15. fejezet - Temess el!

Dana belemegy egy kétes kimenetelű rítusba, amikor megjelenik egy nem várt szereplő. Dana átél rengeteg borzalmat és Cala ijesztő felfedezésre jut.
Ajánlott dal: 30 Seconds to Mars - The Kill (acoustic)

  Ahogy Cala és még két Rilma lefektettek egy zöld trutyival rajzolt kör közepére és erősen a földhöz szíjaztak, megbántam, hogy egyáltalán megfordult a fejemben az, hogy belemegyek ebbe a teljességgel őrületes ötletbe. Több okból kifolyólag is ideges lettem: először is nem vehetem biztosra, hogy Cala és a többi lény nem ver át és ad át Klaus-nak miközben az agyamban, az emlékeim között turkálnak; másrészt pedig féltem attól, amiket láthatok, érezhetek eközben. Nem a haláltól rettegtem úgy, hogy idegesen kaparásztam a koszt a padlóról, hanem azoktól a dolgoktól, jobban mondva rettenetektől, amiket nagy valószínűséggel újra átélhetek. Ezek le tudják rombolni a nyugalmam és megmutatni milyen gyenge is vagyok valójában. Mivel egyetlen kellemes emlékem sem volt Klaus-ról. Terrorizált mióta csak elraboltatott.
  - Jól értettem, hogy csak azokat a múltbéli dolgokat fogom érezni, amiket ő álmomban, vagy a fejemben tett velem? -kérdeztem bizonytalanul, az egyik Rilma-tól. Azt hiszem Bri a neve.
  Az rám emelte sugárzóan kék szemeit -ami a Rilma-k egyik sajátossága volt- és bólintott.
  - Ez megnyugtató... -fújtam ki a levegőt. Természetesen ironikusan értettem.
  - Nem kell félned. Ha túl intenzív lenne az emlék, akkor leállítom a varázslókat -mosolygott Cala. Felvontam a szemöldököm. Örültem neki, hogy ennyire megértő és kedves, de én nem várok pátyolgatást...főleg nem tőle!
  - Bírni fogom! -biztosítottam és kezdtem összeszedni magam. - Lesz eredménye. Klaus eltűnik a fejemből. És ez a cél! -folytattam határozottan és kőkeményen néztem a plafont. Már csak arra vártam mikor kezdik el és eshetek túl ezen.
  Most nagy a szám, most még bírom -de csak mert nem történt egyenlőre semmi. Volt egy olyan balsejtelmem, hogy ez hamarosan megváltozik és üvöltve őrjöngök majd... De mindent meg kell tennem, azért, hogy növeljem a saját és Damon esélyeit a túlélésre. Egyik lépcsőfoka ennek a Klaus által áthatolhatatlan fal kiépítése az elmémben. Így nem fogja tudni, mikor készülök hátba döfni egy karóval.
  - Belekerülsz majd egy álomvilágba, ahol semmi sem lesz kellemes, de legfőképpen nem igazi! Csak tudnod kell, hol kezdődik a képzelet! -fűzte még hozzá az egyik Rilma varázsló. Ezzel nemigen sikerült jobb kedvre derítenie.
  Kifújtam a nyomasztó levegőt tüdőmből és értetlenül érzékeltem, hogy a három hosszú leplet viselő; csuklyát az arcukba húzó Rilma táncolni és mormogni kezd körülöttem. Szemüket csukva tartották és piruetteztek. Nem értettem mit mondanak, vagy hogy miért kell nevetségessé tenni magukat, de nem is igazán érdekelt. A lényeg a szemem előtt lebegett.
  De egyből elveszítette jelentőségét, mikor is az egyikük felmordult és vicsorogva felém vetette magát. Szeme vörösen izzott, kivillant kapucnija sötétjéből és hegyes karmaival próbálta lekaparni a bőrt megfeszült karjaimról. Én gondolkodás és hezitálás nélkül vámpír arcommal ráfújtam és szétfeszítettem az erős szíjakat és vas kampókat, amik lent tartottak a mocsokban, de pechemre ezek hirtelen égetni kezdtek. A verbéna a húsomig hatolt, amitől lihegve felpattantam. Még időben, ugyanis az őrült Rilma másik két társával együtt rám akart ugrani, de így is kiszakították a pólóm jobb oldalát.
