az egyik ma élő rokonába és elpusztította az ékszert!
Lehajtottam a fejem. Zoey együtt érzően megszólalt:
-Sajnálom!
Eszembe jutott, hogy most nem Kathrine a lényeg, hanem ő. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát, amiért én Kathrine-t siratom. Megfontoltan újra elkezdtem regélni:
-Ám volt mégegy tervem. Kellett hozzá egy boszorkány, Emily varázskönyve és abból egy varázslat, ami kinyitja a sírt. Meg is szerveztem mindent, az összes kellék megvolt. Mikor bementem ismerős arcokat láttam. Minden régi, elkapott vámpír ott volt, de szerencsétlenek kiszáradtak a vérhiánytól, meghalni viszont nem haltak. Kathrine azonban...nem volt bent! -megtorpantam, de nem állhattam le. -Rettentő dühös voltam, meg tudtam volna ölni akárkit! Volt mégegy baj. Mi nem mehetünk be egy házba anélkül, hogy be ne hívnának. Ám a sírból kimenni nem lehetett, a varázslat nem engedte. De nem érdekelt. Csak az, hogy az, akit tiszta szívből szerettem nem volt ott, így én miért ne maradhatnék ott örökre? -elnyelt az emlékek tengere és minden akkor felgyülemlő érzelmem átjárt. Majd Elena képe villant be. -Elena és Stefan bejöttek, hogy menjünk, mert a boszorkányok megpróbálják levenni a zárat, így kijuthatunk. Ránéztem Elena-ra és láttam benne az aggódást. Így elindultam kifelé. -megrendültem. -Odakint megölelt és akkor...minden megváltozott. Tudatosult bennem, hogy Kathrine csak kihasznált és elnyomta minden emberi érzésémet, hogy egy gyilkos lehessek. Elérte a célját. -mélyen Zoey szemébe meredtem. -Elkövettem nagyon rossz dolgokat. Embereket öltem! Megittem őket! -erősen artikuláltam, hogy érzékeltessem a belső viszályomat. Komolyan érdekelte, amit mondok. -De mikor Elena-val közelebb kerültünk egymáshoz, mikor rámutatott arra, hogy bennünk van valami közös, valami megértés, rájöttem, hogy lehet az életemben egy-két személy, akiket nem tudnék bántani. Akiket meg kell védenem! Bármi áron, mint Kathrine-t! A többi ember ugyanúgy nem érdekelt, mert őket nem kedveltem úgy, mint Elena-t! -visszasüppedtem a fotelba. -Elena már Stefan barátnője volt én mégis próbálkoztam, mert kellett nekem, ő éltette bennem az embert! Miatta lettem normálisabb, emberibb! De be kellett látnom, hogy nem lehetek az övé. Szeretni nem szerettem, csak bele kapaszkodtam, rá fogtam, hogy van bennem még emberi érzés. Mikor eljöttem Mystic Falls-ból, azt úgy tettem, hogy vámpírként akarok tovább létezni. A múltam nem engedte. Feltörtek a régi sérelmek és be kellett látnom, hogy megtörtem, már átjár az emberség. -lassan mormogtam, ez életem egyik legrosszabb szakasza volt. A küzdelem a belsőmben. -Már nem lehetek olyan, mint voltam. Többé már nem! -rápillantottam és egy könnycsepp jelent meg a szemzugában.
-Örülök, hogy nem vagy olyan! -szipogta. Elmosolyodtam.
-Megláttalak téged, megkedveltelek és újra a feje tetejére állt a világ. Megint csatároztam saját magammal, hogy mi a helyes és mi nem. Arra jutottam, hogy te vagy az aki jobb embert faraghat belőlem. A Megváltóm lettél! A többit meg elmondtam még régen -felnevettem. Ő is. -Köszönöm! -hálálkodtam és eszembe jutott, hogy mi elméletileg összevesztünk nemrég.
 -Térjünk rá Elena vámpírrá válására -váltottam nyersebbre és feszültség keletkezett. -Azért akartam odarohanni, mert megsajnáltam és magamat okoltam. Nem, azért mert szeretem! És nem mentem el, csak...lerendeztem Sarah-t -az utolsó mondatnál próbáltam tapintatos lenni, mert mégiscsak az egyik barátnője volt. Harciasan válaszolt:
-Helyes -Leesett az állam. Mit mondott? Örül, hogy megöltem? -Bántani akart, megérdemelte -próbált szépíteni, de az arcom mindent elárult. Nem akartam a gyanús jelekkel foglalkozni, amik lehet, hogy nem is jelentenek semmit, ezért hozzátettem:
-Mindent elmondtam, most te jössz!
Felsóhajtott, pár percig csend honolt bent. Majd megszólalt:
-Örülök, hogy bevezettél a fejedbe és a szívedbe. Ezt méltányolom is, de sok információt kaptam, amiket fel kell dolgoznom, mint más épeszű emberek. Most nem tudok neked magamról mesélni. - szomorúan előrehajolt és megsimogatta a kézfejem. Jól esett tenyere melegsége. -Majd szólok, ha készen állok. Minden esetre megbocsátok!
-Oké -nyögtem és felálltam. Elengedett és kivezetett a lemenő nap fényébe.
-Viszlát! -köszönt el és becsapta az ajtót. Csalódottan, mégis büszkén indultam el. Csalódottan, mert Zoey-ra zúdítottam sok újdonságot és, mert még nem tudhatok meg róla mégtöbbet. Büszkén, mert megbocsátott és képes voltam őszintén megnyílni. Alig léptem le a lépcsőről, amikor a Zoey házához tartozó kuka mellé dobva megláttam egy faragott fadarabot...véresen.