4. fejezet - A gonosz iker születése

Sziasztok!

Meghoztam a frisst ( köszönjétek Eszter Juditnak ). Tudom rég volt és ezt sajnálom, de mostanában minden összejön. :/  Remélem nem lett összecsapott. Egyébként ez egy olyan fejezet, amiben csak Dana szemszög van és a múltban játszódik, de ahhoz, hogy tovább menjünk ki kell derülni pár titoknak a múltból.

Ajánlott zene: The Pretty Reckless - Just Tonight

1857. ősz

Izgatottan vettem elő kardom és meredtem támadómra. Hosszúkás haja vállát súrolta és barna szeme izzott. Szája egy vékony kis vonallá szűkült. Erősen megmarkoltam a fogót és harci tűzben égtem. Itt az utolsó esélyem! Bőr cipőm kaparászta a füvet, másik kezem görcsbe rándult, felkészültem. Most vagy soha!
Léptem egy nagyot előre és úgy forgattam a kardot, mintha ezer éve ez lenne a feladatom. Minden egyes tanítást felidéztem és igénybe vettem. Pontosan kimértem helyzetem és minden egyes lehetséges reakciót lefutattam magamban. Lecsaptam a pengével. Ellenfelem gyorsabb volt és elhárította ütésem. Mérgesen felnéztem rá. Elrántottam a fegyvert és döfő pózt vettem fel. Ő előreszúrt, majdnem eltalált, de hátrálni kezdtem. Nem számoltam azzal, ami történni fog, amatőr hiba volt, de időben hárítottam. Megpördültem és újra ütköztek kardjaink. Összpontosítottam. Szétcsaptam a pengéinket és eltereltem a figyelmét. Lefeküdtem a földre és lábába döftem a pengét. Lerogyott, de még felém lendítette saját kardját. Elgurultam és kiütöttem a kezéből. Felugrottam és fejéhez szorítottam a kardom hegyét.
-Megvagy! -rikkantottam és kifújtam a levegőt. Elijah mosolyogva eltolta a pengét torkától, majd felpattant. Már begyógyult általam okozott sebe. Bólintott.
-Ügyes vagy, Dana. Nem is rossz 4 év után. -fényezett. Elpirultam. Olyan jó ilyeneket hallani tőle. Elégedett voltam a teljesítményemmel, de csak mert ő is elismert. Örültem, ha bíztat, ő nem úgy bánt velem, mint egy zsarnok. Hasonlított egy kicsit...Rá... Egyből kivertem a fejemből a gondolatot, amit azóta próbálok nem felszínre hozni, mióta rájöttem: nem érdeklem. Nem jött értem, nem mentett meg, nem törődött velem, nem szeretett. Ő, a bátyám...Damon...
Most 18 éves, mint én. Boldogan él apával és Stefan-nal. Nem zavarja meg őket senki és semmi -főleg nem én- Elijah biztosított róla és benne megbízok. Hiszen barátok vagyunk. Minden este elolvasom a tőle kapott levelem, amit még akkor adott mikor elrabolt. Megláttam az értelmet a sorok között, tudtam, hogy sajnál és átérzi a helyzetem. Megbocsátottam neki mindenért, mert megismertem. Egy nagyon jó ember, vagyis vámpír. Vámpír létére kedves, szeretetreméltó és vicces. Nem egy gyilkos vadállat, mint Klaus. Ó, az előkelő király sarj... Csak azért, mert ő az Első vámpír a történelemben, nem engedhet meg mindent magának. Csoda, hogy engem Elijah-ra bízott. Elijah csak azzal magyarázza, hogy Klaus-nak szüksége van erős emberekre, akik majd ha eleget tanultak vámpírrá lesznek és harcolnak a nagy csatában és őket ő képzi, úgy ahogy engem. A csatáról viszont semmit nem tudok. Először nem értettem, miért pont engem választottak erre a feladatra -mást magam kívül nem sűrűn látok a romházban. Lehet, hogy csak mert ott voltam az erdőben, amikor Elijah vadászott, vagy mert látott bennem valamit...
Minden esetre beletörődtem sorsomba, nekem ez a világ való. Hamarosan vámpírrá tesznek úgyis, szóval nem veszthetek semmit. Elijah-al maradok...örökké.
Elmosolyodtam. Ő is. Majd komorra váltott.
-Elég sokat tudsz már. Szeretnéd, ha előbbre hoznánk a...? -kérdezte bizonytalanul. Értettem miről van szó. Megráztam a fejem.
