8. fejezet - Elveszve

Sziasztok!

Mostantól, ha minden jól alakul háromnaponként hozom majd az új fejezetet. :) Ha nektek megfelel. :D

Ajánlott dal: Leona Lewis - Run

Ahogy csak bámultam azt a csúnya, kis cafat lapot és az undorító kézírással ráfirkált szöveget, ideges lettem. Legszívesebben leromboltam volna ezt a házat mérgemben, de ehelyett csak öklömmel betörtem az ablakot és a szélbe álltam, hogy kitisztuljon az agyam. Egy ideig élveztem a süvítést, de megint elkapott a düh. Összegyűrtem, azt amit a kezemben szorítottam és kidobtam az üvegszilánkok között a fűre.
 Gyorsan vettem a levegőt, kontrollálnom kellett önmagam, mert tudtam valami iszonyatos hülyeséget csinálnék. Beletúrtam a hajamba és az ablakpárkányra tenyereltem. Az ott maradt üvegdarabok felsértették a bőröm, valamelyik átdöfte. Nem érdekelt az általuk generált kín, mert a fizikai fájdalom ilyenkor nem érzékelhető. A lelkemben volt a probléma, azt szakították fel és ez sokkal több szenvedést okoz.
 Végül már a lábam sem bírta és összerogytam. Nekidőltem a falnak és bevertem a fejem. Miért? -visszhangzott az elmémben. Őt szeretem a legjobban és pont Őt kell elrabolniuk. Ezzel nem fenyegetnek, hanem tönkretesznek. Lehet, hogy mérges vagyok és meg tudnék ölni bárkit, de közben bennem valami elromlott.
 Rájöttem, csak egy rongy vagyok, akit ide-oda rángathatnak kedvük szerint a vámpírok és nem hagynak békén. Képtelen vagyok erős és határozott lenni, ha keresztbe tesznek nekem minden lépésemkor. Ez nem megerősít, hanem elvesz belőlem egy darabot. Kitépik a szerveimet... Nincs meg a szívem... Elvitték azt, akiért dobogott!

