14. fejezet - Amikor meghal a vámpír és megszületik az ember

Sziasztok!

Úgy látom mostanában elég kevés olvasóm van és ez lehet, hogy a kevés friss miatt van így, nem tudom. A lényeg, hogy most van új fejezet, ami szerintem sokaknak okoz majd boldog perceket. :) Élvezzétek ki, amíg be nem dobom a nagy durranást és nem őrültök meg. xD Mert bizony ez lesz a 15. fejibe! Őrület!

Kérlek, akinek tetszik az írjon komit, legyen több a 3-nál! Jó olvasást ;)

Értetlenül meredtem a karóra és közelebb léptem hozzá. Az a piros valami határozottan vér volt. Láttam és éreztem a szagát. Méghozzá egy vámpíré!
Megdermedtem és körülnéztem. Olyan érzésem van, mintha...figyelnének. Elkezdtem eszeveszetten száguldani és meg sem álltam az otthonomig. Berontottam és még egy utolsó pillantást vetettem a kint eluralkodott sötétségre, mielőtt bevágtam volna magam előtt az ajtót. Hátráltam pár lépést és vártam. Tíz percig így álltam, mint egy szobor a megvilágítatlan szobában, de rájöttem, hogy senki sem követ és nem akarnak megölni. Lazítottam testtartásomon és beláttam: paranoiás vagyok. Teljesen kikészít ez a város, sőt pontosabban ez a negyede!
Zoey körül folyamatosan furcsa dolgok történnek: az apja rejtélyesen meghalt és nem beszél róla; kapott tőle egy érdekes kristályt, amit a nappalijában láttam meg először- és utoljára! Ugyanis eltűnt onnan.
Nem osztja meg velem az érzéseit; a múltjáról nem sokat tudok, annak ellenére is, hogy én szerveztem meg a nagy lelkizős dumapartit, amin csak ő nem mondott semmit. Folyamatosan titkolózik, én meg kiöntöm a szívem és a lelkem -a nagy nulláért cserébe. Ezekhez még hozzájönnek más különös esetek: harcias volt, amikor elmondtam, hogy meg kell ölnöm Sarah-t, könnyen belement, nem ellenkezett; Sarah is elkottyantotta, hogy vannak bizonyos "titkai" Zoey-nak. Na és ettől függetlenül a virágárus öregember ügye. Ez már nagyon sok nem midennapi történés.
Ezeken vívódtam abban az egy hétben, amiben vártam, hogy Zoey hívjon. Már odáig jutottam a filózásban, hogy az is megfordult a fejemben, hogy Zoey egy természetfeltti lény! Pedig ez nem igaz, azt éreztem volna. Teljesen emberi rejtélyei vannak ennek a lánynak, de nem tudom mik azok!
Egyik szombat délután épp hazajöttem a vérbankból, amikor megcsörrent a telefonom. Sebesen kivettem a zsebemből a telóm és beleszóltam:
-Igen?
-Szia Damon! -mondta Zoey csilingelő hangja a vonal tulsó végéről.
-Szia! -suttogtam.
-Gyere át, kérlek! -könyörgött. Fejtörés nélkül -amit az utóbbi időben oly szorgalmasan űztem- beleegyeztem.
-Oké!
-Remek -örvendezett és letette a kagylót.
Félszegen mosolyogtam és el is felejtettem mindent, amiben eddig kételkedtem. Leraktam a csomagot és szaladtam is Zoey-hoz.
Már várt rám és hamar beengedett. Le sem ültem, hanem ácsorogva vártam mi jön. Velem szemben telepedett le és mélyen a szemembe nézett.
-Tudom, hogy szeretnél rólam megtudni mindet, amit lehet. -kezdett bele. -Megpróbálom összefoglalni, hogy ez miért nem lehetséges. -taglózott le. Nagyon megijedtem és ezt ő is észrevette.
-Nyugi!
-Hogy legyek nyugodt? -förmedtem rá, de próbáltam nem erőszakos lenni.
-Mindent meg tudok magyarázni -békített. Felvontam a szemöldököm.
-Azt is, hogy miért nem nyitod ki a szíved és felejted el az apádat? -harsogtam neki, mire ő visszatántorodott. Elszégyelltem a saját képem, amiért ezt nyilatkoztam.
-Szerinted csak te kötődhetsz a régi szeretteidhez? -kiabálta és megjelent egy könnycsepp a szemzugában. -Csak te törődhetsz az emlékekkel?