-Még ne. Fejlődnöm kell, ha katona akarok lenni, egy harcos. Ez az álmom. Az oldaladon küzdeni az ellenség ellen. -tiltakoztam magyarázkodva. Ő a legfontosabb az életemben, mióta az igazi családomat elhagytam. Boldoggá akartam tenni, vigyázni rá és talán... Nem ezt nem szabad!
-Megértelek. -suttogta és elindult, ki az erdőből, vissza a faházhoz. Csöndesen követtem. Ruganyos léptei lelassultak, hogy utolérjem őket. Egymás mellett haladtunk, néha-néha rápillantottam szemem sarkából és láttam, hogy töpreng valamin, majd megtorpant. Kidülledt szemmel fordultam meg és meredtem rá. Épp megszólaltam volna, amikor is kibökte.
-Nem kellett volna elraboltatnia téged -kezdett bele sajnálkozásába. Sóhajtottam.
-Már annyiszor megbeszéltük ezt... -suttogtam együtt érzőn, de közbevágott.
-Akkor is hülyeség volt tőle. Minek neki egy katona? Minek neki egy lány? Minek neki egy harcos amazon? Nem értem őt, Dana! Egy rejtély számomra Klaus és bármennyire is meg akarom fejteni, nem tudom! Érdekelnek a titkai, amiket Első vámpírként tud és őriz. Az frusztrál a legjobban, hogy nem árulja el mi a terve veled... -siránkozott óvatosan. Elhúztam a szám és közelebb léptem hozzá. Lenézett rám, barna szemében szomorúság.
-Meg fogjuk kérdezni és akkor... -nyugtattam, de egy nem várt személy beleszólt.
-Akkor mi lesz? -kérdezte a hátam mögül Klaus. Megpördültem, de előtte még láttam Elijah fájdalmas képét. Keményen lestem előre. Klaus lazán dőlt egy fához és minket kémlelt, kék szeme összeszűkült.
-Majd te megmondod -nyögtem kissé ijedtem, de valójában soha nem féltem igazán tőle. Csak Elijah-t féltettem ismeretlen, bármikor előtörhető haragjától. Megcsóválta a fejét.
-Olyan kíváncsiak vagytok. -kuncogott. -Nem játszotok tisztességesen. Nekem öröm az, ha valaki nem tud semmiről, amikor csak én rendelkezem a tudás hatalmával. -Arrogáns viselkedése taszított. Elijah teste megfeszült, egy ugrani készülő gepárdéra hasonlított.
-Joga van tudni mit akarsz! -ordította. Ilyen hangon még soha nem beszélt a jelenlétemben. Megdöbbenve figyeltem. Klaus egy pillanat alatt előttem termett és maga felé fordította arcomat. Hideg keze a fejemet szorította. Kényszerített, hogy levegyem a tekintetem Elijah dühödt alakjáról. Megadtam magam és összeszorítottam a fogam. Szája közel volt az enyémhez, ezért el akartam húzni, de megtartott.
-Nyugi, Dana. Válaszolok minden kérdésedre. Négyszemközt... -kacsintott és Elijah-ra nézett szúrós szemmel. -Takarodj! -parancsolta. Nem láttam Elijah reakcióját, mert még mindig erős karjai közt tartott, de határozottan éreztem, hogy eltűnt. Klaus körülnézett, mintha terepszemlét tartana, majd végre elengedett. Felköhögtem és jéggé fagytam. Vártam magyarázatát. Kihúzta magát.
-Tehát...mit szeretnél tudni? -érdeklődött és ruhája alját piszkálta. Meglepett könnyedsége. Lehajtottam a fejem. Hát szerintem felteszem a legegyszerűbb kérdést.
-Miért raboltál el?
-Mert szükségem van rád. Fontos szerepet játszol majd az életünkben. -motyogta. Felnéztem és furcsa zavarodottság ült az arcán. Talán nem tud nyíltan beszélni?
-Mit kell tennem? -szegeztem neki egy elég tartalmas választ igénylő kérdést. Egyik lábáról a másikra lépkedett. Majd beszívta a levegőt és átjárta a jókedv.
-Meghalnod.
Nagyokat pislogtam. Mi?! Akkor...miért tartogatott négy évig?! Annyira értelmetlen volt ez az egész.
-Én...nem... -nyögdécseltem, de egyből reagált.
-Nyugi még nem most és nem szenvedve. Tudod te különleges vagy. Egy lány, aki arra hivatott, hogy vámpírként minden érzelmét elnyomva küzdjön az Első oldalán. Külön jó dolog, hogy van egy ikertestvéred, aki szintén képes lenne erre. Mégis ő...nem lesz tökéletes választás...még! -regélt lassan, tördelve a szavakat. Megállt és jelentősségteljesen rámkacsintott.
