16. fejezet - A halál küszöbén

Dana meghalt! De egy fontos döntés elé kerül. Tovább lép, vagy visszatér? Ebben segítségére lesz egy kissé megváltozott régi ismerős.

Ajánlott zene /szerintem tökéletes /: Ross Copperman - Holding on and Letting go

( Dana szemszög )

  Valaki megfogta a kezem.
  Lebegtem, akár egy régen megfulladt ember, aki nyugodtan és békésen egyre mélyebbre merül alá a gyilkos vízben. Nem tudtam törődni semmivel; alig érzékeltem valamit a külvilágból és magamból, se fájdalmat, se boldogságot, se más erőteljesen életteli impulzust, amikor is egy árnyat, egy nagyon világos lidércet láttam meg csukott szemeimen keresztül. Felém úszott a sűrű feketeségben fényt hozva magával és hirtelen megragadott gyenge, bábszerű karomnál fogva és kirántott ebből a semmittevő, kín nélküli, magányos, érzelemmentes, totálisan halott állapotból.
  Egyre mélyrehatóbb és valóságosabb volt az érintése. Egy kis érzésszikra csillant meg bennem: a felismerés tudatosult bennem. Valahol már találkoztam ezzel a furcsa és kísérteties védőangyallal, aki most azon munkálkodik, hogy újra az élőholtak közé emeljen. Annyira gyengéd, ismerős és törődő volt, de túlságosan távoli még. Tervével csak egy gond volt csupán: egy vámpírt nem lehet újjáéleszteni.
  Tehetetlenül siklottam utána, akár egy hulla, mire ő harciasan magához húzott és ettől fájdalmas érzelem nyilallt belém. Nem tudtam mi az... Nem fizikai értelembe vett szenvedés, hanem lelki baj. Talán valaminek a hiánya, valami fontos dolognak. Egy személynek. Aki egykoron többet jelentett nekem.
  Tovább rántott magával, hogy kikerüljek ebből az állapotból és felébredjek. Közelebb hajolt arcomhoz és valami suttogás félét hallottam. A fülem lustán, de engedelmeskedett akaratomnak.
  - Én...v... -szólt az alak és küzdöttem minden egyes betűért, amit kiejt. -Va...agy...ok... -szűrődött át halott hallójáratomba, amitől az agyam beindult és sajogni kezdett, égetett működése. Ki lehet az? Ki az, ki megment engem a halál markából?
  Számat nem hagyta el egy kósza hang sem, egy aprócska nyögés sem. Az árny óvatosan felemelte szabad kezét és az arcomra helyezte. Mintha áramütés ért volna, mellkasom felemelkedett és tüdőm megtelt éltető levegővel. Mégis tudtam, hogy ez még nem az élet, ez a halál és a létezés közötti vékonyka perem. Itt állok én. De nem egyedül! Foglalkoznak velem!
  Összeszorítottam az összes kis izomszálamat, idegvégződésemet, hogy kicsikarjak magamból egy reménykeltő, hangszál-megerőltető szócskát. Nem ment. Valami még visszatartott attól, hogy újra kinyissam a szemem és átadjam magam az élet angyalának és kinevessem a ravasz halált. Egy dolog még hiányzott az összetevők listájáról.
  Amint ezt kigondoltam, máris egy csupasz csukló tapadt számra és hozzáerőszakolta magát szemfogaimhoz, hogy azok sebet ejtsenek a vastag bőrön. Sikerült vért fakasztani a piciny nyíláson és pár csepp becsöppent kiszáradt számba és lecsurgott torkomon. Éreztem ennek a minimális mennyiségnek is a hatását: az ereim beindultak. Ha lenne szívem, most verne. Éledeztem!
   Az alak megijedt, amikor leheletnyi erőfeszítéssel viszonoztam keze szorítását. Izgatottan simogatta kézfejem, arcom, hajam és várta, hogy több életjelet mutassak. Most már nem láttam sötét szemhéjam leplén keresztül, ki kellett nyitnom ahhoz. Lassan, de biztosan emeltem feljebb szemhéjaim, színeket és körvonalakat érzékeltem, majd egy arcot láttam magam előtt. Homályos volt, de tisztán kivehető volt füléig érő vigyora. Könnycsepp csillogott szemzugában, amire értetlenül feleltem.
  - Mi...a...b...? -nyögtem lassan még mindig fátyolos tekintetem rajta tartva. Nem válaszolt helyette megharapta kezét és az ajkaimhoz szorította, hogy még egy adagot lenyeljek véréből. Engedelmeskedtem neki és gyengéden szívtam édeskés anyagot, ami meggyógyít.
