11. fejezet - Segítség, haldoklom!

 Sziasztok! :)
Meg is hoztam a frisst és az ajánlott dalt hozzá:
Joe Jonas - See No More

Én csak tátott szájjal bámultam a fehér ruhás férfira, aki levette rólam meleg tenyerét. Egy pillanatig tartott érintése hatása. Fekete haja az arcába hullott. Soha ezelőtt nem találkoztam még vele; a vakítóan zöld szemeivel, amik Stefan-éra hasonlítottak és éjfekete hajkoronájával, ami pedig Damon-t idézte fel benne. Fehér bőre csillogott; olyan hatást keltett, mint egy földre szállt angyal. Fogalmam sincs, hogy honnan bukkant elő. 
 Többet nem törődött velem, hanem a fákhoz vándorolt. Erőtlenül nyúltam felé, hogy segítsen innen ki. Vészesen közeledett az a bizonyos "ütött-az-órád" pillanat. Ujjaim a hideg levegőt markolászták és szemhéjam lecsukódott. Hirtelen újult erőre kaptam és megízleltem az idegen varázsát. Eltűnt minden fizikai fájdalmam, amiket a kínzó sebek okoztak; nem a halál ért el, hanem a gyógyulás. Egy nem várt időpontban csapott le rám és látszólag eredményesen.
 Nem éreztem semmit, csak szívem lassú dobbanásait és lihegésem. Lehet, hogy már nem voltak panaszaim, de az ágak által okozott testi károk és azok velejáró mellékhatásai nem múltak. Szóval gyönge voltam, mozdulni sem bírtam. Még több energia hagyta el a testem. Olyan furcsa volt minden... egy vámpír ennyitől nem halhat meg; a fák nem a szívembe álltak. Úgy sérültem meg, mint egy ember; ők ettől egyből kinyiffannak. Engem nem ilyen könnyű eltenni láb alól. Az volt a sejtésem, hogy a férfi tudja mi a helyzet és -mivel eddig hasznomra volt- továbbra is segít és kimenekít ebből a lehetetlen állapotból.
 Nyitva tartva a szemem rá meredtem és figyeltem mit csinál. Rárakta vakítóan fehér tenyerét az egyik fácska vastag ágára; becsukta a szemét és koncentrált. Majd elkezdett valamit mormolni idegen nyelven. A szavak gyorsan hagyták el száját; furcsán, pörgősen. Egyetlen egyet sem tudtam beazonosítani. Nem e világi szava járás volt ez. A végén már teljesen elbűvölt, mennyire szépen ejti ki őket. Mi ez a lény?
 Végül abbahagyta; felém lesett és csak várt. Aztán egy mélyről jövő húzást éreztem a hasam környékén. Felordítottam -vagy inkább hörögtem-, úgy tűnik a fájdalomcsillapító ekkora kínt nem képes elnyomni. Zihálva lepillantottam és döbbenten mértem fel, hogy az ágak visszahúzódnak a törzshöz és kicsúsznak testemből. Lassan haladtak kifelé, de határozottan megindultak. Szörnyű volt érezni, hogy a kéreg hozzáér a belsőmhöz és én nem tehetek ellene semmit. Megmarkoltam az ülést és sikoltoztam. Szégyen, nem szégyen: kijött belőlem a lány. Fátyolos tekintettel; kétségbeesve lestem őt. Kíváncsian figyelt.
 Mit tett velük? Mozog az erdő? Tuti, hogy csak képzelődöm, nem létezik az, hogy a természet életre kel. Mégis úgy tűnt ez történik...magamon tapasztalom.
 Értetlenül bámultam még mindig a férfira és már abban sem voltam biztos, hogy ember. Sőt, száz százalék, hogy valami mágus vagy mi a fene. Senki nem képes a fák felkeltésére, csak valaki, akinek nagyon nagy a varázsló-tudománya. Ki ez? -kérdeztem újra magamban, hogy elvonjam a figyelmem, az eléggé kényelmetlen "test-elhagyó-rituáléról".
 A legnagyobb ág is elhagyta a felsőtestem és egy hatalmas lyuk maradt a helyén. Először összeszorítottam a fogam, majd fellélegeztem. Kiszabadultam a fogságból.
 Ez azonban most nem érdekelt. Újra hatott a szer és én ezt kihasználtam. Egyből Damon-höz kaptam és megfogtam, nehogy előre bukjon. Őt is békében eleresztették az eleven gallyak. Eszméletlenül hanyatlott rám. Felemeltem a fejét és hozzáértőn fürkésztem a vonásait. Nem változott; rajta nem segített semmilyen csodatevő erdőhuszár. Meg se nyikkan. Ijesztően futott végig rajtam a beismerés: teljesen a halálán van. Eddig csak haldoklott, de most már egyre kevesebb esélyét láttam annak, hogy túlélheti ezt a természetfeletti csapást.
 Megdermedtem. -Várjunk csak... -gondolkodtam merengve. - Ez az! A fa... Valami egyáltalán nem stimmel vele!
 Emiatt még jobban kétségbeestem. Gyorsan megtapogattam az összes nyílást rajta és már nem is vérzett. Nem volt mit kiadniuk magukból. Óvatosan kirántottam a nagydarab üvegszilánkot a combjából. Abból sem fröccsent ki vér. Bepánikoltam, hogy már túl késő.
 Majdnem elsírtam magam. Halkan, de sürgetőn rászóltam a fekete hajúra:
