17. fejezet - Miért menekülünk el otthonról, ha tudjuk, hogy máshol még ennél is szörnyűbb lesz?

Itt is van a 17. fejezet. :) Töb szemszögből áll és a mellékszemszögök nem annyira kidolgozottak és részletesek, mint Damon-é. Kérem a komikat, min. 4 ember írjon kérlek. Azért nekem is járna egy kis fizetség (= elismerés ). Ajánlott dal: http://www.youtube.com/watch?v=rp4UwPZfRis&ob=av2e

( Damon szemszög )

Dühöngve és ittasan vezettem haza. Igen haza. Az igazi hazámba. Vagy nekem van olyanom egyáltalán?! Engem mindenki utál, csak kiűznek és megsebeznek. Mystic Falls-ban is ez volt. Kétszer. A történelem ismétli önnmagát -mondtam akkor, de arra értettem, hogy van egy Kathrine arcú Elenánk Stefan-nal, nem arra, hogy ő is megbánt, mint gonosz őse. Csak szétszaggatják a szívemet, mert azt hiszik, hogy mert az érzéketlenséget mutatom kívülről, belül is jégcsap vagyok, így kínozhatnak, nem fáj. Ez nem igaz! Nagyon is fáj, ha a szemembe mondják, hogy nem szeretnek. Ez a legszörnyűbb a világon, az elutasítás. Elviselhetetlen!
Stefan meg örül, mert van csaja, akit én is szeretek. Nagyon irigylem és meg tudnám ölni mérgemben. Lehet, hogy az ital beszél már belőlem... De az igaz, hogy ő megkap mindent csak, mert nyuszikon él és jó lekű, becsületes vámpír. Először is a nyuszik cukibbak, mint az emberek! Ők aranyosak, nem holmi tuskó balfácánok. Az emberek hülyék, mert azt hiszik csak ők léteznek, senki/semmi más. Magukkal törődnek a céljaikkal, a holmijaikkal, a legnagyobb problémájuk, hogy mit csináljanak holnap. Nincsenek olyan nagy gondjaik, mint nekem... Ember akarok lenni...
Egy perc múlva vissza is vontam. Ki akarna ilyen kiszolgáltatott és szerencsétlen életet? Elena örüljön is, hogy vámpír lett belőle, nem érzi többé azt a mocskot, amit a halandók. Bár vannak kivételek. A beavatottak, akik ismerik az igazi világot. A vámpírokat! Ők már vitték valamire, hogy megértették a létüket, elfogadják és küzdenek a meghalás ellen, mert tudják: ők csak prédák. De a többség teszi a jelentéktelen napi teendőit, mint mindig és egyszer csak: hopp! Gyilkosság áldozatai lesznek, mert nem készültek fel!
Másodszor, pedig Stef sem volt mindig ilyen kisangyal. Könyörgöm most sem az! Valami mindig van az arcán a régi énjéből. A gyilkosból, aki mazochista módon megvonja magától az embri vért, hogy utána ha rászokik mégvadabb legyen. Nekem ez a véleményem. Mondjuk nem tudok róla sokat, nem vagyunk jó barátok. De azok voltunk. Ismerem a múltját.
Teljesen elkalandoztak a gondolataim és rájöttem, hogy lehet nem kellene haza mennem. Minek? A nyomorba? Stefan kárörvendő képébe és Elena utálatába?
Nem foszthatják meg tőle az otthon kényelmét!
 Megyek haza és megmutatom Elena-nak, hogy mit tettek velem, mit értek el azzal, hogy utálnak. Roncs lettem, egy hulladék! Majd otthon lenyugszom és próbálom újra eltemetni az érzéseimet, ezáltal normálisabban élni a napjaim. Amik meg vanak számlálva... Egyszer betelik a pohár, nem bírom tovább és...
Ekkor megcsörrent a mobilom. Nem is figyeltem az utat, de rájöttem, hogy jócskán félúton vagyok már. Kelletlenül ránéztem az ülésen fekvő telefonomra és Zoey nevét adta ki. Azt hiszi felveszem? Ezt komolyan gondolja?
Pókerarccal vezettem tovább. A telefon elhallgatott én, pedig lenyugodtam. Hagyjon engem békén! Átvert és ráébresztett arra, hogy én nem szerethetek senkit, mert úgyis viszonzatlan lesz a szerelem. Nem is kell többé ez! Csak fájdalmat okoz! Minek ez nekem? Magamat emésszem? Jól vagyok én egyedül is, így garantált a boldogság. Remélem...
Újra felvillant a kijelző. Néztem egy percig utána megfogtam, lehúztam az ablakot és kidobtam az erdőbe, ami mellett most elmentem. Nincs nő, nincs gond!

