22. fejezet - Gondoltad volna, hogy pont a családtagjaid utálnak a legjobban?

Ezzel a fejezettel szeretnék nagyon-nagyon-nagyon sok boldog születésnapot kívánni az én drága Ian-emnek! :D (L)(K) /Egyébként már tegnap megírtam és próbáltam felrakni, de a net sz*rakodott :S /

( Damon szemszög )

Őrült módjára trappoltam ki a szobából egyenesen a bejárati ajtóhoz. Olyan mérges voltam, hogy akár le tudtam volna rombolni az egész házat. Rettenetesen feldühített Stefan. Most világosodtam meg igazán vele kapcsolatban. Rájöttem ki is ő valójában. És ezt neki is elújságolom. Elena csak nézett, amikor dühönten elindultam, de kis késés után megmozdult.
-Damon! -kiabált folyton. Nem törődtem vele. Elborult az agyam. Elena megfogta a felkarom és visszarántott. Szembenéztem vele és megrémült arca fogadott. Nagyon közel voltunk egymáshoz. Majdnem összeért az orrunk. Én teljesen kifordultam önmagamból, ezért rápirítottam.
-Engedj el! -Tűrte a gyilkos pillantásomat, nem engedett el, de hátratántorodott kissé. -Nem hallod? -ordítottam rá. Nagyot pislogott.
-Nem fogod bántani! -parancsolta száraz hangon.
-Honnan veszed? -vigyorogtam és kitéptem a karom a kezéből. Meghallottam, hogy belép valaki az ajtón. -Pont jókor -röhögtem és lefutottam a földszintre. Elena követett. Támadóállást vettem fel, amikor megláttam az öcsémet...és még valakit.
-Jeremy! -sikította Elena és odafutott csapzott, saras testvéréhez. Gyengéd kezeivel körbesimogatta nyúzott arcát és megnézte van-e valami fizikai baja. Stefan szüntelenül engem figyelt.
-Mi történt? -érdeklődött Elena. Jeremy csak bámult és nem szólt. Tiszta sokkos volt. Stefan nagy nehezen levette rólam gyanakvó tekintetét és válaszolt.
-Az erdőben találtam. Futott. Nem mondta el mi elől. Talán majd neked.
Elena felsóhajtott és elvezette a fiút. Az csak maga elé bambult. Valami lehetett képzeletbeli szemei előtt, amitől ennyire megrendült és visszamaradt a fejlődésben. Miután elmentek a nappaliba elkezdtem beszédemet.
-Mi az öcskös? -bólogattam karba font kézzel. -Nem titkolsz előlem valamit?
Stefan-nak kikerekedett a szeme, de visszaváltott nyugodttá.
-Nincs semmi -vonta fel a vállát és elindult felém. Mielőtt elhaladt mellettem tenyeremet ráraktam a mellkasára és levágtam a földre. Kitágultak az orrlyukaim és elpattant az egyetlen ép ér is az agyamban. Fenyegetőn fölé hajoltam. Ő csak nézett ártatlanul.
-Tudom mit tettél Zoey apjával! -vágtam a fejéhez és behúztam neki egy jobb egyenest. Köhögött egyet.
-Nem tudom miről beszélsz! -kiabálta és próbált letaszigálni magáról, de lefogtam.
-Megölted Tony Wymer-t, vagy sem? -sziszegtem. Mintha megvilágosodott volna úgy engedett fel és tapsolni kezdett, miután kirángatta kezeit az enyémekből.
-Ugye milyen jól tettem? -nevetett. Teljesen megzavarodtam. -Rájöttél! Erre vártam. Ezért engedtem Elena-nak, hogy elolvassa a naplóimat. Azt akartam, hogy szenvedj! -morogta vicces hangon.
-Mi bajod van? -értetlenkedtem és megcsóváltam a fejem.
-Hát nem látod? Teljesen átvertelek 145 éven át -bökte ki és felröhögött. -Minden rossz, ami veled történt az én kezem munkája.
-Akkor minden, amit eddig tettél...tudatos volt? -nyögtem ki, mert magam sem hittem el addig, amíg be nem bizonyítja. Felállt, lelökött magáról és lesöpörte a ruháját.
