2. fejezet - Amikor a jókislányból rossz felnőtt nő lesz

Sziasztok!

Végre írhatok! Vége a vizsgáknak, kisebb pihenő van, hogy utána újra beinduljanak a dolgok... De legalább kész lettem az új fejezettel. :) Kérlek nézzétek meg a szereplők aloldalt. Két új szereplő vár rátok... :)

Ajánlott dal: The Pretty Reckles - Make Me Wanna Die

( Dana szemszög )

1853. ősz vége

Lassan lépkedtem a sűrű erdőben. Gyenge lábamat húztam magam után, már fájt a sok gyaloglástól, a cipőm is beleragadt a sárba és a vizes avarba. Az orromig sem láttam, olyan korom sötét volt. Bizonytalanul széttártam karjaimat és úgy löktem félre a szemem elé kerülő kisebb ágakat. Némelyik bele-bele állt felsértett tenyerembe és újabb szúrást okoztak neki. Gyorsan magam elé kaptam jobb kezemet és megvizsgáltam. Nem sokat láttam belőle csak a piros anyagot, ami ütemesen folyt le sima tenyeremről a földre. Undorodtam a vértől, ezért újra magam elé raktam, hogy ne is érezzem illatát. A többi sebem pihent. De az emlékek még izző vasként égették elmémet... Kedvtelenül visszaemlékeztem a történtekre. Hogy fajulhattak el így a dolgok? Hogy volt képes felidegesíteni annyira, hogy megüssem, ő meg üveget vágjon belém? Kapcsolatunk teljesen meghalt, eddig sem volt jó, de most aztán mindennek vége.
Sőt lehet, hogy Ő is utál! Erre a gondolatra majdnem elsírtam magam, de jobban bírom a strapát, mint, hogy elkezdjek bőgni. Mi sokkal jobban kijövünk egymással, de ezt még Ő sem tudná tolerálni... Csalódott bennem, egy harcos, egy lázadó lettem, aki bántja a családját!
Mi van, ha soha nem térhetek haza? Ettől görcsbe rándult a gyomrom. Ha soha nem lát már szívesen ezek után? A hasamhoz kaptam és jól össze is véreztem a kabátomat. Remek! Épp hogy csak lehajoltam megnézni mi lett, valami keményen fellökött és arccal beleborultam a sáros levelek közé. Ráestem a vállamra, ami éles csattanással ért földet. Felordítottam, éles fájdalom nyilalt belém. Valószínűleg kiugrott. Kínlódva fogtam meg és próbáltam visszaugrasztani. Annyira szenvedtem, hogy meg kellett tennem. De mire odaértem volna egy erős tenyér már rajta volt. Idegesen és összezavarodva néztem fel. Ködös szememmel egy fekete alakot láttam meg fölöttem.
-Majd én -suttogta gyengéd, érces hangon és egy hirtelen mozdulattal, vállamon nyugvó kezével maga felé húzta testrészemet. Ezután már csak rettentő hangos sikoltásomat lehetett hallani. Ami akkor átjárt az valami iszonyat szörnyű volt. Mintha egy pillanatra minden megállt volna: a felrepülő madarak, csak megfagyott fekete pacák a levegőben; a fák susogását nem hallani; az alak egy sötét folt és mindannyian egy mozdulatlan Földön vagyunk. Csak én tudtam kapálózni és torkom legmélyéből visítani. Ilyen eliviselhetetlen kínt még soha nem tapasztaltam.
Lihegve feküdtem hanyatt és még mindig bennem volt az előbbi fájdalom. Nagy meglepetésemre nem ment el, aggódó szemmel kémlelt. Nehezen tudtam csak rápillantani, fejemet picit oldalra döntöttem. Mit les?
-Jobban vagy? -kérdezte meg később. Hangja dallamos, volt mint az előbb. Arcát még most sem tudtam kiválasztani a sötétségből, ami körülvett, csak barna szeme világított rám. Nyeltem egyet.
-Hát, ha a rettenetes fájdalom után már csak nagy fájdalmat érzek az annak számít? -válaszoltam ironikusan. Valóban rossz érzés volt még a vállamban, de túlélem.
Valami furcsa volt homályos arcán. Megrándult. Elmosolyodott volna? Lassan leereszkedett mellém. Végre megpillanthattam érdekes profilját. Barna haja kicsit hosszabb, mint az átlagnak, olyasmi, mint Damon-é. Kemény arcvonásai és éles arccsontja volt. Egyáltalán nem volt felfelé görbülve a szája. Valamiféle...szánalom uralkodott rajta. Hümmögött egyet.
-Sajnálom -bólogatott és merőn figyelt. Felvontam a szemöldököm. Akár az apám is lehetett volna, úgy a harmincas évei elején járhatott. Még ő sajnál? Feltápászkodtam, de ő visszaszorított.
-Még nem szabad felkelned! -utasított. Valamilyen oknál fogva, tekintete fogva tarott és engedelmeskedtem. Ekkor fölém hajolt.
