17. fejezet - Élni a halálért, vagy meghalni az életért?

Dana rájön, hogy eddigi életét nem maga irányította, így most kész arra, hogy ezen változtasson. Képes is lesz erre, vagy újra a sorsának befolyása dönt arról, hogy mi a követendő út?

Sok Boldog Születésnapot Stella! :) <3
Ajánlott dalok: Paramore - Monster
Colbie Caillat - I Never Told You

  - Tessék? -böktem ki meghökkenve és furcsa, nyomasztó érzés kerített hatalmába. - Hogy mim? -suttogtam elcsukló hangon. Szívem fel akart robbanni, mintha már nem bírna több fájdalmat és csalódást elviselni. Agyamon furcsa képek, minden egyes átverés és hihetetlen történés átfutott. Nem volt képes minden adatot feldolgozni, ki akart akadni. De abban a pillanatban mihelyst a két legfontosabb szervem felmondta volna a szolgálatot megvilágosodtam.
  Hát rám mindig csak a rossz vár? Mindig valami bonyodalom készülődik a hátam mögött és én soha nem veszem észre? Mindig szenvednem kell? Miért engem ver a sors egyfolytában? Mit tettem, hogy kiérdemeltem ezt a bánásmódot? Miért nem halok meg egyszerűen és felejtem el az összes eddigi rossz dolgot és lépek tovább egy megtisztulás felé?
  Megtörten lestem előre és már nem bírtam sírni. Könnycsatornáim elszáradtak, már csak a helyükön maradt űr sajgott. Ujjaim elfagytak, már könnyedén le is törhettek; tüdőm megtelt porral és kapdostam a levegőt; végtagjaimból kiment az erő és majdnem összecsuklottam, ám Elijah még időben megmozdult és elkapott, de én űzött és megrettent pillantással kiszabadultam ölelő karjai közül. Egy volt az összes eddigi ellenségem közül... Azt akarja, hogy tovább éljem sanyarú és gondterhes életnek aligha nevezhető éveimet. Ezt nem engedhetem!
  - Nem akarok visszamenni! -ordítottam és a szemébe meredtem. Csitítani próbált.
  - Úgy veszem észre besokalltál... -nyögte gondterhelten. - Nyugodj meg, kérlek! Neked dolgod van az élők közt! -magyarázott, de én őrült módjára beletúrtam hajamba és lihegtem. Ez a magatartás tűnt most a legegyszerűbbnek. Elengedni a bennem tomboló vadállatot, aki nem engedi, hogy ketrecbe zárják. Itt az ideje fellázadni a fogvatartók ellen.
  - Nem vagyok holmi Barbie-baba, hogy ide-oda tegyenek! Jogom van dönteni a sorsom felől! Nem szorulok rá senkire, egyedül is megvagyok! -vitatkoztam egykori szerelmemmel, jó barátommal és azzal sem törődtem, hogy időközben szeme befeketedett, ahogy haja is egy árnyalattal sötétebb lett.
  - Te nem vagy egy közönséges vámpír! Egy gonosz iker vagy és viselned kell az ezzel járó következményeket! -mormogott és egyre közelebb lépkedett. Hisztérikusan kitértem előle. Öltönye egyre csak szenesedett.
  - Ki kérdezte meg, hogy az akarok-e lenni? Ez teljesen... -kiabáltam magamból kikelve-...igazságtalan! -üvöltöttem. Elijah megmerevedett.
  - Mert az nem volt igazságtalan, hogy Klaus őrült rögeszméje miatt megölt? Hogy kaszássá váltam? -morogta lassan, minden egyes szót szépen kiejtve. Meginogtam. Igaza van.
  - Mindennek Klaus a hibája... -tört ki belőlem. - Ő tette ezt velünk. Ő tett űzött vaddá engem és téged... ilyenné! -mutattam végig rajta. Voltaképpen nem is tudtam mit jelent pontosan kaszásnak lenni.
  Lenézett a földre.
  - Szerinted nem ezen őrlődök, mióta átléptem az árnyak világába? Minden egyes variáció átfutott már az összes halott agysejtemen, ami magyarázatot adhat arra, miért kerültem ide. -suttogta és végre rám pillantott. Szeme telve volt kétségbeeséssel és megtörtséggel. - De semmi! Fogalmam sincs miért kell átvinnem nap, mint nap a halott vámpírokat a pokolba; hogy miért csak a te életedet figyelhetem folyamatosan és miért nem segíthetek, csak ha már meghaltál és eljöttél...hozzám! -beszélt komoran. Ezzel a kis szónoklattal visszatértem egy normális érzelmi szintre és átéreztem helyzetét. Teljes kétségek között kell itt tevékenykednie és nem mondhat ellent. Ő is egy igazi csapdába került vad. Annyi kérdésem lett volna erről, de önző módon egy teljesen más témájú mondat hagyta el számat.
  - Azt mondtad dönthetek, mert ez egy köztes világ! -emlékeztettem kimérten.
  - Igen! -szólt hangosabban és rám emelte csalódott tekintetét.
