5. fejezet - Ketten egy ellen

Napjainkban

( Damon szemszög )

 Értetlenül álltam leszögezett lábakkal; úgy éreztem, mintha egy őrült, hülye vicc kellős közepébe csöppentem volna. Csak el akarják hitetni velem, hogy ez a valóság, hogy utána össze-vissza köpködjenek és röhögjenek rajtam, mutogatva. Átvernek, baromságokat mondanak... Ez nem igaz! Ez nem...
  Dana nem nevetett, mikor ijedten rápillantottam; a vállam fölött lesett valamit álmodozó szemekkel. Gondolkodott. Erősen koncentrált. Ismertem ezt az érzést: a múltat kereste elméjében, hogy megnyugodjon. De nem tudott, ahogy egyik vámpír sem, aki vissza akar menni azokra a napokra a sok közül, amiktől a legjobban fél, hogy újra felhozza és elmélkedjen a miértjein. Én sem tudtam, soha.
 Mélyen beszívta a levegőt, szája egy vékony vonállá szűkült. Szeme vérben forgott. Biztosan egy nagyon-nagyon rossz dolgot idézett fel, ami dühvel tölti meg erős testét. Tettem már én is ilyet és elég nehéz az akkor bekövetkező állapotot átlépni. Segíteni akartam neki és látni, amit ő. Bárcsak ott lennék...
 Amint ezt kértem, meg is kaptam, ugyanis Dana teljesen beleélte magát az emlékbe -ahogy azt vártam- ott volt és kivetítette ezt a jelenre is. Bevont engem és itt a házban kezdett el a történteken puffogni. Rámnézett, mintha ellenséget látna bennem és hangosan ordított.
-Nem fogom megölni! Ne is álmodj róla! Soha!
 Elkezdett jönni felém, emelte a kezét, de elkaptam.
-Dana! Hé! -próbáltam észhez téríteni finoman, de nem reagált. Továbbra is harcolt ellenem. Ki kell billentenem!
-Tudom, kardom neked játékszer, de eszem és ügyességem méreg! -fenyegetett a régi kor nyelvén, enyhe akcentussal. Mikor történt ez az eset, ha így beszél?
 Hátralöktem és kiegyenesedett. Felszegte az állát és mintha eldobna valamit, kezét széttárta maga mellett. Hirtelen ellágyult az arca és kinyílt a szája.
-Nem... Nem kérhetsz ilyet! Nem fogok választani! -nyikorogta megsebzettként. Lassan közelítettem, ő csak meredt előre.
-Nyugi... -suttogtam. -Itt vagyok!
 Újra idegesség vette hatalmába és elrántotta a karját.
-Ne közelíts! -sziszegte. Azt hittem már itt van, velem, de tévedtem. -Nem vagyok a bábod, nem dobálhatsz kedvedre! Szabad akaratom van, nem érdekel egy buta mese!
 Eléléptem és megráztam a vállát. Nem tett semmit, csak összeszűkült a szeme. Hitetlenkedőn felhorkant.
-Azt kívánom dögölj meg; fulladj hamvaidba; óh, te hatalmas király... -gúnyolódott fennhangon. -Klaus! -mondta gyűlölettel a hangjában. Ekkor újra megrángattam, mint egy rongybabát és előrebillent a feje. Vége volt a jelenetnek. Rémülten felnézett; feszengett és a földre huppant, kezeim szorításának hiánya miatt. Nagy szeme rámvillant és döbbenten méricskélt. Egy pillanatig nem tudta, hol van.
-Mi történt? -kérdezte pillehangon. Felálltam és kinyújtottam a karom, hogy belémkapaszkodjon. Megrázta a fejét és a falhoz dőlve feltápászkodott. Makacs egy csaj... -Szóval? -fordult felém. Elhúztam a számat.
-Hát egy nagyon rossz valamit képzeltél magad elé és kapálóztál, de nem mondtál sok mindent -magyaráztam és szándékosan hagytam ki részleteket. Később majd rákérdezhetek. -Mintha a múltban lettél volna.
 Halálsápadt arccal nyögte ki:
-Mit mondtam?
-Csak, hogy hagyj békén, meg, hogy nem parancsolsz nekem. Gondolom Klaus-ra gondoltál és a fogságban töltött idők emléke volt ez. -regéltem gyorsan, hogy megnyugodjon. Biztos nem akart valamit elkotyogni. Csak nem volt őszinte akkor velem teljesen. Valamit eltitkolt és magában tartott, hogy ne zaklasson fel, vagy hogy ne tudjak meg róla minden kis piszkos dolgot. De úgy látom nagyon labilis állapotban van, lehet, hogy csak bolondokat beszél, semmi sem igaz. Most szabadult ki egy vámpírtáborból, ahol ki tudja miket csináltak vele. Nem lennék meglepve, hogy ha ez csak a sokk hatása volna.
-Értem. -bólintott és a hajába tűrt. Hosszú fekete haját hátrasimította, kék szeme lenézett. -Mennem kell. -szólt és már meg is fordult.
-Hé! -kiáltottam utána, de eltűnt. Annyi kérdésem lenne még. Faképnél hagyott már kettő nő is ma. Elena... -villant az agyamba és egyből gondolkodóba estem. Hogy hol lehet, kivel és hogy van? Valószínűleg haza ment Jeremy-hez. A fiú most már lenyugodott Anna halála után, éli eddigi életét, de most már többet tud. Elena beavatta a Stefan-os dolgokba, mondhatni kiöntötte a szívét, megnyílt. Mióta Stefan megölte Caroline-t és Boonie elmenekült Elena-nak nincs kivel beszélnie rólam és a korábbi érzéseiről. Jeremy meghallgatja és ezt díjazom benne. Bár nem vértestvérek, hanem unokatesók, ugyanolyan erős a kötelék.
 Jenna -a ház másik lakója, a gyámjuk- nem sejt semmit Elena-val és velem kapcsolatban, Alaric pedig tartja a száját. Hát Alaric bevallotta nekem, hogy jobban bír, mint Stefan-t valaha is bírta és ez inponál. Szerinte túl komoly és nehéz felfogású volt. Ezen csak nevettük és megittunk egy üveg whiskey-t.
