23. fejezet - Beteljesült álmok

Sziasztok!

Ezzel a kis fejezettel szeretnék mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánni! Remélem mindenkinek jól telik a téli szünet és minden ajándékot megkaptak, amire vágytak! :D Most végre a mi szeretett Damon-unk is megkapja azt, amire már régóta fájt a foga szegénynek! :) Damon köszönd meg nekem ezt, hogy végre valami jó is történik veled, a sok rossz után! :D

Lassan nyitottam ki szemeimet. Nem tudtam hol vagyok, csak a nagy sötétség fogadott. Értetlenül összehúztam a szemöldököm, de nem kellett volna. Éles fájdalom nyilalt az orromba és az egész testembe. Az orromhoz nyúltam és el volt törve. Gyorsan visszahajlítottam, nagy reccsenéssel a helyére állt és ez mégnagyobb kínszenvedést okozott. Hangosan felnyögtem és prüszköltem. Éreztem, hogy valami nincs rendben bennem. Megmozgattam a végtagjaimat és már tudtam miért: le vagyok gyengülve, mert verbéna van a szervezetemben. Égette az ereimet, de nem volt túl nagy mennyiségű, mégis leblokkoltam tőle. Szuszogva fordultam hasra és próbáltam kúszni. Ködös tekintettel meredtem előre. Mintha ez föld lenne, amin megyek és mellettem kőfal, amit megérintettem...
Tovább húztam magamat. Nyögve elértem egy újabb falat pont a fejem előtt, be is vertem a homlokom.
-Mi a...? -suttogtam magamnak, mert fogalmam sem volt hol a rákba vagyok. Megtapogattam. Érdes és nyirkos volt. Próbáltam feltápászkodni, de párszor újra a földre roskadtam. Rohadt verbéna!Végül a falnak dőlve fel tudtam állni. Lihegve támaszkodtam, amikor meghallottam egy ismerős hangot:
-Damon! -kiabálta Elena nagyon messziről. A szó, amit kimondott erőt adott. Keres engem, szüksége van rám! Bizonytalan léptekkel elindultam. Annnyi energiát akartam magamba szívni, amennyit csak tudtam. Ha nem is futva, de mentem eleget elesés nélkül. Csak dőnöngéltem egyik faltól a másikig. Milyen hosszú ez a valami? A sötétben nem sokat észleltem a külvilágból, de reméltem, hogy hamarosan elérem Elena-t.
-Elena! -válaszoltam összeszedve a maradék hangom is. -Hol...vagy? -dadogtam és leborultam a porba. Köhögtem, de mintha belémtapostak volna úgy szenvedtem. Pihennem kellene. De nem tehetem! Meg kell őt találnom!
-Itt vagyok! Jövök! -kiabált vissza. Arcomat beletemettem a földbe, de még mindig küzdöttem. Akkor valaki megfogta a kezem és megsimogatta az arcom. Ujjaimmal megböktem az övét, mire ő mégerősebben szorította, mintha soha többé nem akarná elereszteni. Fejemet próbáltam feljebb húzni és ráemelni szememet az illetőre. Ő a hátamra fordított, így szemben találtam magam Elena gyönyörű barna szemeivel. Szomorúan nézett le rám. Bár még mindig vaksötét volt, kezdtem visszanyerni a látásom, hozzászoktam a fényhiányhoz.
-Jól vagy? -kérdezte aggódva. Gyengéd tenyere az arcomon időzött, a másik kezével az enyémet tartotta fogva. Megnyugodtam, hogy itt van velem és jobban van, mint én. Elöntött a megkönnyebbülés, együtt mindenre képesek vagyunk.
-Nem... -suttogtam. -De... Hol van... Stefan? -kíváncsiskodtam kimerülve. Beszippantotta a száját, majd egy könnycsepp jelent meg a szemében.
-Nem tudom -Nyelt egyet, majd elengedett. -Bedobott ide és elment. Azt mondta vár valakit és...Jeremy is vele van! -siránkozott, majd elfordult. Minden izmomat megfeszítettem és nem érdekelt a fájdalom. Felültem nagy nehezen és hátamat a nyirkos falnak dőltöttem. Ekkor rájöttem hol vagyunk: a sok kő, por, föld... Ez a kripta!
-Hogy dögöljön meg! -ordítottam mérgesen egy szuszra. Meg is bántam, mert mostmár a tüdőmben is fájdalom gyülemlett. Felémfordult és már sírt. Lihegtem, és átkaroltam. Együtt érzőn elmosolyodtam, de el is komorodtam, mert eszembe jutott valami.