( Zoey szemszög )

Sírva rohantam le a lépcsőn és majdnem felbuktam a saját lábamba, annyira összetört voltam. Hogy lehettem ennyire hülye? Miért voltam bosszúálló? Miért akartam bizonyíték nélkül ölni? Miért kellett egyáltalán megismernem őt?  Így most elvesztettem, akit szerettem! Megkedveltem az idő múlásával és elhittem, hogy nem ő tette azt apával. De nem tudtam teljesen biztos lenni ebben. Most pedig bottal üthetem a nyomát az én baromságom miatt, mert elment! Elhagyott! Megutált!
Odabotorkáltam a telefonomhoz és tárcsáztam a számát. Ütemes kibuggyanó könnycseppeimet ittam és szipogtam. Tuti nem veszi fel!
Így is lett. Csalódottan dőltem háttal a falnak és csúsztam le a földre. Örökre elvesztettem...

( Damon szemszög )

Beértem a kisvárosba. Már a nap felkelőben volt és a város kezdett éledezni. Az emberek sorra csukták fel a villanyt a házukba, szóltak a megőrült vekkerek.
Lassan a panzió felé hajtottam. Beálltam a kocsifelhajtóra és már tudtam, hogy figyelnek. Biztosan hallanak. Becsuktam az ajtót, hogy zajt csapjak. Odavánszorogtam a küszöbre. Kissé be voltam rúgva, de nem a jó bulizós értelemben, hanem a szégyenletes, bánatból ivós fajtában. Elvesztettem az egyensúlyom, így bevertem a fejem az ajtóba. Kopogásnak megtette... Milyen szerencsétlen lettem!
Haloványan hallottam, hogy egy könnyed léptű valaki odasuhan az ajtóhoz és kitárja. Elena meglepett és gyönyörű arca fogadott. Én az ajtófélfának dőltem.
-Szi...szia... -nyögtem és összefacsarodott a szívem, amiért így látott.
-Damon -csak ennyit tudott kiszűrni a fogai közül. Bambán bámultam rá és biztos voltam benne, hogy elhajt.
-Mi történt? -kérdezte aggódva. Képzelődtem volna? Őt érdekli, hogy mi van velem? -Gyere be és mond el! -ajánlotta fel és kitárta a karját. Egy ideig csak emésztettem a hallottakat, aztán megtettem egy lépést és bent voltam. Otthon voltam. Elena-val.

( Elena szemszög )

Mérgesen ültem a fotelba és karba tett kézzel vártam, hogy érkezzen valami hír Stefan-ról és Alaric-ról. Már egy órája elmentek, hogy megkeressék Boonie-t. Az a lány teljesen eltűnt, miután a nagyanyja meghalt. Pedig most az ő segítsége kellene...
Megcsapta a fülemet egy ismeretlen hang. Egy kocsi, ami a mi garázsunk elé állt. Óvatosan felálltam. Meghallottam, hogy valaki erőtlenül botorkál az ajtóhoz és elveszti az egyensúlyát, majd egy koppanás. Szapora léptekkel kinyitottam a bejárati ajtót és ledöbbentem.
-Szi...szia... -csak ennyit nyögött. Fekete haja csapzott, arca nyúzott, kék szeme teli fájdalommal.
-Damon -leheltem alig hallhatóan. Elállt a lélegeztem. Ez a szétcsúszott pasi itt Damon? Mennyire szomorú. Mennyire elesett. Az ajtófélfánál állt, hogy el ne essen.
-Mi történt? -kérdeztem aggódva. Megrendült és kíváncsian méregetett. Megsajnáltam...
-Gyere be és mondd el! -mutattam be és kérleltem. Ne legyen ilyen állapotban odakint. Mégnagyobb meglepődéssel meredt rám, de bejött. Valahogy megnyugodtam. A tékozló fiú hazatért...

( Zoey szemszög )

Feltápászkodtam és újra magam elé vettem a telefont. Megint tárcsáztam. Sokáig kicsengett és én kezdtem reménykedni. Kaphatnék egy esélyt...
Ekkor a vonal túlsó végén felvette valaki.
-Végre felvetted. Kérlek hallgass meg! -könyörögtem. Egy ismeretlen hang gonoszul beleszólt:
-Már rég vártam erre a hívásra -A nő kárörvedőn belekacagott. Megrendültem és rémületemben rákérdeztem:
-Ki az? -próbáltam keményen, volt is bennem egy kis vadászösztön, de nem igazán mehetett, mert újra kacagott.
-Hát az emlegetett szerelme a fiúdnak -nyivákolt bársonyos hangon, majd támadóba váltott. -Kathrine.