18. fejezet - A múlt elől nem menekülhetsz, mert mindig ismétli önnmagát

Sziasztok!

Egy napos késéssel meghoztam a következő fejezetet. Remélem nem lett összecsapott. Várom a komikat és jó olvasást! :)

Ajánlott dalom:  The Fray - How to safe a life

( Damon szemszög )

Lassan botorkáltam be a nappali felé. Ködös szemeimmel néztem végig a semmit sem változott szobán. Elena itt jött mellettem és engem bámult árgus szemekkel. Nem rosszban váltunk el egymástól, barátok voltunk. Csak éppen én tettem valami hülyeséget, amit eddig próbáltam nem felhozni magamban:
Csak ültem a kanpén és a levegőt nyaldosó tüzet lestem, ami a kandallóból tört elő. Az elmúlt 145 éven gondolkodtam, hogy mennyire megszállottja voltam Kathrine-nek, aki átvert és elhúzott, messze tőlem. Megkeserített, megalázott, lerombolt. Velem senki nem bánt még így. Ő volt az, akit mindennél jobban szerettem, és pont ő az, aki a legjobban belémgázolt. Rettenetes sebeket okozott bennem.
Minden érzelem kihuny egyszer. Az enyém 145 éven át nem! Szinte két életen át őt hajszoltam. Türelmesen vártam az üstököst, hogy majd újra visszaadja őt nekem. Nekem, aki megérdemli. Akinek rendeltették. De átvert.
Mindig is csak játszott velem. De miért? Mit tettem én ellene? Megvédtem mindig. Magamat is feláldoztam csak, hogy megmentsem. Mindent megtettem, amire kért. Nem voltam talán elég jó pasi? Nem voltam vámpírnak való? Nem voltam gonosz, mint ő? Ha figyelt volna az utóbbi években látta volna, hogy mennyire megedződtem. Elástam minden érzelmet magamban. Kivéve a mérhetetlen szerelmet az irányába. Miatta tértem vissza ebbe a hülye kisvárosba is.  
Meg Elena miatt. Aki kiköpött olyan, mint ő. Csak kedvesebb. Őt is Stefan látta meg először. Mindig is őt szerették jobban, mert ő hős, a lovag. Persze. Ha tudnák milyen volt régen...
Ő lehet az oka mindennek?
Halk lépteket és szívdobbanást hallottam mögülem. Hátranéztem és Elena jött felém, de tétován megállt. Szomorú arcáról lerítt a sajnálat.
-Engem nem kell sajnálni -vetettem oda szarkasztikusan és a pohár whiskymért nyúltam, ami a kis asztalon volt.
-Elég már a piából! -kérte lágy hangon és elvette tőlem az üvegpoharat. Összevont szemöldökkel méregettem. Felálltam és megkerültem, kivettem a kezéből azt ami az enyém, majd egy húzásra lenyeltem. Csóválni kezdte a fejét.
-Damon...  -kezdett bele, de leállítottam.
-Nyugi. Oké? Nem történt semmi. Csak...kicsit megsértett ez az egész. -nyögtem. Gyönyörű barna szemeit rám emelte.
-Te szomorú vagy. Elhagytak -mondta ki a nagyon is igaz szavakat. Belémmart a fájdalom. Indulatomban a tűzbe dobtam a poharat, ami apró darabokra tört, mint a szívem. Elena nem ijedt meg továbbra is együtt érzőn előttem cövekelt.-Én nem vagyok szomorú. A szomorúság azoknak az érzelme, akik törődnek másokkal. -hárítottam.
-Hazudsz! Te is érzel! -vágta hozzám. Elhúztam a szám. Miért lát belém mindig? Nem is ismer annyira...
-Hagyd abba! -parancsoltam és elfordultam.
-Megváltoztál! Tudom -erősködött.
-Honnan? -néztem szembe vele. -Miért gondolod ezt? Azért, mert fáj, hogy elutasítottak? -morogtam kissé felemelve a hangom. Hirtelen megfogta a kezem.
-Damon én törődöm veled. Átvészeljük -nyugtatott. Elvettem a tenyerem az övéből.
Teljesen be voltam rúgva ez igaz, de azért még dolgoztak az érzelmeim. Nem mindet tudtam elnyomni. Már nem tudom! Kapaszkodtam egy álomképbe, ami az utóbbi időben lebegett előttem. Kijött belőlem minden, a megalázottságtól a legszégyenletesebb könyörgésig.
-Akkor adj egy esélyt! Csókolj meg! -simogattam meg az arcát. Megrémült és ellökött.
-Dehogy! Damon, te a barátom vagy! -tiltakozott.
-Kettőnk közül csak te haudsz! Igenis van köztünk valami. Nem csak barátság. Annál több -próbálkoztam újra.
-Damon, túl sokat ittál! -menekült.
-Most mondtad, hogy érezhetek. Valóban. Nem csodálkoznék, ha megcsókolnál. Te is érzel irántam valamit. -süllyedtem le mégjobban a saját büszkeségem és jellemem alá.
-Én Stefant szeretem. Nem téged! -döfött belém egy képzeletbeli karót. Ledermedtem. Fájdalmas arccal álltam és tudtam teljesen végem van. Az utolsó dolog, amit akartam ő volt! -Sajnálom! -tette még hozzá, majd kisétált. El nem tudtam hinni, hogy egy nap kétszer ölnek meg. Csődtömeg vagyok, akit mindenki eltapos. Csak néztem utána és tudatosult bennem: nekem nem való az élet!
Az emléktől megborzongtam és ezt ő is észrevette. Emlékszem, hogy aznap megöltem valakit... Nem jut eszembe kit...
-Miért jöttél haza? -kérdezte váratlanul Elena. Kábán felé fordultam és már ott álltunk, ahol azon az éjszakán, amire az előbb gondoltam vissza. Elveszettnek éreztem magam és elesettnek. Biztos úgy nézek ki, mint egy rakás hulladék. Leültem a fotelba.
-Szörnyen festesz... -sajnálkozott. Felhúztam a szemöldököm. Tényleg így van akkor.
-Nem történt semmi. Meguntam New York-ot -hazudtam könnyedén. Átlátott rajtam.
-Akkor nem ittad volna le magad a sárga födig. Valami történt. Valami rossz. -találgatott. -Mint, amiért elmentél... -fejezte be lassabban és merengősen. Neki is lelki szemei elé ugorhatott az a nap. A földre szegeztem tekintetemet.
-Nekem elmesélheted. Barátok vagyunk. Remélem még mindig... -suttogta és célozgatott eltünésem okára. Félénken és összezavarodottan visszatereltem rá a figyelmem. Láttam a szemében valamit. Valami különöset.
-Képes lennél rá? Újra barátomnak lenni? -kérdeztem megdöbbenve és vágyakozva. Feltápászkodtam és óvatosan megfogtam a kezeit, mint ő régen. Talán mégis van remény -áltattam ezzel magam, de rájöttem, hogy nekem nem szabad senkinek sem megnyílnom, főleg nem neki. Mert mégegy karót döfne belém... Most ő húzta ki lehelet finoman.
-A barátság soha nem múlik el, Damon! -biztosított. Komolyan néztem rá, de nem szóltam.
-De... megbántottalak... -célozgattam a legutóbbi szerencsétlenségemre. Miattam lett vámpír.
-Annak meg kellett történnie. Nem te vagy a hibás -nyugtatott pár perc múlva. Szerintem haragszik, csak nem mutatja ki. Nem szeretett volna soha vámpír lenni. Nem lehet gyereke, sem családja, mert nagy a kísértés. Biztos már a barátai is tudják, ezt nem lehet jól titkolni. Megváltozott, de apró jegyekben csupán.
Keményebbek a vonásai; a szeme tisztább, mégis éhes; szíve nem dobog; torka biztosan vérre szomjazik.
Zavarodottan bólintottam. Elmosolyodott. Elhátráltam, mert meghallottam kik lépnek be az ajtón.
Először Stefan-t pillantottam meg, aki mérgesnek tűnt. Mikor meglátott megtorpant és elállt a lélegzete.
-Hello, öcsi! -szólaltam meg a régi stílusomban. A mögötte Alaric is ledermedt.