-Sajnálom, nem úgy... -próbáltam menteni a helyzetet, de közbevágott.
-Tudod te min megyek keresztül? Az anyám elpucolt egy fiatal pasihoz még régebben, egyedül voltam apummal. Soha nem volt itthon, dolgozott, hogy megélhessünk valamiből. Majd 15 éves koromban meghalt! Meggyilkolták! Fel tudod ezt fogni? Meggyilkolták! És csak egy hülye kristály, na meg egy levél maradt utána -üvöltötte sírva. Nem bírtam ki és magamhtoz öleltem. Túl labilis volt ahhoz, hogy ellökjön inkább mégjobban belémkapaszkodott és sírt a mellkasomba.
-Milyen volt? Az apád? -érdeklődtem óvatosan. Szipogott egyet, majd rámtekintett.
-Nagyon szerette a családját, még anyát is. Annak ellenére is, hogy elhagyta. Kötelességtudó és lelkiismeretes férfi volt. Mindent megkaphatott volna. Nem akart sokat melózni, de muszály volt. Segített az embereknek, fizetség nélkül is. Mindenkit meg akart védeni... -elharapta a mondat végét.
-Ezt, hogy érted? -tudakoltam, mert furcsán hangzott, ez az utolsó kijelentése.
-Semmi különös! -terelt. -Csak ő...orvos féleség volt a kórházban. -gügyögte.
-A-ha -zártam le a témát, mert nem akartam újabb paranoiát kelteni magamban.
-Nagyon közel állt hozzám -nyögte.
-Miért ölték meg? -rágódtam az okokon. Felhorkant.
-Nem tudom. Nem sokat mesélt nekem rosszakarókról.
-Lehet, hogy véletlen volt. Rosszkor volt rossz helyen -latolgattam. Kikerekedtek a szemei, de nem jelentte ki a véleményét erről. Csak meredt a pólómra szótlanul.
-És miért nem ismerhetlek meg? -kérdeztem visszavezetve a fonalat a beszélgetés kezdetére.
-Szinte egész életemben apám elvesztésén tépelődtem. Nem voltak céljaim és nem lehettem boldog senki mellett, így nem sok miden történt velem. Csak néztem ki a fejemből és vágyódtam az ölelő karok után. Mindennél jobban akartam szeretni valakit... -suttogta.
-Akárcsak én -hajtottam le a fejem.
-Csupán, azért nem ismerhetsz meg, mert nincs kit. Nem vagyok egy egész, csak egy negyed. Már felfalt a depresszió és a fájdalom. -Valóban ez hallatszott a beszédéből is.
-Rettentően sajnálom, hogy ennyi szörnyűséget éltél át. -búgtam. -De ennek vége! Mostantól boldog leszel. -emeltem fel a fejem határozottan. -Nem hagyom, hogy tovább szenvedj! -Meglepődött.
-Valóban?
Bólintottam és lassan közeledtem hozzá a számmal, majd megcsókoltam. Rövid ideig úgy láttam csak én veszem ki a részem a legtöbbek számára közös elfoglaltságból, de visszacsókolt, hevesebben, mint vártam.
Elöntött a forróság és a gyomrom görcsbe rándult. Na ilyet sem éreztem már jó régóta!
Elkezdett húzni a lépcső felé és én nem ellenkeztem. Lerántotta rólam a fekete pólóm és mégtovább rángatott. Út közben belepuszilt a mellizmomba, én pedig a nyakába. Mire felértünk már rajta sem volt póló. Szorosan magamhoz öleltem és beszívtam édes illatát.
Bevezetett a szobájába, de nem gyönyörködhettem benne, hanem egyből az ágyára dőltöttem és ráfeküdtem, úgy csókoltam tovább. Lehúzta a farmerom, én is az övét és megcsillant bennem egy szikra. A szerelem szikrája! Majd' szétszaggattak az érzelmeim és két csók között kibukott belőlem az, amit már régóta ( 145 éve ) nem mondtam ki:
-Szeretlek! -Meglepődtem milyen könnyen megnyíltam. Ez voltam én! A romantikus és nem a gonosz! Nagy hatásal volt tám Zoey, ez meg is látszott rajtam. Megrémültem, hogy most már nem tűnök olyan kemény vámpírnak, hanem egy puhány Stefan leszek, de elhesegettem ezt. Most nem ezzel kell foglalkoznom.
Zoey meghatódva méregetett és újra magához húzott.