24. fejezet - Miért is gondoltad egy percig is, hogy a boldogság örökké tart?

A szám zsibbadozott az érzéstől, hogy Elena finom, mohó ajka csókolja, de állta a sarat. Sok nő szája ért már az enyémhez, de Elena-é még soha és ez izgalommal töltött el. Elena folyamatosan egyre közelebb húzott magához és én mentem is, ahogy azt illik. A testemen uralkodó fájdalmat, amit a verbéna okozott, kezdték elnyomni az örömhormonok. Soha életemben nem örültem ennyire, mint most! Bár be vagyunk zárva, úgy érzem jobb is. Így felszabadultan lehetünk egymáséi és senki nem zavar meg. Emiatt felkuncogtam és ő is. Ledöntöttem a földre és a nyakát kezdtem el puszilgatni. Elégedetten sóhajtgatott.
Nem gondoltam bele abba, hogy mi várhat kint. Most csak Elena és én léteztünk. Nem akartam elmozdulni, nem akartam mást, csak őt. Végre valahára megkaphattam. Ettől eszembe villant, hogy Elena hogy hajtott el eddig és, hogy mennyire szerette az öcsémet. Szörnyű idők voltak. De honnan tudom, hogy most szerelemből teszi-e ezt? Kissé megálltam és felnyögtem. Kizökkentem a nyugodtságból, pedig nem szabadott volna. Óvatosan felé hajoltam és szembe néztem aggódó szemeivel.
-Mi a baj? -kérdezte csalódottan. Beszívtam az alsó ajkam és visszagondoltam arra a napra, amikor elvesztettem Kathrine-t és Elena-t is egyszerre. Stefan volt mindkettőnek az oka. Az ő jelenléte és ezt be is bizonyította, mikor egymásnak estünk. Soha nem gondoltam volna, hogy azok a gondolatok és sejtések, amiket az általa érzett gyűlölet miatt éreztem valóban igazak. Tönkretette az életem, szó szerint! Vámpír lettem miatta és még a szerelemtől is megfosztott. Egy vadállat lettem, egy lelketlen szörnyeteg, aki csak azt szeretné, hogy figyeljenek rá. Most, hogy ennyire közel vagyok a boldogsághoz, visszalépnék egy kicsit. Nem voltam ehhez hozzászokva. Félek, ha engedek neki, akkor szétdurran az álmom és eltűnik, örökre, a nagy fájdalmat hagyva maga után. Miért nem tudok hinni neki?
-Félek -böktem ki végül. Elena piros pulcsijának az ujja lejjebb csúszott a kelleténél, szabaddá vált a válla.
-Mitől? -simogatta meg a hátam szomorkásan. Visszatért a tekinetem az arcára. Ez az arc vajon igazat mond? Megköszörültem a torkom, kerestem a megfelelő szavakat, de aztán a szívemből beszéltem.
-Hogy...elhiszem ezt, aztán...puff...vége és újra összeomlok. -áradt belőlem az igazságözön. Még mindig a szemébe meredtem és megláttam benne a bűntudatot.
-Damon! -kezdte gyengéden és két tenyere közé fogta az arcomat. -Ez a valóság! -mondta majd újra megcsókolt. Hagytam magam, de végül újra elhúzódtam. Nem tudom elhinni, hogy velem ilyen történik. Értetlenül rázta a fejét.
-Damon! -suttogta megint. -Tudom mi lehet a problémád. Olyan sokáig nem szerettek, egyedül voltál, hogy most, amikor én bevallom, hogy ez nem így van, akkor megrendülsz és félsz, hogy csak át akarnak ejteni. De ez nem így van! Én vagyok az egyetlen, akit átvertek! -utalt Stefan-ra, akitől -akarva akaratlanul- megtudta, hogy is áll a szénája voltaképpen. Sajnáltam emiatt -átéltem azt, amit én többször is.
Ezektől a szavaktól mégis kissé megnyugodtam. Akkor valóban kedvel és nem csak játszani akar velem. Eléggé sebzett a szívem, több visszautasítást, vagy cserben hagyást nem élnék túl.
-Tényleg...nem versz át? -tudakoltam halkan, mert ezzel úgymond elismertem, hogy igaza van a lelki sérelmeimet illetőn és én nem igazán szerettem, ha az érzéseimről van szó. Még most is, amikor már megnyíltam és kitárulkoztam neki, próbálom fenntartani a kemény legény látszatot. Aki az utóbbi időben már csak részben vagyok. Rossz volt elmondani, hogy megváltoztam. A fájdalmak sokasága miatt, amik eddig értek, inkább lennék újra a régi Damon. De már nem lehetek, csak ha kiküszöbölném őket, bár abba bele is halhatnék. Ezért kellene az most, hogy Elena szeressem, az akit én is!
