9. fejezet - Rémálmok

Ahogy ígértem! :)

Ajánlott dal: Avril Lavigne - Remember When

 A tekintetem az útra meredt és szememmel követtem a folyamatosan elhagyott fehér csíkokat az aszfalt közepén. Mind a kocsi alá merült, de újabbak jöttek a helyükre, amik újra lebuktak. Néhány görbe volt -főleg, amelyik a kanyarra volt festve-, vagy hiányosak, mert elkoptak. De mindegyik előre vezetett minket, a cél felé.
 Lopva pillantottam Damon erős kezére, amivel a kormányt markolta. Az erek kiduzzadtak rajta, mely elárulta nekem: valami rossz dolgon töri a fejét. Nem vette észre, hogy lesem, csak az üvegen nézett ki koncentrálva. Az arca beesett és kirajzolódtak a csontjai. Pupillája kitágult és véres volt körülötte. A száján vette a levegőt, de ez inkább kapkodás volt, hogy minél több oxigént le tudjon nyelni, mégsem erre volt szüksége. Másra fájt a foga.
- Mikor ittál utoljára? -kérdeztem határozottan. Már egy napja autókáztunk New York felé, Brooklyn-ba, hogy elcsípjük Zoey-t és kicsikarjunk belőle pár infót és persze segítséget. Damon belement, mert mást nem tehetünk. Elena Klaus-nál van és nem is akarják ideadni -csak, ha mi megyünk helyette. Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Zoey az egyik lehetőségünk, ha élni akarunk.
 Most viszont azt érzem Damon önmarcangolásba kezdett. Valószínűleg magát okolja, hogy nem tudta megvédeni a szerelmét.
 Megvonta a vállát és nyelt egyet.
- Mielőtt elindultunk. -vetette oda könnyedén. Én nem hagytam magam.
- Azt gondolod átverhetsz, de tévedsz! Látszik rajtad, hogy több napja nem iszol és az állapotod romlik. -korholtam le mérgesen.
- Mit tudsz te rólam... -horkantotta. Elakadt a lélegzetem.
- Ne kezdd! Már megbeszéltük, hogy csak az indulataidat akarod valahogyan kiadni magadból. Ezt vagy a saját szervezeteden, vagy rajtam vered le. Elég legyen ebből! -támadtam szóban. Egy pillanatra elgondolkodott, majd válaszolt.
- De, ha egyszer elvitték... -szűrte a fogai közt. Nagyon megviselte ez az egész és én megértettem. Jobban, mint hinné...
 Visszaemlékeztem a tegnapi estére, amikor kimentem Elijah sírjához. Megtörtem és felszínre jöttek a sérelmek -de az emlékek még lappangnak, mint egy gyilkos kór. Az is, hisz képes lenne megölni, de én elnyomom. Nem tudnám újra visszanézni mit tett az a zsarnok vadállat... Szerettem őt és az én hibámból ment el. Magamat okolom még ma is, de nem lenne értelme egész nap sajnálkoznom. Ennél azért keményebb fából faragtak. Elvileg Damon-t is, hisz ő a másik gonosz iker. Így nem jutnak vele semmire. Bár megnövelték a dühét, mégis elesett.
- Damon. Azzal nem segítünk neki, ha felkészületlenül letámadjuk Klaus-t. Muszáj előkeríteni Zoey-t. -magyaráztam higgadttan, hogy lenyugodhasson.
- Mire jó ő? -ellenkezett.
- Ő egy vámpírvadász. El sem hinnéd mire nem képes. -mondtam és hátradőltem a székben. Kibámutam a fák felé és csak hallgattam Damon szuszogását. Majd elnyomott az álom.

