27. fejezet - Nem vagy egyedül!

Sziasztok!

Hirtelen és gyorsan elhoztam nektek a befejező fejezetet, mert már nem bírtam magammal és meg kellett veletek osztanom a legnagyobb titkot. :D

Remélem tetszik és pár ajánlott zene:

Janicsák Veca - Ha volna két életem

Sleepstar - I Was Wrong

Ákos -Keresem az utam

Nickelback - Far Away

Rise Against - Hero of war

One Republic - All this time

Összetörve botorkáltam a régi temető erdejében. Egyik fától a másiknak dőltem. Ez az érzelmi káosz nagyon megviselt. Próbáltam mindent elfelejteni. Azt a sok kínt, ami most vetett be börtönébe és nem akar kiengedni. Soha többé!
 Ködös tekintettel felnéztem az égre. Hajnalodott. Hamarosan felkel a nap és mindennek vége.
Elena szenvedő arca jutott eszembe. Amilyen szörnyűséges szemmel figyelte Stefan halott testét. Szerette. Ez biztosan így van. Azt már magam sem tudom, hogy még szereti-e. De engem nem! Csak barátként. Ha életben maradok csak ő lesz nekem, de el kell viselnem a szenvedést is mellé, hogy, minden nap látnom az arcán öcsém hiányát és tudni, hogy én soha nem leszek neki elég jó. Nem fog szeretni, Stefan emléke és a közös múlt túl erős számára. Vele tudnék maradni csak azért, hogy ne legyen magányos? Valószínűleg nem bírnám a kínszenvedést, amit ez okoz. Érzéketlenné pedig nem válhatok. Túl sok seb van vérző szívemen, ahhoz, hogy csak úgy gyógyítás nélkül lezárjam. Ez nem ilyen egyszerű. Belehalnék.
De az lenne a legjobb számomra. A halál. Ahol egyedül vagyok, fájdalom nélkül. Úgysem szeret senki, a régi Damon már nem lehetek és semmi hasznom nincs ebben a leroncsolódott állapotomban. Kinek hiányoznék?
 Ha meghalok Elena meglesz nélkülem. Nehezen, de majd Zoey segít neki. Megvédi minden rossztól és attól az ikerpártól is, akikről szinte semmit sem tudok. Nem kell majd megölniük, meghalok én magam is.
Végigfuttattam az ujjam az egyik fejfán, ami mellett elmentem. Már akkor meg kellett volna halnom, amikor apám lelőtt. Ami halott az maradjon is az. De én felkeltem. A létezésem természetellenes.
Ebben a pillanatban ember akartam lenni. Gondatlan fiatal, akinek a szíve több fájdalmat bír el, mint egy vámpíré. Mert a vámpír szív tiszta és minden visszatükröződik rajta. Ha elhal a szív, vége minden fájdalomnak, ami benne felhalmozódott. Ezt akartam én is.
De mi vár rám a halál után? Ha meghalok mi lesz velem? Örökre elveszek a sötétségben? Elnyel a zord és fojtogató vég? Vagy van remény? Egy új, megtisztult lélekké válhatok? Aki jámbor és tiszta, hófehér lappal kezd? Kaphatok egy új esélyt a jobb életre? Több, mint valószínű, hogy nem. Én nem. Mert amiket átéltem és amiket emiatt tettem kitaszított a boldogságból. Én mindig is balszerencsés leszek.
Megpillantottam az első játékos napsugarat, ami kibújt a felhők mögül. Egy sírkövet világított meg fényével.
Döntöttem. A naptól megvédő mágikus gyűrűmet fixíroztam. Ujjaim köré fogtam és lehúztam. Óvatosan lehelyeztem egy közeli fejfára és a kékes-szürke árnyalatait figyeltem. Boldog voltam, most, hogy vége lesz mindennek. Mégis féltem, de abba az elméletembe kapaszkodtam, hogy ennél már csak jobb lehet minden.
Most már futottam. Felszabadultan rohantam előre. A zöld fák úgy suhantak el mellettem, mintha autóból nézném őket. Tanulhattam volna. Fordíthattam volna eredményesebb dolgokra is a hosszú életem, ha már vámpír voltam. Késő bánat!
Egy kis tisztásra értem, ahol már nem takartak el a fák ölelő lombjai. A nap szabadon rámsüthetett volna, hiszen a pólómat nem vettem fel, miután Elena leszaggatta rólam, de most elbújt.
Gyors léptek zaját hallottam meg mögülem, amik kétségbeesetten közeledtek.
-Damon! -kiáltotta az ismerős, bársonyos hang. Szívem összeszorult, mikor hozzámért. Nem akartam megfordulni, szembenézni vele.
-Ne tedd! -könyörgött és próbált megfordítani. Nem! Nem billenthet ki felépített nyugalmamból, ami pár perce szerencsésen kiküszöbölte a kín legjavát.
-Menj el! -sziszegtem még mindig háttal.
