16. fejezet - Baj, hogy megnyílsz, mert utána összeomlassz. Miért? Mert téged senki sem szeret...

Na meghoztam a 16. fejezetet. Remélem tetszik. Nem olyan hosszú, de próbáltam Damon-os lenni. Amúgy is már 90%-ban hasonlítok rá... Úgye Stella?

Eszméletlen sok pont-pont-pont lesz a szövegben, ez egyenlő a szenvedés megnyújtásával.

Egyet mondok még: You feel the pain... ( <- példul ez is az )

Idétlenül meredtem a fekete hálóinges Zoey-ra és éreztem, hogy nem vagyok ura önmagamnak. Rengeteg érzelem dúlt bennem: a tudatlanságtól, a rémületen át, a nagy csalódottságig. Zoey szemében könnycseppek sorakoztak, hogy kibuggyanjanak, mégsem szólt hozzám, csak nézett hosszan és szenvedett.
-Mit művelsz velem? -ordítottam és előre léptem egyet. Kezdett összeomlani a gondosan felépített nyugalmam.
-Sajnálom -rázta meg sírva a fejét pár perc múlva. -De...megérdemelted... -nyögött. A torkomon akadt a szó.
-Micsoda? -értetlenkedtem és kezdtem megőrülni.
-Te ölted meg apát! -vágta a fejemhez és csak úgy ömlöttek a könnyei. -Én pedig téged akartalak!
Kikerekedett a szemem és bebizonyosodott, amit eddig is sejtettem: meg akar ölni... Ő egy vámpírvadász és én... én vagyok a tőrbe csalt, ostoba préda...aki elhitte, hogy valaki...szeretheti... Játszott az érzelmeimmel, csak azért, hogy...
-Te... -kezdtem bele, de eszembe jutott egy aprónak tűnő mondat. -Nem! -tiltakoztam hevesen. -Nem én öltem meg az apádat! Én ismertem, jó barátom volt! Nem olvastad a naplójában?! -kiabáltam és megint csökkentettem a köztünk tátongó távolságot.
-Nem te...? -kérdezte elhaló hangon. -Nem tudtam... -bömbölte és elrejtette a tenyerébe nedves arcát.
De nem tudott érdekelni most, hogy mit mond. A lényeg, hogy meg akart ölni, azt akarta, hogy szenvedjek, amiért állítólag megöltem az apját. Azért van a sok felszerelés, hogy nekem ártson! Hogy eltűntessen a föld színéről...
Becsapott, hogy így szeret, úgy szeret, pedig színtiszta gyűlölet volt csak benne, amiért vámpír vagyok. Mindig is a fejemet akarta, a szívemet nyárson, a lelkemet a pokolba küldeni! Átvert és ez... megbocsáthatatlan...
-Te meg akartál ölni! -böktem ki az előbb elkezdett mondatot. -Te hazudtál nekem! -búgtam és elöntött a düh.
Felnézett és fűzöld szemében fájdalom tükröződött.
-De csak, mert az hittem... -szipogta.
-Nem érdekel mit hittél! -vágtam közbe újra ordibálva. -A lényeg, hogy holtan akartál látni. Hazudtad a szerelmet...
-Nem! -sipákolt. -Én szeretlek!
Mintha darabokra téptek volna... Egy újabb hazugsággal akarja semmivé tenni az egészet? Azzal, hogy elhiteti velem, hogy fontos vagyok neki? Hogy szeret? Egy újabb nem létező tőrt akar megforgatni a már így is szenvedéstől összefonnyadt szívembe?
Mérgemben eléfutottam és nyakon ragadtam, majd a falnak szorítottam.
-Engem nem szeret senki... Mostmár tudom... -szorítottam ki a fogaim közül. Rémületet olvastam le róla és megbánást. Bennem minden összefolyt, nem tudtam kibogozni, mit is érzek most jobban: dühöt vagy hatalmas szégyent?
-Ez nem... igaz -próbált beszélni. Arcom eltorzult, vámpír lettem, de elengedtem, mert éreztem, hogy mindjárt szétszakadok és megesz a fájdalom.
