3. fejezet - Muszáj igazat mondanod, mert ha nem minden összedől, mint egy kártyavár

Sziasztok!

Ezt a fejezetet most Eszter Judit kedvéért készítettem el mára. Remélem tetszik neki. :)

Ajánlott dal: Kris Allen - Let It Rain

Lassan fogtam csak fel mit lehelt felém Dana. Halkan beszélt és a szavak, mint lágy szellő elsuhantak hamar. Felvontam a szemöldököm, arcomra kiült a döbbenet. Elena nem adta jelét, hogy még itt lenne, ezért magam mellé néztem. Ő csak meredt előre. Szemét rámemelte, amikor észrevette, hogy aggódva figyelem. Barna szemében félelem...

-Még mindig azt hiszed, hogy hazudok? -vetette oda Dana komolyan. Arcára pillantottam és csodálkozva láttam, hogy olyan kemény, mint egy szobor. Nem szuszogott, vagy lélegzett; kék acél nézése* belém fúródott; elhúzta a száját és olyan hatást keltett, mint aki menten megöl valakit, ha hozzászól. Még magam is megrendültem tőle...

-Hogy érted, hogy eljönnek értünk? Kik? -értetlenkedtem. Dana megfagyott.
-Hát...Klaus megtalál. Bármi áron! -sokkolt le. Megráztam a fejem.
-Ki az a Klaus? -nyögtem.
-Ő...az első vámpír a történelemben. -bökte ki Dana és elhúzta a száját. Elena halk sikolyt hallatott. Én kővé váltam. Mit akarhat ez tőlem? Mit ártottam én neki? Nem tudtam ép ésszel felfogni az indokait. Talán ismertem? Talán csináltam valami rosszat ellene?
-Miért akar minket megölni? -mutattam magamra és Elena-ra. Dana felhúzta az orrát. Én csak bambultam. -Vagy miért keres pont engem és téged? Miért védenél meg? -folytattam kérdésáradatom. Elmémben rettentő sok megválaszolatlan kérdő mondat kavargott és az őrület határán fogok járni, ha nem kapok magyarázatot mindenre.

-Mert a testvérem vagy. Bármi áron megvédenélek ezektől a vérszívó zsarnokoktól! -csattant fel mérgesen. Szemében harci tűz égett. Szavait belém égette. Komolyan veszi ezt a védelmezős dolgot és ennek örültem, de még most sem tudtam mitől akar ő engem annyira megóvni. -Viszont nem tudom miért kellünk nekik. -szívta be alsó ajkát. Ez így értelmetlen...

-De miért akarnak megölni? -tettem fel eddigi legfontosabb kérdésemet mégegyszer. Muszáj volt hallanom a választ, mert lehet, hogy ezen múlik a jövőm...meg Elena-á is. Ha el akar kapni egy csapat vámpír és megkínozni, ahhoz nekem is lesz egy-két szavam. Úgy látom Dana-nak is. Vagy ez egy újabb hazugság lenne? Annyira hihető volt ez a törődő Dana kép...
-Még egyenlőre nem akarnak. Majd ha eljön az idő... De nyugodj meg! Azért jöttem, hogy elszökjünk, hogy meneküljünk! -bíztatott bólogatva. Teljesen össze voltam zavarva.
-Nem fog veled menni! -parancsolta hirtelen Elena. -Nem engedem el mégegyszer! -Megrendülten néztem rá. Szép kis arcát eltorzította a düh. Mi van vele? Miért ilyen harcias? Kiáll mellettem, ez jó, de ne szapulja már a testvérem, aki csak most jött vissza hozzám! Ő nem tudhatja mennyire hiányzott nekem Dana - igaz valamiért nem gondoltam rá - és most megkönnyebbültem, mert él és itt van velem, magához ölelt és megbizonyosodtam róla, hogy még számítok neki. Nem önszántából hagyott el! Nem akart elmenni, elhurcolták! Vajon látta min mentem eddig keresztül? Hogy miket tettem? Kíváncsi lennék mi a véleménye rólam.
Dana összevonta a szemöldökét és láttam mindjárt robban. Elena felé fordultam.
-Miért nem hagysz minket kettesben? -kértem szelíden. Őzikéből tigrissé változott és nagyon csúnyán lesett.
-Valami fontosat nem mond el! -kiáltotta ingerülten. -Ránk hozta a bajt, most sem lehetek veled boldog! -ordibált, de a végén mintha megtört volna. -Megint közénk állt valaki. Újra szétválaszt. -ezt már sírva mondta. Könnycseppek gördultek végig orcáján. Szája remegett. Arcom átcsapott törődővé és óvatosan megfogtam a kezét, de ő elhúzta. Szívembe fájdalom nyilalt. Elment mellettem, rám se pillantott. Én csak bámultam előre, kezem lehullott az oldalam mellé. Nagyokat pislogtam és már nem éreztem illatát.

