25. fejezet - Egy pillanat alatt dől el minden, ami fontos számodra

Sziasztok!

Kértétek a fejezetet és én meghoztam. :) Remélem nem volt nehéz várni rá. Ha valami baj van vele, túl összecsapott lett vagy ilyesmi, akkor szóljatok. Mostantól utólag is kijavítom a hibáimat!

Megdermedve vártunk szerelmemmel. Most már annak nevezem és büszke vagyok rá, nem akarom eltemetni ezt az érzést, nem akarom őt elengedni - kezemmel erősebben szorítottam az övét -, nem engedhetem el! Nincs köztünk több gát, vagy feszültség. Megoldottuk a problémákat, mármint, ami a harmadik személyeket illeti. Rájöttem, hogy Zoey-t nem szerettem, csak egy Elena pótlék volt számomra. Mindig is Elena-ért "vert" a szívem, ha lehet úgy mondani, ő az egyetlen aki képes lenne beindítani halott szervem. A Stefan akadály is eltűnt. Elena-t átverte az öcsém és ezt a lány soha nem bocsátaná meg. Stefan mindig is csak az én bosszantásomért tette ezt és, hogy elkapjon minket. Legalábbis ez van most. Vadásznak ránk, közelednek. Kathrine-nel... Aki valószínűleg megszerezte Stefan-t és szeretik egymást. Mármint, ha ez a két lelketlen szörnyeteg képes szeretni akárkit is.
 Mégis valahogy bennem él egy kis kérdés. A 'Mi lett volna, ha...' közhely. Nekem így folytatódna: '...soha nem tudja meg, hogy Stefan csak becsapta?' Akkor is együtt lennék most? Engem csókolt volna meg? Lehet, hogy ő is csak játszik velem és csak Stefan, miatt ilyen? Csak egy pótlék vagyok, akit nem is szeret? Semmit nem bizonyított be. Csak beszélt és csókolt. Lehet ez bosszú is, amit Stefan-nak talált ki. Engem használ fel.
Elmém megtelt szörnyű képekkel. Elena áll előttem, szépséges piros ruhájában. Ajkán gonosz kis mosoly ül. Tisztára, mint Kathrine. Felemeli a kezét és kivesz valamit a zsebéből. Lassan kitárja előttem. Kíváncsian pillantok bele kis tenyerébe. Szürkés-kékes gyűrűm nézett vissza rám. Értetlenül meredtem rá. Vigyora szélesebb lett.
-Most már nincs szükségem rád! -suttogta és felnézett az égre. A felhők már alig takarták a napot...
Kényszerítettem magam, hogy elrugaszkodjak ettől a borzalmas képzelgéstől. Lepuffantam a földre és tenyerembe temettem az arcom. Elena ijedten ugrott utánam.
-Mi a baj? -rémüldözött. Keze ide-oda járkált rajtam. Próbáltam erős maradni. Érte. Lehet, hogy ő nem, de én szeretem őt. Belehalnék, ha most elveszíteném. Szembe kell néznem Stefan-nal. Meg kell...ölnöm, amiért ezt tette velem. Velünk.
-Semmi -nyitottam szóra a szám pár másodperc múlva és felnéztem rá. Barna szemével találkoztam, ami megtelt keserűséggel. Lassan közeledett felém. Ajka finoman az enyémhez ért. Ezután lángoltam. Olyan igazinak tűnt ez a piciny csók, hogy elhittem: ő is szeret. Bár nem mondta ki, most megéreztem. El akartam hinni, hogy ez a valóság! Hogy nekem is kijárhat egy kis boldogság. Az utóbbi egy néhány órában boldog voltam. Elena csókjaival és tevékenykedéseivel elhitette velem, hogy fontos vagyok neki, hogy megérdemlem, hogy végre egyenesbe jöttünk. Miért ne maradhatna ez így? Miért ne lehetnék felhőtlenül boldog? Egyszerű a válasz: mert én vagyok Damon Salvatore és örök balszerencsére vagyok ítélve. Kathrine és Stefan gyilkos hajlamokkal közeledik felénk. Pár másodperc múlva mindennek vége. A jónak és a rossznak is.
-Nem lesz semmi baj! -bizonygatta Elena, mikor elhúzódott. Ajkát beszívta és az alagút felé nézett. Dobogást lehetett hallani messziről. -Jönnek! -susogta halkan és hozzámbújt. De én felálltam. Ereimben már a nem a verbéna, hanem a harci vérem égett. Nem engedem mégegyszer, hogy keresztbe tegyenek a boldogságomnak! Többé már nem!
-Hol vagy öcsém? -ordítottam mérgesen. Elena mögöttem bujkált és rángatott.
-Ne! Kérlek! -könyörgött. Nem tudtam miért teszi ezt. Engem vagy magát védi? Vagy Stefan-t? -Elég! -parancsoltam magamnak. -Nem szabad ilyenekre gondolnod! Meg kell bosszulnod eddigi tetteiket! Veled nem bánhat így tovább senki!
Feszülten meredtem előre. Tudtam mostmár nics kiút. Meg kell vele mérkőznöm és ebbe valaki belehal!
 Ekkor megjelent egy alak fáklyával a kezében. A tűz és a már itt lévő fények megvilágították gyúnyos arcát.
-Szólítottál? -kérdezte röhögve Stefan. Arca soha nem volt még ennyire beképzelt és mohó. Zöld szeme izott és Elena-ra vándorolt. Védekezőn balra mozdultam, ahol Elena kukucskált.
-Szia édes kis Elena! -üdvözölte kicsit sem jóindulatúan.