  - Hogy dönthetnék élet és halál között? -susogtam megtörve. - Ha itt maradok meghalok, de szabadon. Ha visszamegyek élek, de bezárva egy kitörhetetlen burokba. Te melyiket választanád? -csóváltam a fejem és már valamennyire lenyugodtam. Már csak pihenni akartam. Semmi pénzért nem szerettem volna visszatérni.
  - Neked okod van az életre! Nem futamodhatsz meg! -erősködött és megragadta a karom. Gyilkos tekintettel meredtem rá.
  - Már nem bírom tovább! -sikoltoztam. - Elegem van! -tört ki belőlem újra a szabadságéhes vadmacska és feszelegtem. Elijah megszorította a csuklóm és megrázott.
  Szeme vörösen felvillant és egy furcsa terem rajzolódott ki körülöttünk, amit én megbűvölve bámultam. Hatalmas és forró tűzcsóvák csaptak fel a mélyből, majd repkedtek le-fel. Csodálkozva körülnéztem és riadtan vettem észre, hogy mindenhol láncok lógtak a kőfalakról és a hegyes sziklakinövéseken csontvázak függtek. Mi csak egy kis kör közepén álltunk, ami elég ingatagon és bizonytalanul magasodott ki a lávaveremből. Szembe velem egy hatalmas ajtó rázkódott és mögüle állatias ordítás tört elő. Előttem Elijah teljesen feketében volt, csak a bőre sugárzott fehéren és a szeme vörösen. Ijesztő látványt nyújtott, főleg ebben a környezetben. El is léptem mellőle.
  Megrémültem és nem mertem a kapura pillantani. Helyette Elijah-hoz intéztem remegve kimondott szavaim.
  - Hova hoztál? -kérdeztem és arra lettem figyelmes, hogy mintha az az állat, vagy nem tudom mi egyre közelebb jönne. Hideg futkosott a hátamon és agyam kitisztult. Ez egy újabb próbatétel a végső megsemmisülésem előtt, hogy ne tudjak békésen eltávozni. Egy utolsó kés szétszabdalt lelkembe. De már meg sem érzem... csak küzdök ellene és ha eljön az idő megadom magam...
  Elijah vészjóslóan megfordított. Kezeimet a hátam mögött összekulcsolta és erősen szorította. Akaratom és tiltakozásom ellenére is az előttem tornyosuló ajtóhoz  vezetett.
  - Mit csinálsz? Elijah! -üvöltöztem, de ereje visszatartott attól, hogy kapálózzak, netán elmeneküljek. Egy hatalmas durranást hallottam lentről és egy tűzlabda pattant fel a lángok közül.
  Elijah nem válaszolt, helyette keményen az ajtóhoz nyomott. A fa felsértette vékony bőröm és hallottam a dög lélegzetvételét. Érces hangon megszólalt:
  - Ide kerülsz, ha nem mész vissza a való világba és nem kapod össze magad! -ordibált. - Dana, nem ilyennek ismertelek meg! Tudom, hogy erős vagy és kibírsz minden fájdalmat. Pont most, a célegyenesben hagynád abba a versenyt? -egyre csak a fának préselt.
  - Megtörtem... Meg akarok halni! -sopánkodtam és rettentően megijedtem, amikor az ajtó kitárult.
  - Ha meghalsz ez a lény fog minden egyes nap felfalni! A pokolban nem kegyelmeznek! -erősködött és a vérem megfagyott ereimben. Egy rettentően csúf szörny nézett vissza rám a sötétből, fel sem tudtam rendesen dolgozni pofájának vonásait, annyira rút és rettenetes volt. Becsuktam a szemeimet, mihelyst megpillantottam véres fogait. - Nem akarom! Nem akarom! -visszhangzott fejemben. - Klaus ehhez képest kiskedvenc, nem? -suttogta fülembe idegtépő lassúsággal Elijah.
  - Miért csinálod ezt? -rimánkodtam és felkészültem a lény okozta kínzásra, de nagy megdöbbenésemre, amikor végre felnyitottam a szemhéjam az ajtó bezárult és egy jókora lakat került rá. Elijah elengedett és szembefordított magával.
  - Csak meg akarlak védeni a saját hibádtól. -mondta már sokkal emberibb hangon. - Még nem adhatod fel! -kérlelt. Hitetlenül csóváltam a fejem.
  - Nem fog menni, értsd meg! Kimerültem, Klaus teljesen megnyomorított! Elvett tőlem téged, megmérgezte az elmém, elvitte Damon-t és most megölt... Túl sok ez nekem! Képtelenség ezek után felállni és tovább küzdeni egy elérhetetlen szabadságért! -nyavalyogtam és légzésem felgyorsult. Újra sokkos állapotba fogok kerülni. Érzem, hogy nem vagyok teljesen ura a testemnek.
  - Ezért kell most visszavágni! Nem számít rá, hogy újra megpróbálsz ellene szegülni. Ő is meggyengült nem csak te. Elszakadt a kötelék, így nem tud turkálni az agyadban és erőt meríteni a terrorizálásodból. Ez a legjobb alkalom! -magyarázta és próbált kirángatni a melankóliából.