 Minden megváltozott Stefan és persze Kathrine halála óta. Lenyugodtunk; Elena felszabadult és én is. A város nem tud semmit, csak, hogy elhagyta Mystic Falls-t. Pletykálják, hogy amiatt, hogy Elena engem választott... Hát igen, ez is kiszivárgott már. Kösz Jenna!
 Már Elena-val azt hittük nyugtunk lesz, hogy nincs több fenyegetés. Erre betoppan a rég nem látott ikertestvérem, Dana. Nagyszerű! A fene sem számított rá... Felforgatta azt, amit felépítettünk együtt, már össze is ugrasztott minket. Meg kell beszélnem ezt Elena-val.
 Sóhajtottam és  gyors, futó tempómba Jenna házához értem. Elena ugyan még ott lakott, de alig volt bent, mostanáig. Megtorpantam a küszöbön és bekopogtam. Lassú léptek közeledtek és álltak meg.
-Szia Damon! -üdvözölt mosolyogva Jenna. Már nem neheztelt rám semmiért, megbékélt.
-Szia. Elena itthon van? -tértem a tárgyra. Megláttam Alaric fejét a háttérben. Intett. -Hello -suttogtam és visszanéztem Jenna-ra.
-Igen, fent van. -mutatott a lépcső felé, de nem engedett be. Felvontam a szemöldököm, de mielőtt megjegyzést tettem volna folytatta: -De nincs túl jól. Megbántottad? -kérdezte aggódva. Összeszorult a torkom.
-Jöttem megbeszélni a dolgokat, most minden zavaros. Kérlek, engedj be, had lássam őt. -mondtam nyomatékosan.
-Rendben. Remélem megoldjátok. -Bólintott és egy enyhe, együttérző mosolyt villantott. Alaric értetlenül kémlelt kezében egy tállal, amikor elmentem Jenna mellett és felsuhantam az emeletre.
 Elena szobája elé értem és összeszedtem minden erőmet. Itt is bekopogtam.
-Bent vagy? -érdeklődtem halkan. Szipogást hallottam és egy recsegő hangot, majd egy takaró lehullását a földre. Nekidőltem az ajtónak és behunytam a szemem. Tenyerem a fára helyeztem, azon támaszkodtam. Nem szóltam, csak vártam. Egy erő nekinyomult az ajtó másik oldalának, de a kilincshez nem értek. Csak nyomta felém, de nem olyan súllyal, mint én. Tudtam, hogy ő az, ő van ott. Ugyanolyan helyzetben, mint most én.
-Kérlek -nyögtem gyengéden. Szájon át történő levegővételt csinált. Kapkodta az oxigént. -Elment -adtam tudtára. Nem nyugodott le. -Én itt vagyok. Nem vihet el engem tőled! -biztosítottam. Mocorgás szűrődött ki.
-Tényleg? -szólalt meg végül vékonyan.
-Igen szerelmem! -bukott ki belőlem és már csak azt vettem észre, ahogy nyílik az ajtó és Elena kisírt szemmel áll előttem. Én, mint egy megtört állat lestem bugyután. Majd pislogtam és visszanyertem önnmagam.
-Köszönöm -hálálkodtam és becsuktam magam után mindent. Mint egy kislány úgy rohant felém és ugrott bele a kezembe. Megtartottam és csak öleltem, míg ő belesírt vállamba. Simogattam fényes haját.
-Dana azt mondta, hogy nekem és neki közös a végzetünk -Elena megdermedt, de gyorsan folytattam: -És, ami az, hogy meg kell halnunk, hogy a vámpírok emberek legyenek újra... -avattam be abba, amit ő már nem hallhatott. Elhúzódott, úgy hogy rámnézhessen.
-Micsoda? -rémült meg és egyből kezem után kapott és megszorította. -Nem! Mond, hogy nem igaz! -kérlelt már újra sírva. Lehajtottam a fejem.
-Nem tudom biztosan. Szerintem Dana csak sokkos állapotban van, hisz most szökött meg egy vámpír táborból. Beszél össze-vissza, csak hogy rá figyeljenek ennyi év elnyomás után és, hogy visszaszerezzen. De engem már akkor elvesztett, amikor elvitték, nekem onnantól nem élt. Ezt nem tudja megváltoztatni egy kitalált zagyvaság, ugyanúgy érzek iránta: sehogy! -folyt belőlem a szóáradat. Elena elkerekedett szemmel figyelt.
-De ő mégis csak a testvéred. -ellenkezett. Védi?
-Stefan is az volt, mégis megöltem -szívtam be az ajkam. Megsimogatta az arcom.
-Tudod, hogy muszáj volt. -emelte fel a fejem. -És én nem bánom már. -zárta le ezt a témát. Újra visszatértem az eredeti útvonalra, amit eddig követtünk.
-Valamiért úgy érzem kiesett egy részem, nem emlékeztem Dana-ra. Nem tudtam ki ő, mintha...kitörölték volna. Most pedig beállít és ezzel teljesen megzavart. Hiányzott, de valahogy... Nem is tudom. -ráztam meg a fejem. -Hogy érezhetnék? Mit kellene tennem? -gondolkodtam hangosan.
-Ha hazudik és nincs semmi komoly, akkor megpróbálhatnál kibékülni vele. Feltéve, ha nem akar elvenni tőlem!
 Komolyan rápillantottam.
-Én mindig téged foglak választani! -suttogtam. Elmosolyodott és közelebb hajolt. Ajkaink alig, hogy összeértek, gyengéden érintették egymást. Majd óvatosan megcsókoltam és ő karjait a nyakam köré fonta. Arca két oldalát fogtam kezeim között és cirógattam.
 Kibillentem, mert újra eszembe jutott a problémám.
-És, ha igaz? -aggódtam két csók között. Felmordult.
-Olyan nem lehet! -kötötte az ebet a karóhoz és újra birtokba vette számat. Nem ellenkeztem.