  Mérges megpördültem és egy jókorát rúgtam a nő Rilma gyomrába, amitől összecsuklott. A férfi dühödten ugrott egyet, de én megmarkoltam a nyakát és egy reccsenés jelezte, hogy sikerült eltörnöm azt. Lehajoltam a nőhöz és egy gyors mozdulattal áttörtem a mellkasán és kitéptem a szívét. A vér szétfröccsent a padlón és az arcomra is került pár csepp. Eldobtam a ragacsos szervet és szétterpeszt lábbal felálltam. Kezemről csepegett a vörös nedű. Ijesztő látványt kelthettem bárkiben, akiben csak akartam.
  Az utolsó Rilma Cala volt, akinek a szeme hirtelen izzani kezdett halott társai tetemei láttán.
  - Ezt nem kellett volna! -morgott és vészjóslón pillantott fel rám. Határozottan megtartottam a pozíciómat. Hirtelen felnevetett, akár egy gyilkos bohóc és arca átalakult Klaus kárörvendő pofájává. Megdermedtem és kikerekedett a szemem. Agyam leblokkolt.
  - Szia Dana! -mosolygott kacéran és élvezte az arcomról sütő értetlenkedést és rettenetet. -Akarsz játszani? -röhögött eszeveszetten és kivillantotta sugárzóan fehér vámpírfogait. Nem bírtam megmozdulni, pedig bekapcsolt a menekülési ösztönöm és ő csak egyre közelebb lépkedett hozzám. Valamilyen oknál fogva képtelen voltam gondolkodni, mintha egy láthatatlan erő ott marasztott volna.
  Kezeimet védekezőn magam elé helyeztem, jelezve, hogy nem akarok balhét, de Klaus gyorsan súlyos csapást mért rájuk, amitől mindkét karom hatalmas roppanás kíséretében szilánkosra tört. Könyökeim alatt kettéhasadtak és kilátszódtak csontjaim húsom takarásából. Egy vastag ér elpattant és vér spriccelt tehetetlen képembe. Elfogott a hányinger attól, hogy ilyen állapotban kell látnom felső végtagjaimat, de megnyugodtam, mivel be fog gyógyulni.
  Ehelyett a sebek két másodperc múlva sem tűntek el rólam és a fájdalom felerősödött. Nem tudtam megemelni a karjaimat.
  - Mi a fene? -kérdeztem lihegve, de nem volt időm megválaszolni magamnak. Klaus mélységes dühvel megrántotta a vállaimat, amitől azok szépen ki is ugrottak. Felsikoltottam az elviselhetetlen kíntól és könnyek szöktek szemeimbe.
  Nem bírtam megtámaszkodni használhatatlan karjaimon, se vállaimon, ezért a térdemre zuhantam. Nyögdécseltem a kibírhatatlan fájdalomtól és legszívesebben itt helyben feladtam volna a harcot. Klaus csak kuncogott és figyelte haláltusám. Fogalmam sem volt mi lesz ezután, csak szenvedtem és kezdtem teljesen kimerülni.
  Épp hogy csak felpillantottam kínzómra jeges ujjai áthatoltak a mellkasomon. Felsikoltottam és nem bírtam ellökni karjaim állapotából kifolyólag. Rengeteg könnycseppem zúdult le a földre, liternyi véremmel együtt, ami miatt szédülni kezdtem. Leírhatatlan kétségbeesés, szúrás és téboly lett úrrá rajtam. Ilyet még soha ezelőtt nem éreztem. Mintha nem evilági fájdalmak vagy érzelmek lennének. Felülkerekedtek rajtam és átvették az irányítást.
  - Fáj drága Dana? -kérdezte nyálasan és undorítóan gúnyosan kínzóm és én még egyet belegrimaszoltam ocsmány képébe, mielőtt engedtem volna súlyos szemhéjaim nyomásának. -Ennek örülök! Mert ez még csak a kezdet, csillagom! -nevetett fel.
  Minden zúgás és háttérzaj megszűnt; nem éreztem illatokat; se nem láttam; se nem hallottam. Olyan volt, mintha lebegtem volna az elmúlás tengerén. A hullámok kacéran simogatták csupasz testem és nem csikartak, nyúztak, kínoztak, hanem most először gyengéden cirógattak. Mintha olyan emberi érintések lennének, amiket én soha nem kaptam meg. Szívem sajgott.
  A fájdalmaim befejeződtek  és egy boldog megsemmisülés vette kezdetét, ami csendes és könnyű volt, akár a nappali szellő. Éreztem, ahogyan a szél belekap kibontott hajamba és végigsiklik karomon. Annyira szép és gyermeki volt. Semmi vér, semmi gyötrelem. Csak a hiányolt törődés és nyugalom.