-Nem! -ellenkezett és megfogta az arcom. Elérte, hogy félig-meddig felé forduljak. Barna szemében halálfélelem vegyült a szenvedéssel. Már ő is szenved? Mit tettem már megint?
-Elena... -nyögtem. -Hagyj békén! Rajtam már nem lehet segíteni! -hesegettem összevont szemöldökkel. Nem tántorított.
-De én segítek! Átvészeljük. Együtt -ajánlotta és bizonyította igazát azzal, hogy elővette a gyűrűmet. -Vedd el! -parancsolta. Néztem egy darabig az ékszeren a D betűt. Damon... Dana... Valami más megmozdult az agyamban. Valami új. Olyan ismerős ez a név, mintha... Hallottam volna már valahol... Mintha ki is mondtam volna... De ez most nem számított. Nem fogadhatom el, azt a tárgyat, ami meg tudna óvni a haláltól. Mert nem szabad, hogy megmentsenek.
-Én már halott vagyok lélekben! -erősködtem és elálltam az útjából. Közelebb léptem egy kőhöz, amire már rávilágított egy pici napsugár.
-Nem lehetsz az! Még érzel! -követett fülembe duruzsolva. Mérgesen néztem szembe vele, de szememben tüstént könnycseppekből álló hadsereg gyülekezett.
-Éppen ez a baj! Túlságosan közel engedtem magam a szeretethez, hogy fáj az elvesztése. Minden fáj! Nem tudom elviselni többé! Megöl! -siránkoztam az arcomat fogva. Tenyerét az enyémre tette.
-Megbírkózunk vele -folytatta az előbbi rizsát. Megráztam a fejem, leejtette rólam védelmező kezeit.
-Miért tennéd ezt? A sírban átvertél! Mindig is Stefan-t szeretted, engem csak kihasználtál. Mint mindenki más... -vitatkoztam és a végét már nagyon halkan mondtam. Siránkozásnak tűnhetett. Vágyakozva emeltem a szemem az égre, de a nap nem sütött.
-Ez nem igaz! Mióta visszajöttél tudtam, hogy más vagy. Közelebb éreztelek magamhoz. Mikor megérintettél, megcsókoltál egy világ robbant ki belőlem. Megvilágosodtam. Stefan nem érdemelt meg! De te igen! Csak azért sírtam miatta, mert...meghalt és kötődtem hozzá. De most már nem! -ömlött belőle az igazságözön. Vagy a hazugságáradat? Most már semmit nem tudtam elhinni.
-Nem igaz! -néztem rá keményen. Már sírt.
-De...-nyelt egyet sírva. -Kérlek Damon, ne csinál ezt! -kérlelt újra. Felvontam a szemöldököm és éreztem, hogy hamarosan összeesek a fájdalomtól.
-Miért ne? Nem érted, hogy nekem ez megváltás? -erősen artikulálva hadonásztam. -Miért lenne neked annyira rossz az elvesztésem? Pont annak, aki miatt teszem, mert nem szeret? -faggattam teljesen megőrülve.
Abban a keserves pillanatban, mintha megállt volna az idő. Szenvedőbb maszkot vett fel, mint mikor Stefan meghalt, de eközben valami könnyed melegség is átjárta, majd ebben a megfagyott levegőben kimondta:
-Tudni akarod az igazat? Mert... Damon, én szeretlek! -bökte ki. -És, ha meghalnál abba én is belepusztulnék. -mondta teljes őszinteséggel. A szívem még ennél is jobban kővé dermedt. Majd mintha újra lenne benne erő és kitartás, megtelt érzelemmel. De ez már nem fájt. Ez éltetett. Nem bírtam megszólalna, csak lestem bambán és éreztem, ahogyan egy lassú könnycsepp legördül megfagyott arcomon. Elena eközben eltökélten az ujjához nyúlt.
-Már mondtam. Ha meghalsz -kezdett bele és lehúzta gyűrűsujjáról a saját mágikus védelmet nyújtó gyűrűjét- én is! -azzal tenyerembe helyezte. Kisírt szemét rám emelte.
Megfogtam a kezét és visszahelyeztem a csakis neki készített, E betűs, piros és ezüst árnyalatű gyűrűt. Mélyen barna őzikeszemeibe néztem.
-Nem hagyom, hogy meghalj miattam -suttogtam.
-Akkor te se halj meg! -susogta és óvatosan feladta rám a gyűrűmet. A nap sugarai most törték át a vastag felhőket, amik látszólag azt akarták: éljünk!
Megkönnyebbülve megöleltem és hálát adtam neki. Ha ő nem jön értem, már halott lennék és soha nem tudtam volna meg, hogyan érez.
-Túléljük a fájdalmat -biztosított és belesírt a mellkasomba.
-Igen -helyeseltem boldogan. -De csakis együtt. -Ezzel felemeltem az állát és magamhoz húztam. Apró ajkára helyeztem az enyémet. És ekkor megszűnt a világ és minden eddigi fájdalom. Ajkaink kiéhezve falták egymást. Csak mi voltunk ketten. És a mérhetetlen szerelem!