- Kérlek. Mentsd meg! -nyögtem és magamhoz szorítottam Damon érzéketlen testét. Szeme rám villant, mintha most tért volna észhez és gyorsan a Damon felőli ajtónál termett. Kirántotta és lassan elvette tőlem őt. Közben engem nézett; várta a reakcióm. Furcsa mód megbíztam benne, ezért kérlelve adtam át neki. Ugyan miért ne tettem volna? Segít, azóta, hogy betoppant az életünkbe.
 Egy pillanatra hozzám ért az egyik hosszú ujja és én leforrázódtam. Olyan távoli volt és annyira...szent! Mintha egy fénnyel teli gömb suhant volna át rajtam; egy csodálatosan fénylő darabja. Kidülledt a szemem és egy merész gondolat suhant át az agyamon: ez egy angyal. Valóban az lenne? Lejött, hogy segítsen nekünk? De hát mi nem vagyunk a mennybe való teremtmények, inkább a pokol vár ránk tárt karokkal. Vagy esetleg már fönt talált ránk? Halottak...és jók vagyunk? Ez lehetetlen! Talán -de ez egy extrém ötlet- belepusztultunk a kínokba; szellemekké váltunk és most újra éljük a balesetet: ám egy segítővel. Összezavarodtam.
 Hátratántorodtam az autóban és űzött tekintettel figyeltem mit csinál. Szépen lefektette Damon-t fűre és eligazgatta cafatokban lógó pólóját. Én remegve vettem észre, hogy leesett róla a gyűrűje.
- A gyűrű! -sikítottam vissza térve a valóságba és azonnal kutatni kezdtem az ülés mellett; alatt; mögött az életmentő tárgy után. Lassan vánszorgott fel a Nap az égre és már megjelentek az első sugarak. Megvilágították a füvet és elérték Damon-t. Riadtan felnéztem és láttam, hogy égeti a kézfejét. A segítőkész új ismerősünk gyorsan észrevette és eltolta onnan, ahová rásütött. Hálásan bólintottam, de nem figyelt rám, inkább a fák közé lesett, majd leguggolt és megvizsgálta Damon sérüléseit. Újra belemerültem a keresésbe; kezemmel kutakodtam és végre ráakadtam az ezüst színű ékszerre. Próbáltam kivánszorogni, de szerintem  a rögtönzött gyógyszer nem elég erős, ezért nem tudott minden nagyobb fájdalmat elnyomni, úgy ahogy az előbb sem sikerült neki.
 Végül átcsúsztam Damon helyére és kivágódtam a nyitott ajtón. A földet érésem igen szerencsétlenre sikeredett, sőt a nyílt sebet kapott hasamra estem. Most nem én akartam lenni a sajnálni való alak, aki már annyit szenvedett, hogy inkább meghalna, mint hogy újra átélje a kínokat. Inkább sietősen megragadtam Damon kezét és felhúztam a gyűrűt. Megkönnyebbültem és kimerülten borultam a zöldellő talajra.
- Sietnünk kell! -szólalt meg hangosan a férfi és a hátamra fordított. Nem tudtam mit felelhetnék, de kiböktem a legkönnyebb kérdésem, miközben a hasamra tekintett.
- Mi...vagy...te? -nyögdécseltem. Szúrósan pillantott rám és szánalom ült a szemében. Biztosan iszonyatosan balszerencsésnek és szánalmasnak tűntem vámpír létemre, hogy ennyire ki tudott készíteni egy fránya fa...ami egészen hátborzongató dolgokat művelt, hisz majdnem megölt.
- Mint mondtam: muszáj elmennünk innen! Nem biztonságos! Majd később elmagyarázok mindent -hadarta és Damon-höz lépett. Könnyedén karjába kapta és figyelte, nehogy megnyomja a nagyobb sérüléseit. Másik karját felém nyújtotta. Megmakacsoltam magam.
- Mi...van...a...fákkal?
 Felsóhajtott. Gondolom beismerte magában: velem nem könnyű  kompromisszumot kötni; önfejűen csak válaszokat követelek és amíg nem kapok, nem is megyek sehová. Vártam, hogy megszólaljon.
- Mérgezőek. Klaus megmérgezte őket. Egy bogárfajjal, a Morion-nal. Ők a sötétség fiai és a dolguk, hogy elpusztítsák az erdőt; kiűzzenek minket, hogy ne is óvjuk azt és megöljenek titeket. Legyengültetek, mert a testetek nem tud regenerálódni, ugyanis az anyag nem fog csak úgy eltávozni a szervezetetekből. Benne marad és fertőzi. Ha nem sietünk a bátyádat elviszi. -regélte és újra próbált felsegíteni. De én a gondolataimba merültem, amik élénken keringtek az elmémben. Kezdett összeállni a kép, de... még nem vagyok képes belemerülni a dolgokba, teljesen kifáradtam.
 Újra ránéztem a férfi kezére és amilyen erősen csak tudtam, megragadtam. Ő felrántott; oldalról átkarolt és hagyta, hogy ránehezedjek. Elernyedve dőltem neki és lassan megindult. Nem volt sejtésem sem, hogy hova megyünk, de ő csak vitt be az erdőbe én pedig hagytam. Egy utolsó mondat hagyta el a számat a végelgyengülés előtt:
- Mondd...már...el...mi...vagy...te! -kértem. Beszippantotta a levegőt és a távolba meredt.
- A nevem Cala. A Rilma-k egyike, egy fényhozó, erdőlakó vagyok, akik védik a természetet.

Hopp egy spoiler: Látjuk még Damon-t vérengző vadállatnak. ;)