( Dana szemszög )

1853. tél kezdete

Remegve ültem a sarokban. Lábamat felhúztam a felsőtestemhez és magamhoz szorítottam. Valószínűleg fagy volt odakint, mert a falon át beszivárgott csipőssége. Lassan érintett meg és végigjárta az egész testem.
Még mindig ugyanabban a ruhában voltam, mint amiben elraboltak: egy fekete szoknya, fehér blúz és fölötte a kiskabátom. A cipőmet még most sem adták vissza, ha egyáltalán ők vették el. Összehúztam a kabátkám magam körül és örültem volna, ha van nálam gyufa. Apa tartott gyertyákat az asztalán és mellette kellett, hogy legyen gyújtóeszköz is.
Végignéztem a szobán, bár ezt nem nagyon szerettem megtenni. Az ágy kemény volt és poros, soha nem azon aludtam. A földön kuporogva ért el mindig az álom, főként rémes álmok hada. Utáltam ezekre gondolni... Az egyikben például Damon-t is behozták ide és a szemem láttára törték el a lábait és kezeit, majd végül... Kiűztem elmémből a szörnyűséges képet és másra koncentráltam.
Már vagy egy hete itt tartanak ezek a rossz emberek. Klaus-t láttam csak többször. Minden nap bejön, többször is. Megkérdezi éhes vagyok-e és hoz enni, inni. Másról nem beszél velem. Rengetegszer megkérdeztem már, hogy miért vagyok itt, mit akarnak velem tenni, de erre mindig az a válasza, hogy: " Várd ki! " Olyan idegen ez a hang nekem. Ez a bársonyos, kedves férfihang, ami egy vadállatot takarhat. Biztosan az, egy szemétláda, aki nőket rabol és, ha eljön az ideje, ki tudja mit tesz velük.
Furcsamód mégsem attól rettegtem, hogy megölnek, hanem hogy mi lesz a családommal? Mi lesz Damon-nel? Soha nem fogja kiheverni az elvesztésem... Mindig égetni fogja szívét a tény, hogy talán megöltek. Ajkam megrándult. Nem akartam neki ilyen sorsot, örökös szorongást. De az is lehet, hogy már nem szeret és soha többé nem akar látni, a kis baleset miatt...
Emlékétől még mindig borsódzott a hátam és a kezem, ahol sebet ejtett rajtam. Összeszűkült a szemem. Mégis van abban jó, ha nem látom a családom többé...
Hirtelen kopogtattak. Ijedten odanyomtam magamat a falhoz, bár ennél közelebb már nem is lehetett volna. Nem jött be.
-Dana! -kiáltotta. Csalódottság hallatszódott a hangjából. De nem Klaus volt. Egy érces és mély tónus volt... Ő? Az...elrablóm? Aki megtámadott akkor az erdőben és elvette az életerőm? Méreg gyűlt belém.
-Tűnj el! -sziszegtem a fogaim között vacogva. Egy halk sóhajt hallatott. Behunytam a szemem és elképzeltem, hogy elmegy. Mikor újra felnyitottam itt állt előttem arca pár centire az enyémtől. Egy éles sikoltást tartottam magamban és álltam a tekintetét. Nagyot nyeltem. Nem mertem kinyitni a szám.

-Sajnálom -mondta alig hallhatóan. Már megint ez a szó. Már egyszer mondta és akkor is bántott. Kezemet óvatosan magam elé húztam és beletemettem az arcom, hogy ne lásson.