( Zoey szemszög )

Ijedtemben leejtettem a telefont. Hallottam már Kathrine-ről, nem csak azt tudom, amit Damon mondott. Ő egy nagyon erőteljes és gonosz vámpír. Minden vadász az ő szívére vágyik a legjobban, de eddig senkinek sem sikerült elkapnia. Régóta várok már arra, hogy megölhessem. Damon kapóra jött hiszen ismeri, de nagy veszéllyel jár az, ha valaki a közelébe férkőzik. Hatalmas tudással kell rendelkeznie, hogy kijátszhassa.
Felnevetett.
-Nyugi, Zoey-ka. Nem kell tőlem félni. -duruzsolta. -Mostmár tudom merre menjek. Megtalállak! -tette le végül.
Teljesen megfagytam. Damom rámhozta a megtestesült gonoszt. Nem leszek biztonságban, soha többé, amíg meg nem öl, vagy fel nem használ. Abból nem eszik.
 Felrohantam a titkos szobámba. Bevágtam az ajtót, bezártam, elétoltam a szekrényt. Kivettem a fiókból a verbánás nyakláncom; megfogtam a sókristályt és egy öngyújtót; a zsebembe karókat raktam. Lecövekeltem a legtávolabbi sarokba az ajtótól. Tudtam, ha egy vámpír keres valakit, azt meg is találja. Percek kérdése.
Fel is figyeltem arra, hogy valaki beugrott az ablakon. Hirtelen bedörömbölt a szobába. Vártam a végzetem.