Rettentő gyűlölettel meredtem rá és átrohantam a másik szobába. Felkapkodtam a ruháimat, megkerestem a telefonom és kiviharzottam a házból. Még hallottam, hogy Zoey sírva összeesik.
Egyenesen hazasiettem, hogy elrendezzem kusza gondolataimat és érzelmeimet. Idegességemben felrúgtam a fotelt és kiáltottam egyet. A piás üvegeimhez léptem és minden pohárba öntöttem egy kortyot  az összes italból. Kevertem mindent, mindennnel. Az első poharat a kezembe kaptam és a számhoz emeltem, de miután megittam az így elég erősre sikeredett alkoholt, a pohár széttört feszültséggel teli markomtól. Minden egyes üvegpohárral így volt, de majdnem az összeset fel tudtam hörpinteni. Teli volt a kezem szilánkokkal, és mivel a sebek begyógyultak és én nem vettem ki a szúró anyagot, az benne maradt a bőrömbe. Égetett, de rengeteg pia elnyomta.
Esetlenül dőltem a falnak és csúsztam le a padlóra. Karommal a földet vertem és mégis elöntött a gyötrelem. Nem is az fájt igazán, hogy meg akart ölni alaptalanul, hanem az, hogy...átvert! Ráébresztett arra, hogy engem senki sem szeret, akármit is teszek. Kathrine csak játszott velem, pedig tökös vámpír voltam; Elena keresztül nézett rajtam, de én akkor már érzelmes és szexis pimasz voltam; Zoey átvágott, pedig ma már szinte nem is hasonlítok egy vámpírra. Teli vagyok érzelmekkel, szinte csak ebből állok, de ezt próbálom leplezni. De nem tudom! Hogy tudnám ennyi keserűség után? Legszívesebben kiállnék az utcára és kiabálnék, hogy kívülről úgy tűnik engem semmilyen érzelemmel kapcsolatos dolog nem lomboz le, mégis én vagyok az akit a legjobban bánt minden kínszenvedés és akiben rengeteg sebet ejtenek a bántó szavak, olyantól akit bírok!
Az egyedüllét lenne a sorsom? Hogy örökre magányosan éljek, elnyomjak minden emberit, hogy többé ekkora megpróbáltatás ne érjen? Hogy ne kelljen újra felszínre törnie az érzelmes, igazi oldalamnak?
Régen jól titkoltam, hogy sebezhető vagyok, de ma már annyira kinyíltam, hogy nem tudok újra befordulni. Minden meglátszik rajtam, puhány lettem. Egy könnyen eltiporható vámpírocska, akinek irgalmatlanul nagy szíve van, ami tele van esetlenséggel...
Nem akarok ilyen lenni! Meg akarok változni... El akarok tüntetni minden létező érzelmet, ami eddig fogdában tartott és újra lazának lenni. Aki senkit sem tisztel, csak magát; aki egyedül dolgozik; aki kemény; aki meggyilkolja az őt bántókat; aki valóban egy vámpír!
Már soha nem lehetek ilyen, esetleg ezt tudnám mutatni. Újra érzelemmentes álarcot felvenni és nem megnyílni. Ez talán menne...
Próbáltam nem gondolni arra, hogy engem az összes létező ember és vámpír ki nem állhat, és feltápászkodtam. Hirtelen ötlettől vezérelve kiléptem az ajtón és úgy hagytam mindent a házban, ahogy volt. Felrántottam a kocsim ajtaját és beszálltam. A szörnyen sok alkoholtól nem voltam túlságosan józan, de nem érdekelt, hogy esetleg lekapcsolhatnak. Kit érdekel? Majd megölöm a rendőrt és kész! Ki ő nekem? Senkim!
Beletapostam a gázba és kilőttem. Egyenesen az igazi otthonom felé, vissza Mystic Falls-ba...