-Komolyan mondtam -nyögte és reccsenést hallottam. Igazán halovány szikra volt, de kíváncsian kukucskáltam. Csak felállt és lehuppant az ágyra.
-Nem fogsz velem beszélni ugye? -hadarta az ajtót kémlelve. Rám se nézett, tudta a választ. Bátran felszólaltam.
-Te támadtál meg?
Hangom még nekem is furcsán csengett. Mint egy katona...
Rámemelte pillantását. Bólintott. Tudtam! -nyögtem magamban. Szája lefelé görbült.
-Akkor még nem tudtam mit akarnak tenni veled... -mormolta. Értetlenül meredtem rá.
-Te csak meg akartál ölni? Egyáltalán mi vagy te? Mik ők? Honnan tudjam, hogy a családom él-e még? -soroztam kérdéseimmel, melyek közepén feltápászkodtam és a falhoz dőltem. Figyelte minden mozdulatom. A szemére kellett vetnem: -Miért nézel mindig úgy, mintha a lányod lennék?

Kifújta a levegőt. Ujjait egymáshoz érintette és merengett. Gondolom a válaszokat keresgélte saját elméjében. Vagy az enyémben akarta megtalálni őket?

-Mi...vámpírok vagyunk. Te vagy az áldozat. Ők nem azok, még! Te pedig nem a lányom, hanem a tanítványom leszel! -darálta, minden egyes szava a kérdésnek megfelelően volt elhelyezve. De az összes kivetnivalót hagyott bennem. Főleg a legelső kijelentés. Lefutattam magamban mégegyszer, a többit gondosan elraktároztam...
-Mi? -suhogtam. -Hogy mondod?
Hitetlenül ráztam a fejem. Igazak lennének apa meséi a gonosz vérszívókról? Minden bugyuta állítás a valóság kivetítése? Az agyarak; a naptól való félelem; az undort kiváltó fokhagyma; a kereszt, ami taszítja őket; a szentelvíz, amit úgyszintén kerülnek és, hogy embereket esznek este...jellemző rájuk? Jellemző Klaus-ra és jellemző rá?
Kellett pár perc míg felfogtam, hogy léteznek. Nem volt túl nehéz... Főleg azok után, amit tett velem... El is jutottam arra a pontra, hogy ránézzek és meg is bántam. Megdermedtem a fagyos rémülettől, ahogy rájöttem egy gyilkossal vagyok egy szobában. Kezem akaratlanul a falat kaparászta.
-Tudtam, hogy nem kellett volna elraboltatniuk! Hiszen még csak gyerek vagy! Meg fogsz őrülni! -ordibálta inkább csak magának. Én csak lestem és vártam, mikor támad meg újra. Minden vele kapcsolatos emlék -beleértve ezt a kis beszélgetés-félét is- egy pillanat köré csoportosult: mikor ivott belőlem! Jeges riadtság söpört végig rajtam. Egy 'Kérlek!' -et akartam lehelni, de mintha valami a torkomban dobogott volna...a szívem...
Félénken rámpillantott. Láthatott valamit az arcomon, amitől komor lett a nézése. Végignézett rajtam.

-Szükséged van egy új ruhára. Majd hozok holnap. -hangja újra a régi volt, lenyugodott. -Most pedig... -kezdett bele és hosszúkás kabátja zsebébe nyúlt. Egy kis papír vagy levél féleséget rántott ki. Egy pár másodpercig csak nézte, majd lassan feltápászkodott és közelíteni kezdett felém. -Ez a tiéd. -fejezte be, mikor megtorpant előttem. Orrlyukaim kitágultak. Reszkető kezemet felemeltem és elvettem a sárga papírt. Bólintott. Barna szeme barátságosan szemlélt, majd sarkon fordult és kiment az ajtón.

Némán álltam ujjaim között tartva a levelet. Kíváncsiságom győzött. Megfordítottam és széthajtogattam. Pár sor volt ráfirkálva csak és nekem szóltak.