  Éreztem, ahogy csontjaimba, végtagjaimba és szerveimbe visszatér az élet, eltelít energiával és akaraterővel. Beindult az ősi ösztönöm, ami ragaszkodik a létezéshez és nem hagyja magát újra elcsitítani.
   Mintha megújultam volna. Ez nem is csoda hisz meghaltam és most feltámadok. Hihetetlen! Soha nem akarom ezt újra megtapasztalni. Rettentő! Meghalni nagyon rossz érzés. A fájdalom, a kín, ami közt megölnek elviselhetetlen. De egy megnyugvás, egy képzelt boldogság reménye kecsegtet és akkor már el akarsz távozni. Ilyenkor csak vagy és kész. De nagyon furcsa és hátborzongató ez "lét".
  Most mégis megváltozott valami. Jött ez a titokzatos idegen és nem hagyta, hogy hozzászokjak a semmittevéshez. Mondhatni kiszakított a megsemmisülésből, hogy újra a mély vízbe dobjon. Kell akkor neki köszönet? Nem lenne egyszerűbb holtan nyugodni, mintsem harcolni a lehetetlenért? A békéért... Ami nem lesz soha az enyém, ha élek...
  - Most már jobb? -kérdezte az alak, mikor elvette felsértett karját. Megtörölte sötét öltönye ujjával, majd beletúrt hajába. Öltöny? Hajtúrás?
  Megbabonázott tekintettel rámeredtem és ha akartam se tudtam volna egy ideig megszólalni, csak bámulni a régen látott vámpírra. Barna szemével kedvesen nézett rám és már megszáradt a kis sós vízcsepp és nem ült benne szánalom -mint legelőször-; félelem -mint mikor meghalt. Lenéző vagy hibáztató sem volt a tekintete. Egyszerűen csak a tenni akarás, a segítségnyújtás és a feltétlen szeretet látszódott meg benne.
  Legszívesebben most azonnal a nyakába ugranék és minden egyes elkövetett baklövésért; figyelmetlenségért; bunkósáért és elővigyázatlanságért bocsánatot kérnék. Tudtam, hogy az én lelkemen szárad halála, amiért voltam olyan naiv kislány, hogy nem hittem Klaus fenyegető szavainak... Nem tudtam ép ésszel felfogni, jobban mondva nem akartam beletörődni, hogy lehet valaki annyira gonosz, hogy megölje a saját barátját... És mégis... Ha több lélekjelenlétem és bátorságom lett volna és még akkor megteszem az elkerülhetetlen lépest, talán ma itt lenne mellettem ezekben a nehéz napokban és nem hagyná, hogy egyedül hozzam meg életem nagy és nehéz döntéseit; támogatna; megvédene mindentől és segítene, mint mindig a múltban.
  Ő az a személy, akit világéletemben szerettem és szeretek még most is. Elvesztése lenyesett egy darabot kőszívemből. Őt és Damon-t engedtem csak közel elbarikádozott lelkemhez ez idő alatt. Csak ők kaptak kulcsot a bizalmamhoz. Ők az egyetlenek, akik megérdemlik szeretetem.
  De ő nem viszonozta szerelmem. Hogy-hogy mégis itt van velem ebben az álomvilágban és fogja szétfagyott kezeim? -gondolkodtam el egy pillanatra a helyzet furcsaságán. Látszólag nem ébredtem fel, hiszem Cala sehol sincs és teljesen sötét van. Lehet, hogy Klaus messze jár már és a varázslat eredményesen zárult le, de mégis itt ragadtam. Vele... Ez a menny? Vagy odaát vagyok?
  Nem voltam képes eldönteni, így kénytelen voltam szembenézni vele és megtudnom, hogy minek köszönhetem közbelépést és jelenlétét. Egyenlőre még nem érzékenyültem el, mert volt egy olyan balsejtelmem, hogy ez mind csak illúzió.
  Felültem ebben a sötét térben és az előttem guggoló férfira néztem. Szemem átsiklott vonásain és megjegyeztem minden egyes kis részletet, hogy még ennél is tovább megőrizhessem emléküket. Szívem, mintha végre beindult volna, érzéseket generált ez iránt a személy iránt, akinek barna szeme végigfutott alakomon, majd megállapodott megdöbbent és hitetlen arcomon. Szóra nyitotta a száját, de én gyorsabbnak bizonyultam:
  - Tényleg...te vagy...az...Elijah? -kérdeztem óvatosan és felemeltem összekulcsolt kezünket. Valóságosnak tűnt, de én már megtanultam a leckét, amit a sorozatosan elhitt kamuálmok során tapasztaltam és nem ugrottam egyből a hiszékenységbe. Tapogatóztam és csak a kézzel fogható bizonyítékot fogadom el.