  Elfogadtam a tényt, hogy hamarosan eltávozom a világ ezen zugából, de egy jobb élet reménye kecsegtetett.  A halál elvesztette ijesztő tulajdonságait. Inkább biztonságot adó lett, hiszen nincs több gondom, nem kell szenvednem és félnem Klaus miatt. Végre igazán szabad lehetek. Egyszer az életben... Nincs több kín és felesleges aggódás, vagy értelmetlen harc! Megnyugvásra lelek.
  Egyetlen nyugtalanító gondolatom volt csak: magányos leszek. Olyan, amilyen eddig is voltam.


( Cala szemszög )

  Izgatottan és kissé félve néztem a három varázslót, amint körbe-körbe ringatóztak és Rilma nyelven szavaltak Dana mellett. Nem is az nyugtalanított, hogy elrontanak valamit, hanem az, hogy Dana nem fog eléggé a sarkára állni abban a képzelt valóságban és megadja magát Klaus régi rémképeinek.
  Féltettem őt, igen. Nem azért, mert érzek valamit iránta -egy Rilma soha nem lehet szerelmes- hanem azért, mert megkedveltem és bízom benne, hogy lesz annyira bátor és kitartó, hogy nem hagyja magát még jobban szétroncsolni és fel tudja venni a harcot Klaus-sal, a vámpírok szégyenével. Ez most a legközelebbi célja, tudom jól. És nekünk is!
  Valami történt! Az egyik mágus hirtelen sikítva összeesett és szeme egy nagy robbanás kíséretében kiégett. A másik kettő nem is figyelt rá, de látszólag megzavarta őket társuk halála.
  Gyors léptekkel odamentem és letérdeltem mellé. Mindkét szeme helyén csak alvadt vér maradt és a szájából rothadt fogak villantak ki, pár bogár kíséretében. Mintha...hirtelen egy száz éves hullához hasonlított volna. Ujjai elszáradtak és kék színűvé váltak, haja megritkult. Undorító látványt nyújtott.
  Elvonszoltam, de nem sikerült egy méternél messzebb vinnem, amikor egy semmiből jövő ordítás rázott fel. Hátranéztem és Dana szájából állatias morgás és bömbölés tört fel. Karmai a földet kaparták és orrából folyt a vér. Most rémültem meg igazán.
  - Mi történt vele? -kiabáltam a Rilma-knak, akik megakadtak mondókájukban és tátott szájjal bámulták a történéseket. Remegve néztek jobbra-balra és az egyikük felém fordult.
  - Közbelépett, nem bírtuk kizárni. Ő uralkodik! -sipákolt. Értetlenül felvontam a szemöldököm, majd észhez tértem és riadtan észleltem a helyzet komolyságát.
  - Klaus itt van? -kérdeztem gyanakodva és néztem, ahogy Dana nyögdécsel. Ez már az ő hangtónusa volt.
  - A fejében! És nem emlék formájában. Valahogy átférkőzött a védelmi vonalon és most bent tombol. -siránkozott az idősebbik. Felfordult velem a világ. Ezek szerint...
  - Megpróbálja megölni? -mondtam ki hangosan, amire gondoltam.
  - Nagy rá az esély. -nyelt komolyan a bal oldali.
  - Nem tudjuk felébreszteni? -aggodalmaskodtam továbbra is, hiszen semmi sem nyugtatott meg ebben a pillanatban. A tervünknek lőttek?
  - Úgy hisszük...Klaus belülről felemészti és... -magyarázott az öreg, majd félbehagyta mondandóját, mert egy nyikkanás megzavart minket. Dana mellkasa behorpadt és levegőért kapkodott, majd vér jött fel a szájából és feje jobbra dőlt.
  Pillanatok alatt mellette termettem. Nem lélegzett. A szíve vámpírsága miatt eleve dermedt volt. Mit tehet ilyenkor egy Rilma, hogy ellenőrizze él-e még az élőholt?
  Fölé görnyedtem és előhúztam egy pengét a zsebemből. Megvágtam vele az ujját. A sebből nem fakadt vér, de nem is gyógyult be. Ezek szerint...
  - Meghalt! -mondta ki a lesújtó szót a varázsló. Üveges tekintettel meredtem a testre. Ez nem lehet igaz!