Mikor ezeket a szavakat olvasod én éppen szenvedek. Szenvedek attól, amit tettem veled. Nem kellett volna megtámadnalak az erdőben, de számomra csak egy préda voltál, egy elejtendő zsákmány. Mikor azt hittem meghaltál és elvesztél a sötétségben, Klaus hirtelen felbukkant, hogy nem szabad megölnünk, értékes vagy. Adott neked a véréből, ami meggyógyított.
Tudom azt hiszed én gonosz vagyok, de nem! Bár elmondhatnám mit terveznek veled -jajj ez annyira szörnyű!-, de nem szabad. Megfosztanának tőled és azt nem akarom. Az elkövetkezendő 5-6 évben én leszek a "gyámod", ha úgy tetszik a tanítód. Nehéz lesz kedvesnek lenned velem és elfogadni, de meg kell értened: nem tudtam megakadályozni, ez meg volt írva...

A családod, pedig még biztonságban van, addig amíg te magad meg nem keseríted az életüket.

Elijah

Csak meredtem a lapra és mégegyszer, figyelmesen elolvastam. Tehát akkor a vérétől tűntek el a sebeim... Ezt jó tudni! De nem hiszek neki, ő egy gyilkos vadállat, nem sajnálhatja azt, amit csinált velem. Ha sajnálná nem tette volna meg, nem kapott volna el és vitt volna a mélységbe, hogy elporladjak. Ez a Klaus meg egy nagy zsarnok, valami rossz dologra készül és engem is bele akar vonni. Hogyan menekülhetnék meg? Nem akarok velük élni, több mint 5 évig! Nem is fogom ezt a szörnyet mesterként tisztelni. Csak egyvalakire számíthatok: Damon-re! Tisztán hallottam fejemben szavait: " Soha nem lesz bajod, én megvédelek. " Remélem ez így igaz és nem enged el!

Napjainkban

Figyelmesen néztem bátyám reakcióját. Elena elviharzott, patáriát csapott. Hülye kis liba! Nem érdemli meg Damon-t, itt léte eleje óta nem szimpatikus és ki is mutatom. De most elnyomtam magamban az ellenszenvet és próbáltam sajnálkozó képet vágni a jelenethez.

-Majd megbékél -vetettem oda. Damon szúrós tekintettet lövellt rám.

-De igaza van -bökte ki. Ledermedtem. Még neki ad igazat? Nem akarom, hogy Damon boldogtalan legyen, ezért is ajánlottam fel neki, hogy elmehetünk, hiszen ha megtudja az igazat az egészről kiakad és soha nem lépne le, legalábbis Elena nélkül nem...

-Mert? -akadékoskodtam és felvontam a szemöldököm. Kihúzta magát.

-Nem megyek veled sehova! -sziszegte. Eszem megáll! Még rám mérges? Lobbanékony természetem vezérelt és sajnos túl sok mindent közöltem vele mérgemben:

-Ha maradnánk meg kellene tennünk, amit kell és én nem akarom, hogy te is benne legyél! Te még elmenekülhetsz a végzeted elől!

Kidülledt a szemem és legszívesebben bevertem volna magamnak egyet. Nyeltem egy nagyot. Damon értetlenül félrebillentette a fejét.

-Tényleg nem mondasz el mindent -állapította meg és várt. Várta, hogy dumáljak. " Meg kell tudnia! Ő is a részese! " -visszhangzott fejemben újra Elijah hangja. Megráztam a fejem. Túl nagy a kockázat, hogy egyszerűen meghátrál, Elena-val marad, mert meg akarja védeni és akkor meghal! Vele együtt én is, mert nem lenne szívem bajban magára hagyni! Klaus majd idejön és addig zsarolja, majd mint engem... Legegyszerűbb lenne, ha újra letagadnám, nincs még készen erre. El kell szakítanom Elena-tól és akkor van esélyünk a túlélésre. Nyugodtan velem tartana, ha lezárná őt! Vissza kell nyernem a bizalmát, mint régen!

-Van egy dolog...a végzettel... -kezdtem lassan, aprólékosan. Nem mondok el még mindent neki, de ha nem árulok el még ennyit sem, akkor kidob és én vele akarok lenni! Szüksége van rám! Szükségem van rá! -Nekünk elég sötét fejezettel zárul. -sóhajtottam. Fürkésző szemei kidülledtek. -Hát...meg kell halnunk...hogy a vámpírok...újra éljenek. -lehajtottam a fejem és megadtam a kegyelemdöfést. -Hogy újra...emberek legyenek.

*= Stella-nak írtam ezt, hogy kék acél nézés, remélem rájön mire utaltam ;) xD