  Elgondolkodtam. Végignéztem megváltozott kinézetén, ami mögött ugyanúgy felfedeztem a régi jellemvonásokat. A kedves, a megértő, a segítőkész, a komoly, a kitartó és mindezekre nevelő katona. Mikor 16 éves voltam arra sarkallt, hogy mindig álljak ki saját magamért és a számomra helyesnek tartott elvekért, hogy ne hódoljak be. Most miért kellene aszerint élnem, ahogy elő van írva?
  De bizonyos tekintetben egyet értettem vele. Miért dugnám a homokba a fejem és bújnék el, mint holmi gyáva féreg, amikor ennél sokkal többre is képes vagyok? Nem lehet igaz, hogy Klaus legyőzzön engem, Dana Salvatore-t, aki már elraboltatása óta arra a pillanatra várt, hogy visszavághasson fogva tartójának és megmutassa neki, hogy a sok éves kiképzés milyen hasznos és mennyire hatásos ellene.
  Mi történt velem? Miért fordult meg az a fejemben, hogy feladom? Igaz, hogy rengeteg megpróbáltatás és rettenet ért, de ezeken mindig át tudtam siklani. Most miért ne menne?
  Feltöltődtem és már nem érdekelt semmi csak, hogy jól szétrúghassam Klaus vámpír seggét és a képébe nevetve azt mondhassam: - Nem birtokolsz többé!
  Itt az idő!
   - Köszönöm! -tértem magamhoz és pillantottam Elijah sötét szemébe, aki erre megdöbbenve válaszolt:
  - Mit?
  - Minden egyes segítő szót, ami valaha mondtál! Az összes támogatást, amit tőled kaptam. Igazán rendkívüli személy vagy és örülök, hogy az életem részese lehettél. Már képes vagyok visszamenni! -ragadtam meg a kezét.
  - Valóban? -lelkedezett. Bólintottam, majd eszembe jutott valami halaszthatatlan.
  - Még egy pillanat! -hadartam és összeszedtem a bátorságom. - Egy valamit szeretnék megtudni mielőtt itt hagylak. Ha megválaszoltad, bármit is felesz, képes leszek nyugodt szívvel elmenni.
  - Mondd hát! -mosolygott. Úgy tűnik nagyon elégedett azzal, hogy elérte megváltozzon a véleményem. Vajon mit fog szólni ahhoz, amit most fogok neki tálalni...
  - Szerettél? -böktem ki erőtlenül és aggódva figyeltem reakcióját. A mosoly nem fagyott le arcáról.
  - Hát persze. Még most is! -felelte könnyedén. Úgy éreztem nem jutott el teljesen az agyáig.
  - Szerintem nem érted... -susogtam. - Szerettél...jobban, mint egy családtagot? -súgtam. Megdermedt. A vigyor gyorsan eltűnt; arcra megfagyott; a szeme és a haja lassanként újra barna lett; a hely, ahol álltunk köddé vált és megint a feketeségben találtam magunkat, ahol csak mi voltunk színesek és elevenek. Megszorította ujjaimat.
  - Miért kérdezed? -próbált köntörfalazni, de én már nagyon sürgettem volna. Beszívtam az alsó ajkam és visszatartottam kitörni készülő könnyeimet.
  - Mert én szerettelek! -mondtam levetkőzve gátlásaimat. Kikerekedett a szeme. - Valld be, hogy szerettél és akkor kétszer akkora erőbedobással indulok Klaus ellen, vagy mondd a szemembe, hogy nem szerettél és akkor úgyis elmegyek innen, hogy ne fájdítsam a szívem jelenléteddel! -világosítottam fel a szabályokról és kibuggyant egy könnycsepp szemzugomból. Szipogtam, de tekintetem kemény maradt.
  Elijah nem tudta mit feleljen erre a nagyon is nyíltan kimondott problémára. Látszólag őrlődött. Végül erőt vett magán és elém tárta, amit gondolt.
  - Szerinted, ha akartam volna tőled valami mást, mint családi szeretet, nem léptem volna? -kérdezte. - Szerettelek, természetesen, de nem tartottam helyén valónak, hogy viszony alakuljon ki közöttünk. Ezt most is így gondolom. Én egy nagyon jó barátod vagyok, de...ennél semmi több nem lehetek. -vallotta be azt, amire én vártam. Ezért sem ért annyira rosszul, hogy végül beigazolódott, amit már voltaképpen eddig is tudtam. De végre ő is megerősítette a gyanúm, így -habár nem mosolyogva-, de könnyedén mehetek a dolgomra. Bólintottam és megtöröltem nedves arcom.
  - Köszönöm, hogy őszinte voltál. Most már indulni szeretnék! -biztosítottam, nem gondoltam meg magam. Bocsánatkérőn elhúzta a száját, majd megfogta két karom és egy hatalmas lökéssel újra a testembe taszított. Egy utolsó szó visszhangozott fejemben: Sajnálom!