( Dana szemszög )

 Elena ablaka alatt bújtam meg, mert tudtam, hogy Damon ide fog jönni, hogy beszéljen vele, hogy újra együtt legyenek és hülyének nézzenek. Nem csalódtam miután Damon elmondta ragyogó elméletét, miszerint egy hazudós elmebeteg vagyok. Még tapsoltam is halkan. Gratuláció az ötletért!
-Valamiért úgy érzem kiesett egy részem, nem emlékeztem Dana-ra. Nem tudtam ki ő, mintha...kitörölték volna. Most pedig beállít és ezzel teljesen megzavart. Hiányzott, de valahogy... Nem is tudom. -zagyvált újra és ebben már én is megláttam az értelmet. Tudtam miért érez így... Nem kellett voln azt tennem régen, de nem volt más választásom. Különben soha nem engedett volna el...
 Kivertem a fejemből, nem akartam újabb időutazást. Helyette hallgatóztam tovább.
-Én mindig téged foglak választani! -mondta Damon és én lefagytam. Belevertem a fejem a falba és felálltam. El kellett mennem innen.
 Sietve rohantam amerre láttam. Csak suhanni akartam a szél szárnyán, nem átengedni magam a...fájdalomnak. Ha a temetőbe mennék, tutira kitörne belőlem minden, de ezt nem engedhetem. Erősnek kell lennem, hogy megvédjem őt, még ha ő nem is kér belőle. Nem hisz nekem, pedig kellene. Csak én segíthetem át mindenen és csak én készíthetem fel a következő hónapra, amit még élve és Elena-val tölthet. Utána minden a feje tetejére fog állni, Klaus eljön és követeli tőlünk, hogy lépjünk. Damon még túlélheti, ha jól keverjük a kártyákat!
 Nem hagyhatom egyedül, most nem, akkor sem, ha én már egyedül vagyok...