-Soha! -válaszolta. -Nem teszem azt veled, amit velem Stefan. Rájöttem, hogy téged kellett volna választanom már rég. Ő nem érdemelte meg a szeretetem. Te igen! -susogta érzelmesen.
Felcsillant a remény a szememben. Jól hallottam volna? Mégis van esélyem? Mosolyra húzódott, eddig merev szám. Elena bólogatott.
-Örülök, hogy vidámnak látlak. Nem tetszik, amikor boldogtalan vagy. Nincs miért! -bizonygatta szavakkal, majd tettekkel is. Ajkaihoz vontam az enyémeket és édes kis csókokat lehelt rá. Több se kellett nekem. Hozzásimultam, kezemmel a hajával játszottam. Lábával körbefogta a derekam, karjai a testemen cikáztak. Olyan felhőtlen öröm járta át a testem, hogy azt hittem szétrobbanok. Ilyen élményben eddig nem volt részem. Elena csókol és ölel? De már egyre jobban elhittem és kiengedtem magamból az érzelgős fiút, aki vagyok.
-Én... -nyögtem két csók között. Most vagy soha, Damon! -gondoltam. Szárnyalltam. Elena felnézett rám. -Szeretlek, Elena -suttogtam bele az arcába, ami abban a pillanatban felderült. Kimondtam azt, ami a lelkemet nyomta már jó ideje. Annak kellett mondanom, aki méltó rá, aki ki tudta ereszteni az igazi Damont-t. Ez nem Zoey és nem is Kathrine. Mindig is Elena volt az!
Nem válaszolt, csak vigyorogva húzott vissza. Kezével lehúzta rólam a pólóm. Nem bírt az erejével, felállított és a falhoz nyomott, miközben izmos testemet cirógatta. Féloldalas, boldog mosollyal fordítottam magam felé a nyakát és a vállát kezdtem el puszilgatni. Végre! -röpködtek a kicsi Damon hormonok bennem.
De akkor Elena megmerevedett és riadtan bámult a szemembe. Értetlenül figyeltem. Tényleg ilyen könnyen és ilyen hamar el lehet kergetni a boldogságot? Ennyi volt csupán?
-Mi a baj? -ijedeztem, mert komolynak tűnt az arca. Kis idő múlva remegve megszólalt:
-Valaki kinyitotta az ajtót! -taglózott le. Nem tudtam reagálni, csak azt éreztem, hogy Elena visz magával egyre beljebb a sírban. Még gyengélkedő lábámat vonszoltam magam után, de nem tudtam minek! Teljesen lehervasztott a gondolat, hogy ennek az estének lőttek.
-Nem tudunk elmenekülni! -rángattam Elena karját, de ő csak ment.
-Kathrine is kijutott valahogy -pillantott hátra a válla felett. Megállt velem szemben. Gyönyörű arca eltorzult, a szívem összefacsarodott a látványtól.
-Damon ezek meg akarnak ölni téged! Nem engedhetem. Ki kell jutnod, majd én elvonom a figyelmüket -hadarta gyorsan és megfogta a kezem. Nem akartam ezt elfogadni. Kipukkadt az utolsó boldogság buborékom is az agyamban. Miért kell elvenniük tőlem ezt az érzést? Tudtam, ha átengedem magamat neki, hamarosan elmúlik és újra fájni fog minden. Ép, hogy élveztem Elena szerelmét, máris elvesztem?
-Nem! -fortyantam fel határozottan. -Nem megyek nélküled! -Szeme megrendült.
-Nem hagyhatom! -tiltakozott, de ekkor megfogtam Elena-t és futva siettem mégtovább. Nem szólt többet. Jött mellettem csöndben és éreztem a belőle áradó felelősséget. Ez jól esett viszont helytelennek tartottam. Nem fogom itthagyni, hogy megkínozzák!
Megláttam egy helyet nem messze előttünk, ahonnan kis fény világított ránk. Odafutottunk és egy kör közepén találtuk magunkat, ahol fáklyák nyújtották a világosságot. Elena nem várt, egyből a jobb oldali falhoz rohant és szorgosan nyomkodta, hátha talál egy kijáratot. Ugyanezt tettem a másik oldalon. Már majdnem az egész helyiséget átkutattuk, amikor meghallottuk a közeledő léptek zaját. Elena megrémült és mellémrohant. Magamhoz öleltem és feladtam a harcot. Vártam a halált!