-Ne szólj hozzá! -mordultam rá. Felvonta a szemöldökét, de engem észre sem vett. Elena-t vizslatta még mindig.
-Tudni szeretnéd miért nem szerettelek soha sem? -incselkedett. Elena remegni kezdett.
-Állj le! -folytattam és kedtem begurulni. Továbbra sem érdekeltem.
-Mert olyan vagy, mint a bátyám. Egy szerencsétlen! Mindenki csak átver titeket, eltaposnak, meg akarnak ölni. -válaszolt saját kérdésére elég nyersen. Elena megmerevedett. - Ahogy most én is! -váltott keményre az arca. Előbbi kijelentésétől betelt a pohár. Vicsorogni kezdtem és vámpírosodtam. Fogaim kinőttek, arcom megfeszült, ereim kiduzzadtak. A másodperc töredéke alatt rontottam neki. A falhoz nyomtam idegesítő képét, amitől egy reccsenéssel eltörött az orra. Arccal a kőhoz szorítottam.
-Senki nem beszélhet így róla! -kiabáltam neki. Nem vettem figyelembe a fáklyát, amit tarott. Hirtelen a lábamhoz érintette. A nadrágom kiégett, a bőröm perzselődött. Elengedtem és a porba dőltem, majd sietve eloltottam a kisebb tüzet. Ezalatt Stefan a hátamra ugrott. Folytogatni kezdett a karjával. Minden erőmet összeszedtem és a hátra vágódtam, így ő került a földre. Megfordultam és ütni kezdtem. be szerettem volna verni a képét, hogy soha többé ne dumálhasson. Tenyerével elkapta az öklöm és jól megszorította. Pár ujjam elroppant és fájdalom nyilalt beléjük. Farkasszemet néztem öcsémmel. Még soha nem láttam ennyire állat módjára harcolni. Foga fehérje kilátszódott. Olyan volt, mint egy veszett farkas, aki a területéért harcolt. Vagy inkább, csak azért, hogy bebizonyítsa, ő az erősebb. Én voltam az, aki a sajátját védte, akiért akár halálra is tudná ítélni az öccsét.
-Elég legyen fiúk! -kiáltotta egy ismerős, kacér hang. Felnéztem Stefan-ról és Kathrine állt az alagútnál, jobbján satuba fogva Zoey-t. A lány rogyadozva állt és úgy látszott, mintha az előbb jól elverték volna. Száján vér csillogott. A szagából ítélve vámpírvér volt...
Feltápászkodtam Stefan-ról és gyorsan Kathrine felé rohantam. Ő maga elé húzta a védtelen és rémült Zoey-t.
-Ha nem állsz meg, megölöm! -fenyegetőzött csípősen Kath és kezét Zoey nyaka köré fonta. Megtorpantam támadóállásban. Zoey ijedt zöld szeme rám villant. Vörös haja csapzott és véres volt, nyaka meg volt sértve. Tehetetlenül bámultam őt. Mindennél rosszabb lenne számára, ha vámpírt csinálna belőle.
-Kérlek Damon! Hagyd! -nyögte. Ajkai alig mozdultak el egymástól. Arca a gyötrelemtől piros lett. Minta még most is engem féltene nem magát. Ettől volt benne valami, ami azt súgta meg kell mentenem. Ebben a pillanatban rájöttem: nem tudnék egyedül élni. Nem is dolgozom egyedül. Másoktól függök. Ők tartanak életben.
-Mostmár tárgyalhatunk? -emelte fel újra a hangját Kathrine. Nem szerettem volna ránézni, nem akartam mégegyszer találkozni azzal a gonosz, rafinált mosolyával és öntelt képével.
 Elena felé pillantottam inkább. Dühösen vettem észre, hogy Stefan a falhoz szorította és nem engedi el. Elena barna szeme csak engem nézett. Sírt.
Szívem megtelt valami ismeretlen érzéssel. Ennél erőteljesebbet még soha nem éreztem. Ahogy most Elena-t, azt akit szeretek, meg akarja ölni a saját öcsém, aki hazudott mindkettőnknek, felgyülemlett bennem minden, amit 145 év alatt éreztem. Azt akartam, hogy megmeneküljön. Meg akartam óvni. Nem vallhatok kudarcot!
Egy táskát pillantottam meg Kathrine mögött, amiből egy karó lógott ki.
- Na szóval -kezdett bele Kathrine. -Most, hogy mindannyian ilyen szépen összegyűltünk, megbeszélhetnénk a problémáinkat. -ajánlotta. Végül felemeltem a fejem és szemem találkozott az övével.
-Miféle problémák? -prüszköltem összevont szemöldökkel. Fintorogva válaszolt.
-A Damon és Elena problémák.
-Mi bajotok van velünk? Nem csináltunk semmit! -ordítoztam. Elegem lett az igazságtalanságokból. Igazán békén hagyhatnának már minket!
-Idegesítőek vagytok! -mondta artikulálva és gúnnyal megtelve. Ennél hülyébb okot nem is találhatott volna ki.
-Hazudik, Damon! -erősködött Zoey nyöszörögve. Kathrine megszorította a nyakát.
-Fogd be, te kis béna!
Kihasználtam az alkalmat, hogy Zoey-val foglalkozik és a táskáért rohantam. Félrelöktem Kathrine-t, aki ügyetlenül csapódott a falnak. Kirántottam a karót a hátizsákból és a felém közeledő alakba szúrtam. Nem figyeltem ki volt az, csak egy jól irányzott döféssel a szívébe helyeztem a fát. Már csak azt láttam, ahogy Stefan fennakadt szemmel és a mellkasából kilógó facövekkel a hátára borul.