-Ne félj! -igézett meg szeme újra, mintha valami varázslatot mondana rám. Ledermedtem és mindenféle riadtság elszállt belőlem. Csak figyelmesen néztem mit tesz velem. Arca eltorzult, furcsa eres lett a szemei alatt és a szájában hosszú fogak nőttek. Gyorsan a nyakamhoz érintette ajkait és hegyes fogait vékony bőrömbe mélyesztette. Ekkor elöntött a forróság, mintha egy kályhába dobtak volna. Lassan szívta a vérem, vagy valamit amire szüksége volt, a lényeg, hogy a testemből vette el magának. Szúró fájdalom nyilalt a nyakamba, hideg folyékony anyag csodult le a fűre, csiklandozva sima testfelületem. Szívem verése felgyorsult és egyhangú volt az övével. Kifújtam a tüdőmben ragadt levegőréteget. Karjaim elkezdtek izegni-mozogni. Körmöm kis földdarabokat kapart fel. Nyögve folytatta dolgát és a szemem előtt hirtelen jobban elsötétült minden. Szívem már csak hanyatlott. Alig éreztem, hogy élek, ringtam a semmi közepén a karjaiban, amiket testem köré font. Egy bábu voltam csupán, aki utolsó leheletével próbál nem meghalni. Mint egy elejtett őz, úgy el voltam gyengülve. Már nem tudtam hol vagyok, csak elmúlt minden és mindenki. Én is vele együtt vesztem a sötétségbe, a mélység legkisebb sarkába.
-
Békésen feküdtem valami keményen, de minden olyan rossz szagú és kényelmetlen volt. Gyanakodni kezdtem, ijedten felpattantak a szemeim. A megrepedt plafont tanulmányoztam és egy törmelékdarabka a fejemre hullott. Lesöpörtem. Hangosan lihegve kaptam a nyakamhoz. Felvontam a szemöldököm, ajkam riadtan egy vékonyka vonallá vált. Meleg, ragacsos anyag tapadt ujjaimra. Magam elé húztam karomat és legnagyobb megdöbbenésemre vér volt rajta. Szemem kidülledt. Gyorsan feltápászkodtam és végignéztem a szobán, ahol voltam. Egy romokban heverő kis kunyhóban lehettem; a falak bomladoztak; az ágy féleség mellett, ahol ültem egy döglött patkány bűzölgött. Nem voltak ablakok, csak egy ajtó, ami piszkos és mocskos volt. Mintha egy elmegyógyinzézet kínzókamrája lenne ez a hely. Undorodva pillantottam le az állatkára. Egy csótány futott el mellette.
-Te jó isten... -suttogtam. Legrémesebb álmaimban sem láttam még ennyire igénytelen, rettentő szobát. Minden annyira taszító és felfoghatatlanul idegen. Felhúztam a térdem magamhoz, fekete szoknyám simogattam. Hova kerültem? Szoknyám alja szakadt lett és egy furcsa sárszerű anyag éktelenkedett rajta. Közel jártam a kiakadáshoz.
Eszembe jutott megsebzett tenyerem. Óvatosan meglestem, de a vágásnak hűlt helyét sem lehetett észlelni. Jobban megvizsgáltam, de sehol semmi var, vagy sebhely. Újra a nyakamhoz érintettem remegő ujjaimat. Csak véres volt, de nyílt sebet ezen sem éreztem. Mi történt velem?
Csattanást hallottam. Erre felfigyeltem és leraktam gyenge lábamat a fapadlóra. Egy újabb bogár suhant el nem messze a talpamtól. Most vettem észre, hogy nincs rajtam lábbeli. Újabb jellegzetes puffanó hang hallatszott az ajtó mögül. Összeszedtem a bátorságomat és kiűztem a fejemből minden "én-mindjárt-meghalok-annyira-undorító-itt-minden" gondolatokat és elindultam a hangforrás felé. Lépteim alatt megreccsent a deszka és sóbálvánnyá váltam. Pár másodperc múlva, mire szívverésem újra lelassult, megint elhatároztam kiderítem hol vagyok és megtudom mi volt a zaj. Elértem az ajtót és a kilincsre helyeztem kezemet. Félénken lenyomtam, de be volt zárva. Ekkor mormolásokra emlékeztető neszt lehetett hallani. Odahajoltam a mocskos fakerethez és figyeltem.
-Most mi legyen vele? Elijah nem ölte meg! -dörmögte egy mély férfihang. Ezek rólam beszélnek? A szám elé kaptam a tenyerem.
-Nem szabad bántani, Roger! -parancsolta egy lágyabb, dallamosabb hang. -Dolgom van vele.
-Miféle dolog? -kérdezte az előbbi rekedt férfi. -Mit tervezel? Ő csak egy kislány! -Kis szünet következett.
-Majd időben megtudod! -susogta és hirtelen valami belökte az ajtót és én hátravágódtam. Fejem beütöttem az ágy támlájába. Egy határott nézésű, barátságos képű, termetes fickó állt velem szemben. Hasam görcsbe rándult. Elmosolyodott, barna haja hullámos és felálló volt, arca nem csúnya, furcsán sármos.
-Szia kiscsillag! -nevetett.
-Ki...ki maga? Mit csináltak velem? -kiabáltam beparázva és kapargattam a padlót, hogy felállhassak. Ő lenyomott a földre, vállamnál fogva.
-Nyugalom, Dana! -somolygott. A szívem kiakadt volna, ha lehetne ilyet tenni vele.
-Honnan tudja a nevem? -rikácsoltam. Hátrább húzódott és mélyen a szemembe nézett
-Klaus vagyok és ma elkezdődik a küldetésed!