-Ja-ja -bólintott. -Kathrine-től kezdte Zoey-ig. Mind-mind direkt volt! -vallotta be végleg. Ekkor megállt az idő. Lepergett előttem minden szerelmi csalódás és bánat, ami visszavezethető rá. Az összes az ő hibája. Ő rontotta el az életem, ő tette tönkre és taposta el. Ő csinált belőlem gyenge bábut, akit rángatnak. Minden madzag az ő kezére van tekerve. Mindig is sejtettem, hogy nem egy szent. Becsapottnak éreztem magam. A saját öcsém átvert...vámpírrá válásunk óta. Akkor teljesen kifordult önmagából, miután megízlelte az emberi vért gonosz lett.
-Te manipulatív dög! -rohantam neki és a falhoz nyomtam. Ő csak mosolygott. -Zoey miattad akart megölni!
-Jól tette! -morgott. -Nem való hozzád. Örülj neki, hogy megszabadítottalak tőle. -Mint, aki jól végezte dolgát úgy hümmögött. Mérgemben kitörtem a karját, de hamar visszaállította. -Nekem ez nem számít!
-Én voltam az, aki erős és érzelemmentes, nem te! -vezetgettem volna a helyes irányba.
-Nem-nem, Damon. Mindis is ez volt a felállás. Te csak keresgetted a helyed a világban, de én mindig is tudtam, hogy megkeserítelek.
-De miért? -tátottam el a szám. -Tudtommal én voltam az, aki megfogadtam, hogy kicsinállak. -Összevontam a szemöldököm. Emlékszem miért mondtam ezt neki. Kathrine és emberi létem elvesztése miatt.
-Soha nem tetted meg! Ellenben én... -mondta, majd elkapta a nyakam és most én álltam a falnál.
-Az egész Kathrine-nek kezdődött ugye? Téged szeretett, mi? Megkaptad, elvetted tőlem! -ordibáltam és újra belevágtam az állába. Belerengett a ház is.
-Engem szeretett mindig is. Én csak kihasználtam a helyzetet -magyarázkodott egy cseppnyi bűntudat nélkül és megigazgatta helyre tett állát.
-Én jobban szerettem őt, mint te! -veszekedtem erősebben.
-Lehet. De őt nem érdekelte. Várta mikor kopsz már le! -Váratlanul értek a szavai. Ő soha nem ilyen szívtelen, még velem sem. Kizökkentett, ezért belebokszolt a gyomromba és folytogatni kezdett.
-Erősebb lettem, mint te! -röhögött a pofámba. Nem hagytam abba a vallatást.
-És Elena? Vele mit akartál? -vicsorogtam, majd megfejeltem többször is. Nem hárított.
-Ő csak egy pótlék! Soha nem lesz olyan, mint Kathrine volt. Csak egy hasonmás. Mindkettő engem szeret. Nem téged és ez neked fáj! Bele kell törődnöd, öreg! -vihorászott, ami tőle nem megszokható dolog volt. Tudtam ezzel is csak nekem akart ártani. Minta leszúrtak volna olyan fájdalom nyilalt belém. Több se kellett. Minden erőmet összeszedtem és beledobtam az ajtóba. Az üvegszilánkok csak úgy pattantak belé és ejtettek mélyebbnél mélyebb sebeket bőrén. Odarohantam és mégjobban megismertettem az éles üveggel. Arca eltorzult a vágásoktól és a vértől. Túlságosan is gyorsan gyógyult. Ekkor rájöttem mindenre. Stefan nem szokott ilyen tapintatlan, önző, senkiházi lenni hacsak...
-Újra embervért iszol! -jött a felismerés és ettől leblokkoltam.
-De még mennyire -köpködte. -Újra a régi...
-...Stefan -suttogtam és rámeredtem. Önelégülten rámvigyorgott. -Nem lehet! -csóváltam a fejem. Stefan mégveszélyesebb volt vámpírként, mint én.
-Most, hogy Elena vámpír, nem kell figyelnem. -pattant fel tárt karokkal. -Egyébként meg neked kellett volna vigyáznod. Tudod milyen könnyen beférkőzhetek mostmár a fejedbe... -játékosan beszélt és le nem vette rólam gyilkos szemeit. Hátráltam.
-Te voltál! -morogtam. -Te ölted meg Caroline-t, nem én! -Mostmár mindent tudtam. Stefan ördögi lett és mindenáron el akar engem tüntetni az életükből. Minden nőt, akit szerettem magáénak akar. Megváltozott. Végérvényesen!
-Bravó! -ujjongott, majd hirtelen belémrúgott, amitől lerogytam a földre és beletérdelt a fejembe. Egyből elájultam és csak egy hangos "NE!" zengett a fülemben.