  Elmosolyodott.
  - Mint legelőször, most is megmentettelek. -ujjaival végigszántott haján.
  - Mitől? -tetettem a hülyét, hogy rájöjjek az igazságra. Furcsán nézett rám, majd megsimogatta arcomat szabad tenyerével.
  - Mindentől! Azért éltem, hogy rád vigyázzak, azért haltam meg, hogy halálom után is megvédjelek minden gonosztól. Most csak ezt tudtam tenni érted! -suttogta érces hangon, majd felsóhajtott.
  Elképedtem és hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz húztam és megöleltem. Éreztem illatát, amely pár éve hatalmába kerített; újra átéltem minden együtt töltött szép percet és láttam, ahogyan tanítgat, nevelget és mindig gondomat viseli. Nem volt soha több, mint egy mester; nem lehetett ő a szerelmem én mégis titkon többre vágytam. Ennek ez volt a rendje és módja. De most mi lesz? Hol tartunk most?
  Elhajoltam tőle és tüstént sírva fakadtam. Feltört belőlem az a rettentően fájdalmas érzés, amit akkor tapasztaltam meg, mikor elvesztettem és soha többé nem kaptam vissza. Mellkasomat szorítottam karjaimmal, hogy kizárjam ezt a kínzó emléket, de előttem volt a sír, ahol ő nyugszik. Meggyilkolása után több hétig azon filóztam, hogy mi van a halál után. Hát ez lenne az? Egy helyre visz, ahol újra összehozza a régi ismerősöket, barátokat? Vagy egyáltalán hol vagyok?
  - Tudom, hogy össze vagy zavarodva. -mondta és lefejtette ölelő karjaimat felsőtestemről. -Ez egyrészt azért van, mert bizonytalan vagy a helyet illetőleg. -végignézett az üres téren. -Nyugodj meg, itt nem bánthat senki! Biztonságban vagy! -nyugtatgatott elmosolyodva, majd egy másmilyen érzelem vette át helyét ragyogó arcán. Félelem... -Másrészt meg vissza-visszatérnek az érzelmeid, amik kicsit most labilissá tesznek téged és... -magyarázott, de engem más jobban érdekelt.
  - Meghaltam, mint...te? -tettem fel eddigi életem legsúlyosabbnak tűnő kérdését, ami sürgősen komoly választ követel magának.
  Mélyen a szemembe nézett.
  - Igen -bólintott komoran. Elképedtem és felálltam. Tehát mégis csak a mennyben vagyok? És ő itt van velem? Akkor nem is annyira nagy gond ez a halál dolog... -De nem sokáig marad ez így! -sokkolt le.
  - Tessék? -fordultam felé lendületből és összevontam a szemöldököm.
  - Mint mondtam megmentettelek. Visszahoztalak a halálból. -suttogta könnyedén, bár szomorúan.
  -Akkor miért nem vagyok a Rilmákkal? -értetlenkedtem.
  - Mert...meg kell tenned egy fontos lépést. -nézett le a földre.
  - Ezt, hogy érted? -kérdeztem kíváncsian és már majdnem újra sírva fakadtam. Annyira rossz volt őt szomorúnak és letörtnek látni, amikor örülnie kellene, hogy újra találkoztunk ennyi bonyodalom és elválás után. Szeretjük egymást, úgy, ahogy illik. Mintha egy család lennénk! És most valami megzavarja az egymásra találást.
  - Most egy köztes világban vagyunk. Innen két helyre lehet jutni, de te döntöd el, hogy hova szeretnél. Vagy visszamész az emberek közé és tovább éled vámpír életed, vagy... -emelte rám sugárzó tekintetét. - Itt maradsz velem.
  Lefagytam. Ilyen döntést, hogy hozzak meg? Képtelen lennék választani...
  - De miért te mondod mindezt? Miért vagy itt velem egyáltalán? -faggattam, hogy minél tovább halogassam a választ.
  Elkomorodott.
  - Mert én vagyok a kaszásod! -bökte ki. Kikerekedett szemmel néztem vissza rá.