 Békésen ugrándoztam egy mezőn fehér balerinacipőmben. Hosszú ujjaimmal a magasba nyúló fűszálakat és virágokat cirógattam. Nevetésem zengett a szélben, ami fekete hajamba kapott és pár tincset felemelt. Visszarendezgettem őket és újrakezdtem az utam. Olyan voltam, mint egy kislány, aki ugróiskolázik.
 Lelkem tiszta volt és szabad. Éreztem, amint átömlik rajtam minden fájdalom és keserűség, de nem kapaszkodnak meg, így nem is okoztak semmilyen gondot. Csak léteztem a világ közepén, boldogan, terhektől mentes vállakkal. Semmilyen rossz dolog nem befolyásolt, vagy állt az utamba. Felszabadultam és élveztem. Tényleg egy gondtalan gyerekre hasonlítottam.
 Ember voltam. Egy emberi lény, akinek semmi dolga; nincs panasza az életére, mert az kegyes hozzá. A Nap süti a kezét és nem égeti meg.
 Megkönnyebbülve álltam meg és fülig érő mosolyom nem hervadt. Kacagva fordultam meg; fehér, földet suroló ruhám meglebbent. Szememet megbabonázta a zöld, a kék és a narancssárga. A zöld az élet talaja növényekkel; a kék a határtalan ég és a narancssárga a benne élő virágok és kisebb csodák. Minden annyira gyönyörű volt.
 Hirtelen megpillantottam egy fehér pacát messze tőlem. Hunyorogtam és tisztán kivehető volt, hogy egy férfi állt ott. Nem riadtam meg, de bizonytalanul vártam. Lába meglendült és közelebb merészkedett. Kezei a nadrágja zsebébe voltak dugva; öltönyt viselt. Olyan volt, mint egy angyal. Egy hófehér angyal.
 Aztán felismertem. Barna haja rendezetten le volt vágva, nem hosszúra hagyott, mint régen. Szintén barna szeme az enyémet kereste. Ajkai kacér mosolyra húzódtak.
 Tenyeremet a szám elé raktam, nehogy örömömben kiálltsak. Ő megelőzött ebben.
- Dana drága! -suttogta mézédes hangon és már csak két méter volt köztünk. Nem bírtam tovább, önfeledten hozzá suhantam és a karjai közé vetettem magam. Végigsimított a hajamon és beszippantotta az illatát. Szája a fejem búbján volt.
- Elijah! -leheltem erőtlenül. Mégjobban hozzá simultam és felnéztem. Gyengéd pillantása elolvasztott. Valamiért szomorúnak tűnt.
- Mi a baj? -aggódtam és kezemet az arcára helyeztem. Jéghideg volt. Tehét ő...vámpír.
- Tényleg szeretsz? -kérdezte óvatosan. Elképedtem. Akkor ő tényleg egy angyal, mert csak egyszer mondtam neki, hogy szeretem...a sírjánál. Lejött hozzám a Földre, hogy ezt megbeszéljük?
 Elkapott a sírás, de visszatartottam.
- Igen. Szeretlek! -válaszoltam hangosan a szemébe. Mintha az alig érezhető feszültség kiszállt volna belőle. Tenyerét a nyakamra tette.
- Képes lennél meghalni értem? -kíváncsiskodott. Mire akar ezzel kilyukadni? Bólintottam.
 Ujjaival ellökte a tincseimet a nyakamról és megtapogatta. Most már rémülten figyeltem.
 Mosolyogva rám nézett.
- Akkor emlékezz! -utasított és fogait belevájta a bőrömbe. Először nem tűnt fel semmi változás, de később a rét egy haldokló tisztás lett. Eltűntek az élénk színek; feketévé változott minden. A növények elpusztultak; a fű gazzá rohadt. Furcsa szag keringett a levegőben. A Nap lement és feljött a Hold.
 Szemem kidülledt és mintha kifeszítette volna valami. Még mindig szívta a vérem és ezzel lepergett előttem az életem. Forogni kezdett velem a világ és láttam az első esténket Elijah-al, amikor megtalált az erdőben. A fájdalom belém nyilalt. Még kislány voltam.
 Ez a kép elsuhant és egy másik vette át a helyét. Klaus fenyegetése, amikor bevallotta  minek kellek neki. Elijah meg akart védeni, de elhajtotta. Vágyakoztam utána már akkor is. Vonzott férfias tartása; helyes arca; keménysége és a törődése, mellyel megóvott.
 Előjöttek a közös edzések és a vonzódás mindkét fél felől. Soha nem volt köztünk semmi komoly; se egy ölelés vagy egy csók. Csak álom maradt örökké. Egy kínző fajta!
 Hirtelen a filmnek vége szakadt és akaratom ellenére becsukódott a szemem, majd hátra vágódtam. A mélybe zuhantam egyedül, Elijah szorító karjai eltűntek. Nem láttam semmit. Kapálóztam és próbáltam sikoltani, de egy hang sem jött ki a torkomon.
 Nagy puffanással értem földet, de nem fájt a hátam, mintha egy pihe-puha talajra érkeztem volna. Felpattant a szemhéjam, de olyan érzésem volt, hogy még mindig csukva van. Idegesen néztem körbe. Furcsa helyen voltam; a falak koromfeketék, ugyanolyan a padló és a plafon. Lenéztem a testemre. Magamat ki tudtam venni a nagy semmi közepén, hiszen fehér ruhám csillogott. Kezemet felemeltem és megkönnyebbülve nyugtáztam: látok! Feltápászkodtam és beszélni próbáltam. Kiszáradt a szám, csak krákogtam.
 Megpillantottam egy alakot a távolban. Egy fehér foltot, mint a réten. Futásnak eredtem, hátha ő tudja, hol vagyok és ki is visz. Félúton megtorpantam, mert Elijah volt az, az öltönyében. Nem bíztam benne többé, azok után, hogy felbolygatta a múltat. Miatta kerültem le ide.
 A szeme mégis könyörgött. Szája egy 'Segítség!' szócskát formált. Nem tudtam, hogy döntsek. Olyan kiszolgáltatottnak tűnt és volt egy olyan megérzésem, hogy ez egy újabb már megtörtént dolog. Őrlődtem még egy kicsit, de elindultam; győztek az érzelmeim. De minden hiába volt, elkéstem.
 Egy nagy fehér kéz csapott le rá és leszelte a fejét a nyakáról. A vére szétfröccsent és belepte a teret. Megdermedtem és ijedten kaptam a számhoz. Könnyek csordultak ki a szemzugomból. Mint egy lassított felvétel, feje lehullott a padlóra és ugyanaz a kifejezés ült rajta, mint ami felé vezetett. Összeszorítottam a fogamat és beleborultam a feketeségbe. Bömböltem, mint egy kisgyerek; szívemet mardosta a kín, a szenvedés. Nem néztem többet felé, de meghallottam egy aljas nevetést. Klaus nevetését.
- Késő cicám! Miért nem előbb gondolkodtál? -gúnyolódott. Lángok csapdostak körülöttem és a pokol hangjai dörögtek. Megégették az elmém és csak egy képet véstek bele: Elijah levágott fejét.
- NEEEEEE!!! -ordítottam teljes erőmből, fájdalmak között.