Egy nappal később

Hevesen csókolóztunk Elena-val a nagy kanapén, amikor csöngetett valaki. Morgott egyet, ami azt jelentette nem akar tőlem elszakadni, csak mert valaki itt van. Mégis elhúzódtam tőle. Morcosan méregetett.
-Nyugi! -vigyorogtam. -Visszajövök! -kacsintottam. Elmosolyodott.
-De siess! -parancsolta és megpuszilta az állam.
Kuncogva mentem el tőle. Végignéztem magam. Minden ruhadarab rajtam volt, nem kellett felvennem semmit, amit illett volna. Biztosan a serrif az, hiszen bejelentettem Stefan eltűnését a városból. Zoey elégette mindkettő hullát, majd visszament New York-ba. Nem hiányzik. Csak egy kicsit.
Egyre jobban csöngettek kívülről.
-Megyek már- kiáltottam és már ki is pattintottam a zárat. Kitártam a nagy faajtót és abban a pillanatban megtorpantam. Megfagyott a vér az ereimben. Egy kék szemű, hosszú fekete hajú lány nézett vissza rám. Fekete ruhája kihívó volt. Kacéran mosolygott.
-Damon, nem ismersz meg? -kérdezte enyhén meglepve. Éreztem rajta a vámpírságot. Kidülledt rémült szemmel figyeltem őt. Annyira ismerős volt...
-Nem -suttogtam. Felnevetett, de elkomorodott a hangja.
-Nem szóltak, hogy jövök? Már mindenhol tudják az ikerpár sztorit. -felvonta a szemöldökét. Ő lenne az ikerpár tagja? A gonoszoké? Nagyot nyeltem. Mégsem féltem tőle.
-De -bólogattam. Türelmetlenkedni kezdett.
-Jajj Damon ne legyél már ilyen! Nehogy már ne ismerj fel, te hülye! -nevetett csilingelő hangon. -Én vagyok az Dana! Az ikertestvéred!

VÉGE!