( Damon szemszög )

Napjainkban

Nagyokat pislogtam, mert nem tudtam felfogni miket mond az ikertestvérem. Elrabolták? Acélos tekintete mögött megrendült kissé, de állta a sarat. Kék szeme rámvillant és fogva tartotta a pillantásomat.
-Erre nem vártál, igaz? -lökte oda nekem e mondatot. Lassan lehelyeztem a kezemben lévő poharat az asztalra. Agyamban különféle gondolatok keringtek. Lelki szemeim előtt látom Dana 14 éves kori önnmagát, amint fut valami elől. Nem tudtamm elképzelni és nem is jutott eszembe, hogy mikor is veszhetett el, csak a fájdalomra emlékszek, amit akkor éreztem, mikor nem tért haza többé.
Szörnyű volt abba belegondolni, hogy őrült vámpírok karmai között vergődve küzd az életéért...
Már majdnem megszólaltam, de Elena -aki eddig csendben tűrt és határt húzott közénk- felcsattant:
-Tudom, hogy azt hiszitek, hogy eddig nem hallottam semmit, de igenis mindent, csak nem akartam megzavarni a nagy egymásratalálást. Bár nem ezt kaptam és kérdem én: Miért nem hagyjátok már egymás piszkálását? Elvégre jó tesók voltatok nemde? Mindkettőtöknek rossz volt a múltja, egymás nélkül. Most együtt vagytok! Legyetek elégedettek! A részletek...mellékesek!
Hosszú monológját hangosan és határozottan mondta. Nem mindig volt ilyen támadó, de most úgy tűnik megemberelte magát. Dana-ra pillantottam. Ő felvont szemöldökkel és lenézően figyelte szerelmem. Elena felállt és komoly képpel fordult felé. Dana közelebb lépkedett, ruganyos teste elhaladt mellettem. Elena hátrahőkölt nem messze tőle.
-Tudod te miket fecsegsz? -bökte meg Dana Elena mellkasát. Elena mogorván állt tovább. -A mi kapcsolatunk erős volt és én eltűntem. Gondolom eléggé fájhatott neki. Ezért akarok most mindent megmagyarázni. -folytatta. Most jött el az ideje annak, hogy én is közbeavatkozzak. Ellöktem Dana-t Elena-tól és kettejük közé fészkelődtem. Dana idegesen méregette a mögöttem lévő Elena-t.
-Őt hagyd ki ebből! -parancsoltam. -Nekem mentegetőzz, ne neki! Ő csak kíváncsi, mert nem ért téged. És őszintén szólva én sem.
Dana elhúzta a száját.
-Már mondtam, hogy elraboltak, ezért nem találkoztunk. Nincs mit ragozni ezen! -hárított. Megráztam a fejem.
-Mit tettek, hogy ilyen lettél? -Nyeltem egyet. Bele sem mertem gondolni, ezért inkább az új, a rossz Dana-ra koncentráltam és nem a kis, ártatlan lányka Dana-ra. Nehéz volt elképzelni, hogy mi lett vele, hogy vált ilyenné.
-Sok mindent. -bólogatott beszippantva alsó ajkát. -Rossz dolgokat. Kínoztak; megedzettek, mikor még gyerek voltam. Meséltek az életről, elhidegítettek tőle. Vámpírrá változtattak; elvittek vadászni; megtanítottak embert cserkészni és vámpírokkal küzdeni. Ami pedig a legfontosabb: kivertek belőlem minden emberi érzelmet. Röviden csak ennyi -mosolyodott el csúfondárosan.
Kikerekedett a szemem. Hogy voltak képesek ilyet tenni egy lánnyal? És miért?
-Mi volt ezzel a céljuk? -vetettem oda érdeklődve. Dana a padlót nézegette, én ráztam fel töprengéséből. Hümmögött.
