9. fejezet - Beszélsz a vámpírokról és mit kapsz? Egy vámpírt!

Még aznap elhagytuk a kórházat, amikor a baleset történt. Zoey szomorú volt Nancy miatt, bár egy halvány mosoly ült az arcán. Tudtam miért. Boldog volt, hogy őszintén beszéltem neki a vámpírokról. Mindent, amit tudni kell róluk. Megértette Sarah hogyan lett az és, hogy miért viselkedett így. Elmondtam, hogy többé nem fog felbukkanni.
-Ajánlom is! -válaszolta harciasan. Meglepődtem ezen hangnemén, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Sokkal jobban érdekelt, hogy valóban nem bánja-e, hogy vámpír vagyok.
-Olyan buta vagy -nevette el magát mindig, amikor már nem bírtam kíváncsiságommal és rákérdeztem.
-De miért? Minden normális ember sikoltozva elrohanna! -adtam hangot csodálkozásomnak.
-Úgy tűnik nem vagyok normális -suttogta sejtelmesen. Ezzel lezárta a témát. Mégis ott bújkált bennem, hogy talán csak fél megmondani az igazat. Annyira szerettem volna biztosan tudni, hogy őszintén beszél, mert nagyon hihetetlennek tűnt. Bár látszólag eléggé érdekelték a vámpírok.
-Ki volt az a pasi, aki...bántott téged? -nyögte, mikor már a kocsiban voltunk. Felsóhajtottam.
-Egy régi ismerős -fintorogtam.
-Honnan ismered? -folytatta.
-Megöltem a vámpír-barátnőjét... -hajtottam le a fejem, ami nem a legbölcsebb húzás, amikor valaki vezet.
-Ez mikor volt? -vallatott. Miért akarja tudni, hogy mikor öltem meg egy vámpírt?
-Stefan 162. szülinapján Lexi Mystic Falls-ba jött meglátogatni őt. Este buli volt a bárban, és a sikátorban rátámadtam egy fiúra. A csajával elhitettem, hogy Lexi volt. A rendőrök megtalálták, berontottak az épültbe és elvitték, bár előtte legyengítették. Odakint nem bírtak vele és akkor jöttem én... -Az emléktől megborzongtam.
-De miért kellett megölnöd őket? -háborodott fel kissé. Az igazság, hogy magam sem tudom...
-Mondtam én, hogy egy szörnyeteg vagyok -lestem el a másik irányba keserűen. Kezét tétován a vállamra tette.
-Ez régen volt. Éljünk a jelennek. A többi nem számít -bíztatott. Felé fordultam és rám mosolygott. Igaza van. Soha többé nem kell gondolnom a múltamra. Se Kathrine-re, se Elená-ra, se az öcsémre és se azokra az emberekre és vámpírokra, akiket valamiért a túlvilágra küldtem. Ez már nem én vagyok.
Az új énem érez, bár csak egyvalamit. Szeretet és csakis Zoey iránt. Más nincs az életemben.
Mikor hazaértünk csöndben bementünk a házába. Leültem a kanapéra, ő a konyhába ment.
-Kérsz valamit enni...? -kezdett bele, amikor kijött, de elharapta a mondatot. Elmosolyodtam.
-Semmi baj, még nem szoktad meg.
-De mit szoktál...enni? -foglalt helyet mellettem, kezében egy pohár kávét tartott.
-Hát vért! -adtam az nyilvánvalót. Megrázta a fejét, miközben kortyolt egyet.
-Nem úgy értem. Milyen vért? -Zöld szeme beleégett az enyémbe. Valóban érdekli.
-Emberi vért, de a vérbankból hozom és nem támadok meg másokat -Ez részben igaz volt. Mostanában valóban zacskós véren élek. De eddig...nem igazán...
-Értem -újra szájához emelte a csészét. Kifújtam a levegőt.
-Ugye tudod, hogy téged soha sem bántanálak? -bizonygattam kérdésbe foglalva. Megleptem.
-Tudom. Hisz én vagyok, aki segít neked jónak lenni -emlékeztetett.
-Valóban ezt gondolod, vagy csak félsz? -vontam fel a szemöldököm.
-Ezt már megbeszéltük... -kezdte sóhajtva, de közbe vágtam.
-Azt akarom, hogy az igazat mond! -parancsoltam.
Kicsit megijedt. Amikor észrevettem bocsánatkérőn megsimogattam az arcát.
-Zoey én azt akarom, hogy boldog légy. Próbálok jó lenni hozzád, de tudnod kell én mindig is rossz leszek neked -suttogtam. Tiltakozott.
-Számomra elég jó vagy -Két tenyere közé fogta az arcomat. Kutattam a hazugság után a tekintetében, de szerencsére nem találtam.
-Olyan vagy, mint Elena -bukott ki a számon. Erre megdermedt és elhúzódott. Beszéltem neki Elenáról, bár nem sokat. Tudja, hogy szerettem, de elutasított.
-Nem úgy értettem! Olyan megértő vagy velem, mint Elena Stefan-nal. -mentegetőztem. Ez valóban így volt. Stefan-t elfogadta Elena és kedves volt vele. Zoey is ilyen most.
-Jah... -lehelte.
-Ők szeretik egymást, még akkor is, ha Stefan vámpír. Velünk is menne ez a dolog. Nem gondolod? -néztem rá óvatosan. Belül vágytam rá, hogy azt mondja szeret. Olyan jó lehet, ha valaki ezt a szemedbe mondja és még komolyan is beszél. Egy vámpírba is lehetnek szerelmesek. És a vámpír is lehet szerelmes...
De mielőtt válaszolhatott volna megcsörrent a mobilom. Kelletlenül kihúztam a zsebemből és ránéztem a hívóra.
-Emlegetett szamár! -mormogtam és felvettem.
-Mi van, Stef? -morgolódtam gúnyosan.
-Baj van... -zihálta. Felkeltette az érdeklődésemet.
-Micsoda? -váltottam komolyabbra, de a hangomban ott bújkált a: "Miért pont engem kellett hívni?" szarkazmus.
-Elena...véletlenül... -dadogott.
-Mond már! -parancsoltam rá.
-Vámpír lett! -bökte ki.