 Összeszorítottam a fogam, amint meghallottam, hogy valaki szalad felfelé a lépcsőn. Dana rontott be a szobába és elképedve nézett le rám. Szemem elárulhatta, hogy megöl az ideg és egyben kétségbeesett is vagyok. Tehetetlennek éreztem magam ebben a percben.
- Alaric jól van... -nyögte erőtlenül Dana. - Mi történt itt? -kérdezte végül, mert nem tudott nem figyelni a jelekre.
 Én csak bámultam, körmeimet belevájtam a kezeimbe. Nem jött ki hang a torkomon.
- Damon! -próbálkozott és közelebb lépett. Én elvesztettem az uralmat testem felett és rászisszentem, mint ahogy a fajtám szokta. Ez nem állította meg és tovább jött. Újra felmordultam, de most már talpra ugrottam és védekező pózt vettem fel. Erre lefagyott. Értetlenül kémlelt.
- Damon! Így nem tudok segíteni! -emelte fel a hangját. Vámpír lettem és hirtelen a falhoz nyomtam, amibe beleremegett a szoba.
- Nem kell a segítséged! Eleget ártottál már! -dühöngtem és tátott szájjal figyelt. - Te csalogattad ide Őt! Miattad ragadták el! Mert te kellessz nekik! -morogtam.
- Meg te! -védekezett és ellökött. Elvettem a karom a nyakáról, mert meghökkentett erőssége. - Ne merj rámkenni minden hülyeséget csak, mert most elpattant egy ér az agyadban! -förmedt rám. - Nyugodj le! Utána megbeszéljük! -vette magát halkabbra. Felhúztam a szemöldököm.
- Utána? Most! Mert nincs időnk! -őrjöngtem. - Ha nem vetted volna észre az a tetű Klaus eljött és magával vitte Elena-t! Minket kér cserébe és nincs választásunk. Vagy Elena vagy mi! És én inkább meghalok minthogy hagyjam Elena-t veszélyben. -papoltam és már repültem is volna ki az ajtón, de Dana megfogta a vállam.
- Nem mész te sehová! -parancsolta, de kirántottam magam szorításából.
- Nem te mondod meg! -vicsorogtam.
- Akkor találj oda egyedül, bár nem nagyon emlékszem, hogy valaha is jártál volna arrafelé! -gúnyolódott, de ezzel elérte, hogy megtorpanjak. Keresztbe fontam a karom.
- Figyelj tudom, hogy most felizgattad magad... -kezdte el, de belepofáztam.
- Felizgattam magam? Enyhe kifejezés!
- Meghallgatnál? -csapott rá egy képre, ami egy szögön lógott. A keret ripityára tört, a fotó a földre zuhant. A szemem követte. Meglepődtem. Elena volt rajta és én. Lebambultam rá és gyorsan felvettem. Nem hittem a szememnek. Nem emlékeztem, hogy készült rólunk közös kép, de úgy látszik mégis. Amikor a retro buli volt egy fotós fényképezte a párokat. Bár mi ketten nem táncoltunk együtt, mégis sikerült lencsevégre kapnia miket egymás mellett. Én szokásos fekete szerelésemben, ő pedig a korhű kék ingében és piros hajpántjával. Soha nem láttam még ezt a képet.
 Majdnem elérzékenyültem. Elena nincs velem és lehet, hogy már soha sem lesz...
 Elakadt lélegzettel néztem és Dana ébresztett fel.
- Na? -unszolt. Bólintottam, még mindig az ujjaim közé fogott képet lesve.
- Egyértelmű, hogy zsarol téged. De mindenképpen tudod kell: velem is megtette ugyanezt. Én nem engedtem neki. Megfizettem. -suttogott. Felemeltem a pillantásom.
- Mit tett? -érdeklődtem. Dana arca elködösült és ráfagyott minden érzelem. Nem válaszolt.
- Most mondtad, hogy hallgassalak meg. Azt teszem! Szóval mondd! -utasítottam. Üveges tekintettel bámult. Nyelt egyet.
- Én... nem tudok... erről beszélni... -nyögdécselte és lehajtotta a fejét. Elhúztam a szám.
- Muszáj! Ha ezzel segítünk Elena-n... -susogtam. Újra a fotóra meredtem. Ó, szerelmem... Bárhol is vagy most, remélem tudod, hogy mennyire szeretlek és nem fogom hagyni, hogy bántsanak.
- Ez csak egy tapasztalat. Ami, pedig azt jelenti, hogy nem rohanhatunk oda eszetlenül. Nem ez a megoldás! -dörmögött újra a higgadt Dana hangon.
- Akkor mit kellene tennünk? -kérdeztem már én is nyugodtabban, mert beláttam tényleg semmi értelme átadni magam most rögtön.
- Biztos nem fogja bántani, mert tudja, hogy érte megyünk. Arra számít, hogy most. Mi viszont nem indulunk még! Az lenne a legjobb, ha megkeresnénk Zoey-t és felfegyverkeznénk. Talán, ha meg tudnánk ölni Klaus-t... Mindannyian túlélnénk. -magyarázott és átcsapott filózásba. Igaza volt!
- Rendben! -egyeztem bele. - Ugye tényleg nem öli meg? -félősködtem.
- Biztosan nem! Nem ez a célja. Azt akarja, hogy átadjuk magunkat és ezt csak úgy éri el, ha van mivel üzletelni. De nyugi, találunk majd egy módot, hogyan meneküljünk meg.
- És Elena is. -javítottam.
- És Elena is! -ismételte meg. - Gyere, menjünk vissza New York-ba.
 Figyeltem, ahogy fanyar mosollyal kilép az ajtón. Csak néztem utána és gondolkodtam. Tényleg komolyan mondta, hogy nem lesz semmi baja? Ez a logikus, hogy kivárják míg megérkezünk és képesek vagyunk alkut kötni. Vajon írnak még? Lehet, hogy majd sürgetni akarnak és fenyegetnek, hogy bántják, ha nem érkezünk meg egy nap múlva.
 Kifújtam a levegőt. Csak abban bíztam, hogy Dana tudja mit csinál és Zoey segít nekünk. Mert nem akarok meghalni, nem akarok engedelmeskedni Klaus-nak, de nem akarom azt sem, hogy Elena-nak baja essen...miattam!