-A mai napig nem tudom.
Idegesen lenézett újra. Elena kilépett mögülem és megtorpant Dana előtt. Az flegmán felnézett.
-Miért csak most jöttél? Miért hagytad őt kételyek között? -ordibált vele Elena. Nagyon is kiállt mellettem, ezt méltányoltam,  de féltettem Dana-tól.
-Szerinted elengedtek okoska? Miért tartottak fogva? Hogy utána szélnek eresszenek? -vitatkozott Dana. Magam felé húztam Elena-t, aki harciasan kitépte karját szorító kezemból. Dühösen lesett.
-Jogod van tudni az igazat! Ő hazudik minden percben! -rikácsolta. Kifújtam a levegőt. Ebből baj lesz. Dana szemében harcias tűz égett.
-Még hogy én hazudok? Te voltál az, aki mindvégig Őt szeretted, de nem vallottad be magadnak. Úgy gondoltad ő gonosz, ő nem érdemel meg téged, lenézted őt és az érzéseit. Ámítottad Stefan fejét, hátha ő jóságos. Mikor persze megmutatkozott az igazi énjük, rohantál Damon-höz, mert Stefan-ból kijött a valódi Stefan! Beláttad a hibádat, de egy hazug voltál és te vagy az, aki megkeserítetted az életét az örökös hezitálásoddal, nem én!
Ledermedtem. Olyan dolgokat mondott el, amik valószínűleg nagyon is igazak. Eközben egy olyan feszültség alakult ki Elena és Dana között, aminek én voltam a középpontjában. Mindkettő mond igazat is meg nem is. Nem tudnám eldönteni melyikük beszél több valós állítást.
Elena kitátotta a száját. Nem hitt a fülének.
-Honnan tudod, hogy mi volt? -akadékoskodott Elena okosan. Dana kihúzta magát, mint egy kobra, aki most akarja megadni az utolsó döfést áldozatának.
-Szerinted nem figyeltem Őt? Nem érdekelt mi van vele? Nem néztem utána az életében szerepet játszó személyeknek? -hangja érces és határozott volt. Kérdőn néztem rá. Figyelt engem? Akkor miért nem szólt, hogy él? Miért hagyott így, lógva? Ideges lettem.
-Miért nem jelezted, hogy itt vagy? -támadtam neki szóban.
-Mert nem engedték, hogy közel kerüljek hozzád, hogy veled legyek. Néha sikerült kibújnom a figyelő pillantások alól és nézhettem, hogyan éled az életed nélkülem. Mindig, ha megláttak elzártak és megbüntettek. De én válalltam a kockázatot! -darálta gyorsan és érthetően. Igazán meglepődtem. Képes volt megtenni ezt értem? Ennyire törődött velem? Átértékelődött bennem minden, amire eddig gondoltam. Dana a régi volt, csak új köntösben.
-Valóban? -kérdezte Elena helyettem. Ránéztem és hitetlenül meredt rám. A szívem megtelt keserűséggel. Ez a két nő rajtam veszekszik...
-Igen! Ha elhiszed elhiszed, ha nem nem! Én most megyek!
-Hé, várj! -fogtam meg gyorsan a kezét, mielőtt megfordult volna. Tiszta tekintettel várta tettem okát. -Hogy-hogy most elengedtek? -tettem fel kérdésem, amire türelmetlenül vártam valami értelmes magyarázatot. Kifújta a levegőt.
-Megszöktem, mert nem bírtam tovább és legfőképpen, mert... -nyögte lassan. Nógattam kicsit, hogy folytassa.
-Mert?
Szeme aggodalommal és bűnnel teli volt. Kibökte.
-Meg akarlak védeni tőlük! El fognak jönni és...nem hagynak élve, egyikőnket sem!