-Mit akarsz Damon-től? -rémüldöztem és feléledt bennem az ösztön, mely arra sarkallt, hogy ami az enyém és amit szeretek, védjem meg. Elmosolyodott arcomat látván.
-Ó, hát ő is egy kiválasztott, bár ő még nem érte el azt a szintet, hogy bevonjuk. Ő...hogy is mondjam. Szereti a családját. Te nem szeretted, igazam van? -Eltalálta a legfájóbb pontomat. Mindig is problémám volt a családommal, jobban mondva egyetlen személlyel: a kisöcsémmel, Stefan-nal. Utáltam őt! Miatta halt meg anya, megviselte a szülés. Soha nem bocsátottam meg neki ezt. Anyát szerettem a legjobban és ő elszakított tőle! Apa soha nem mondta volna ki, hogy ő az oka mindennek.
Másik dolog, ami miatt ki nem állhattam: kiskora óta magába akarta bolondítani Damon-t, aki emiatt eltávolodott tőlem és vele volt. Elvette tőlem! Egyre kevesebbszer játszottunk, csak a kis Stefan-nal foglalkozott. Féltékeny voltam.
Az utolsó emlékem róla, hogy felidegesített, mert Damon mellé állt egy veszekedés során, ahol nekem volt igazam. Már nem tudom pontosan mi miatt folyt a vita, de arra tisztán emlékszem, hogy meg akartam ütni, de ő egy poharat vágott a tenyerembe. Ömleni kezdett belőle a vér és Damon azonnal segíteni próbált rajtam. Ordítottam és apa vitt el tőlük. Bezárt a szobámba egy ronggyal, hogy kössem be. Ő úgy gondolta direkt hergeltem fel Stefan-t, aki nem ismerve jól az őt körülvevő dolgokat csak védte magát.
Még mérgesebb lettem és elszöktem. Ő volt a hibás, ő kergetett el otthonról és miatta találkoztam Elijah-al akkor az erdőben. Ha ő nincs, még most is otthon ülök és beszélgetek Damon-nel, azzal a Damon-nel, aki mellettem állt jóban-rosszban.
Most értettem meg mit is mondott Klaus.
-Csak az öcsémet utáltam -böktem ki. Nevetve bólogatott.
-Hát nem veszed észre? Ez a kulcs! Meg akartál szabadulni egy rokonodtól, a véredtől, emiatt vagy te gonosz! A gonosz iker!
Meghökkentem. Hogy mi vagyok én?! Nem bírtam megemészteni a szavait. Valóban Stefan a központja minden rossznak? És akkor mi van Damon-nel?
-De akkor Damon nem gonosz? -filóztam. Meghallotta és rávágta.
-Nem, még nem. De nyugi majd csatlakozik hozzád miután megöli az öcséteket, azt a...hogy is hívják...Tök mindegy! -taglózott le. Mostmár kezdtek bennem összeállni a dolgok. Damon-nel gonoszok vagyunk, vagyis leszünk, csak azért mert utáljuk és meg akarjuk ölni Stefan-t. De még most sem tiszta, hogy ez mit jelent a jövőben és hogy honnan tudja ezeket.
-Jövőbe látsz? -tettem fel egy elég bugyután hangzó kérdést. Ő nem vette annak. Komolyan felelt.
-Én nem. De vannak boszorkányaim, akik igen. És hidd el: ők már csak tudják mi lesz a sorsotok. -Újra az a bájgúnár hang. Rájöttem, hogy kárörvend, tud valami fontosat, amit én nem. A boszorkányokon már meg sem lepődtem, mire számítottam?
-És mi lesz a sorsunk? -bizonytalanodtam el. Ez lehet az utolsó része a kirakósnak, a legfontosabb darabja, ami mindent körülvesz. Türelmetlenül vártam, ingem ujjával babráltam.
Közelebb jött és megállt közvetlenül előttem, egy lépés távolságra. A mosolya nem tűnt el, de egy furcsa mogorvaságot láttam meg rajta. Kék szeme égett.

-Nektek meg kell halnotok, hogy mi vámpírok újra emberek legyünk. És mielőtt rákérdeznél: igen, azok akarunk lenni, mindennél jobban. Nem jó a vámpírlét, az örökös szenvedés. Még én sem bírom. Ezért kell nektek, majd a jövőben kiírtanotok egy várost, egyedül, érzelmek nélkül, majd...egymást is! -Gonoszan felnevetett, én pedig lefagytam.