 Rángatóztam és őrült módjára sikítottam. Nem jöttem rá, hogy már ébren vagyok. Egy kéz ért a vállamhoz, megrázott és kétségbeesett kiáltozást hallottam.
- Dana! Dana! -szólt Damon ijedten és ezzel felkeltett képzelgésemből. Fellélegeztem, mint aki feljön a víz felszínére lemerülés és fulladozás után. Újra láttam a normális alakokat; a fákat; az utat és Damon rémült arcát. Összezsugorodva ültem a kocsi ülésén, fel volt húzva a lábam. Elrendeztem magam. Csapzott hajamat hátrasimítottam és kifújtam a levegőt tüdőmből. - Nyugalom! -mondtam a fejemben. - Ne járasd le magad! Önkontroll! -Megfogtam a homlokom, ami melegebb volt, mint általában. Egy kis fájdalom a szívembe záródott; az álom emlékével együtt.
 Damon nem vette le rólam a tekintetét.
- Úristen! -nyögtem erőtlenül, hogy megnyugtassam és magyarázatot adjak viselkedésemre. -Rettenetes rémálmom volt... Visszajöttek a régi sérelmek és... -regéltem egyenesen Damon szemébe, aki látszólag nem figyelte merre is megyünk. Én egy pillanatra kinéztem az ablakon, bele az éjszakai sötétségbe és egy alacsony facsoportot láttam meg vészesen közel a kocsink orrához. Kiegyenesedtem és újra felordítottam. - Damon vigyázz!
 Bátyám gyorsan visszafordult, keze erőteljesen megmarkolta a kormányt, de már beleütköztünk a kérges élőlényekbe. A lent elhelyezkedő ágak áttörték az autó szélvédőjét; nagy zajt csaptak; repültek a szilánkok. Egy a vaskos ág a hasamba fúródott. Előrebuktam és bevertem a fejem. Elhomályosult a tér.