( Dana szemszög )

 Hátrahagytam Damon-t és azt mondtam neki menjen vissza a panzióba pakolni az útra. Én eljöttem vadászni.
 Rossz érzésem volt, amikor Damon kérdezősködött a zsarolós, elrablós dologról. Eszembe jutatta Őt és a történetet, amit már egy éve nem hoztam fel és nem is szándékozom soha. Ma mégis közel kerültem hozzá. Régen volt már, de még mindig izzó parázsként él bennem, nem akar kialudni. Kínszenvedést okoz...
 Csak futottam előre és sajnos tudtam mi lesz itt. A temető... Akaratlanul is elviszem magam hozzá... Jobb túlesni rajta.
 Engedtem az érzéseknek, de az emlékeket elnyomtam. Nem állok készen erre. Viszont, ha meg akarom menteni Elena-t -jobban mondva segíteni Damon-nek ebben-, akkor tisztában kell lennem azzal, hogy az én bátyámnak milyen következményekkel kell számolnia.
 Mikor engem zsarolt Klaus, nem adtam oda magam; nem hittem el neki, hogy bántani fogja; megöli, ha nem állok át. Megtette és nekem végig kellett néznem, ahogy haldoklik, majd végül kihúny a szemében a láng. Iszonyatosan rettenetes volt... Az egyetlen személy, akit akkor szerettem meghalt. Én temettem el; itt, Mystic Falls-ban. Oda tartok; a sírjához, bár nem tudom képes leszek-e szembenézni vele.
 Mert miattam jutott a föld alá. Én nem engedtem Klaus-nak; én voltam annyira önző és makacs, hogy ellent mondjak. Pedig neki nem lehet! Úgyis eléri, amit akar, ez benne a legrosszabb. Nincs kiút, elkap minket. Damon ezt nem tudja, muszáj volt elhitetnem vele, hogy van remény. De nem valószínű.
 Egy Elsőt nem tudunk megölni, vagy legalábbis nem könnyen. Klaus nem áll le, kellünk neki. Semmi sem riasztja vissza és harcol, amíg ember nem lesz. Ez a bökkenő benne, lehetetlen, hogy túléljük.
 Lassan elértem a kicsi, szürke követ. Előtte a földben nem volt virág. Térdmagasságig ért nekem és egy betű volt rávésve. Nem néztem le erre. Csak bámultam a tetejét és végighúztam az ujjaimat rajta. Fájdalom nyilalt a szívembe, majd eleredtek a könnyeim. Magam előtt volt az arca, a haja és mozgása, ami egy kecses és előkelő tigrisre emlékeztetett; az első találkozásunk képe, amint rámnéz és szemében sajnálat ül; minden egyes együtt tölött nap képe és mosolya, ami nem szűnt meg, ha velem volt. Remegtem, ahogy ezek eszembe jutottak. Az összes szép és rossz dolog.   
 Leestem a térdemre és orcámmal a kőnek dőltem. Hüppögtem, mint egy kiskutya, akinek hiányzik az anyukája. Nekem is hiányzott valakim... A vámpírok kitépték a lelkem, hogy gonosz legyek, hogy gyilkoljak, mégis volt egy lény, aki megváltoztatott; jóvá tett, általa ismertem meg a szerelmet, mint érzést.
 Tenyeremet ráfektettem a betűre és felkiáltottam. Egy sebzett vad ordítása volt ez. Tőrt forgattak bennem és vérem maga volt a sav. Nem bírom ki, el kell mennem! De leragadtam, nem engedett el. Még nem!
Magamban kezdtem el beszélni:
- Sajnálom... Nem kellett volna... -nyögtem és lenyeltem a könnyeim, amik tengerként ömlöttek végig a ruhámon. Mit mondhatnék neki? Nem bocsájt meg nekem soha! - Az én hibám volt...
 Sírógörcsöt kaptam, nem mintha eddig nem lettem volna ilyen állapotban. Csak egy valami van a világon, amit még senkinek nem ismertem be. Neki is most először...
- Mindig is szerettelek... -Suttogtam megtörve és vettem a bátorságot, hogy ránézzek az általam beleírt betűre. Ki kellett mondanom a nevét. Az E sarka lekanyarodott és egy hosszú repedéssé vált. Nyeltem egyet, de nem vettem le a tekintetem róla. Így fejeztem be a mondatot: - Elijah!

Ui.: Nem tudom, hogy mondtam-e már nektek, de az angol, középfokú, komplex nyelvvizsgámat sikeresen letettem! :D Nagyon örültem neki és a szóbelis bizonyítványt már megkapta! :)