-Halottad a...veszekedésünket? -kockáztattam meg. Reméltem, hogy igen, de azt is, hogy nem. Rettentő rosszul érezné magát, ha tudná miket mondott róla Stefan, de valahogy örülnék, ha rájönne, milyen is az öcsém valójában. A földre szegeztem a tekintetem és szomorúan merengtem. Elena hüppögött egyet, majd a vállamra hajtotta a fejét. Szemem kidülledt és felkaptam a fejem, a szívem megdermedt -mintha nem lenne így is fagyos. Soha nem csinált ilyet... Belemarkolt a felkaromba és sírt. Szabad tenyeremmel letöröltem egy könnycseppet remegő arcáról. Győnyörű volt még így, semmi fényben és sírva is...
-Akkor igen... -állapítottam meg és sóhajtottam. Már koránt sem érdekeltek a saját bajaim, csak Elena számított.
-Szörnyű volt... -suttogta. -Nem tudtam... -kezdte el, de nem engedtem, hogy folytassa, tudtam mire gondol.
-Én sem! -csattantam fel halkan. Rámpillantott.
-Hogy lehet ilyen? -hitetlenkedett mérgesen, mégis megtörten. -Hogy egész életében neked akart ártani?!
Újra mozdulni sem tudtam. Az én lerombolásom és nem az ő átverése izgatja jobban?! Miért teszi ezt?
-Én... -nyögtem. -Soha nem hittem volna, hogy...képes ilyenre...az én jóságos öcsém... -csóváltam egyenletesen a fejem és közben gondolkodtam Elena viselkedésén. Jól esett, hogy nekem sírja ki a bánatát és törődik velem... A barátok ezt teszik, nem?
-Mégsem olyan szent akkor! -mormolta Elena. -Képes volt bedobni ide minket és elvenni Jeremy-t tőlem! -Újra kettétört a felépített nyugalma és az öklével a földbe vágott. Ideges lettem. Stefan mit akar velünk tenni? Örökre itt tartani?
-Boonie varázslatával csinálta? -kérdeztem felvont szemöldökkel. Meglepte tudakolásom.
-Nem hiszem... Boonie eltűnt... De úgysem mehetünk ki!
-Mert? -prüszköltem. Mi lehet még a tarsolyában ennek a börtönőrnek?
-Azt mondta mielőtt téged belökött, hogy ha ki merjük nyitni a kőajtót, akkor Jeremy-t...megöli! -mesélte, közben a száját rágta. Fél, hogy baja lesz a kicsi Jer-nek. Érthető. -De nem tehet benne kárt! -jelentette ki.
Ez váratlanul ért. Értetlenül néztem rá.
-Tudtam vele beszélgetni mikor megjött tiszta csapzottan. Anna-t és a többi vámpírt megölték. -Szóra nyitottam a szám, de folytatta. -Jeremy nem látta kik vagy mik voltak, de kegyetlenül lemészárolták mindet. Szerinte nem lehettek többen, mint a vámpírok, sőt sokkal kevesebbet saccolt. Ő persze elfutott. Miközben menekült megtalálta az erdőben John bácsi holtestét...és tudod egy olyan gyűrű volt az ujján, mint Alaric-nak.  Jeremy hát felvette! -regélte tovább kisöccse mozgalmas napját. Nem tudtam mire vélni a gyilkosságokat. Ki akarna megölni több vámpírt? És hogyan tette?
-Ezt nem értem... -bukott ki belőlem.
-Én sem. -csatlakozott a hülyék táborába Elena is. -Vámpírgyilkosságok... -Kidüllett a szeme. -Zoey nem...vámpírvadász? -fordult felém ijedten. A felismeréstől leforrázódtam.
-Hát persze! -ordítottam. -Lenne rá oka. Elhagytam és bosszút áll a vámpírokon! Lehet, hogy összejátszik Stef-fel! -bonyolítottam az ügyet. Elena hevesen bólogatott.
-Meg kell akadályoznunk, hogy mégtöbben haljanak meg! -emelte fel a kezét védekezőn.
-De miért ölte meg John-t? Mikor ő is a vámpírellenes klub tagja? -vontam össze a szemöldököm. Kifújta a levegőt.
-Gyilkolási hajlam... -tippelt. Felnevettem, bár nem volt vicces, de amilyen arcot vágott hozzá! Ő is elvigyorodott, majd rámdőlt. Jobban mondva megölelt. Ültömben is megrendültem, de visszaöleltem.
-Olyan jó, hogy legalább te itt vagy nekem! -vallottam be neki és elém húztam a fejét. Szeme megcsillant a sötétben.
-Én mindig itt leszek neked... -suttogta bizonytalanul.
-Mert barátok vagyunk! -mosolyodtam el, de tudtam én nem csak erre vágyom. Ha Elena nem akar tőlem többet, azt megérteném és elfogadnám.
-Nem csak azért! -tiltakozott és hirtelen szája az enyémre tapadt. Magam sem hittem el, de kiélveztem a pillanatot. Kezemet beletúrtam a hajába és az ölembe ültettem. Nem érdekelt a fájdalom, csak úsztam a boldogságban. Erre vágytam mindig! Ajkai játszottak az én ajkaimmal és látszólag örömmel csinálta ezt. Én csak olvadoztam, hogy elértem a célom! Elena csókol! Az az Elena, akit szeretek!